Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-25 / 52. szám
Szatmár, 1912. deczember 25. HETI SZEMLE 9 KARÁCSONY Krisztus a börtön előtt. — MAGYAR BÁLINT. — Hozannás éjjel... A csillagos égről Ezer kis fényhid ivei át a földig. Gyémánt-sugáron angyalok lebegnek S a könnyű felhőt glóriába öntik. Ezüsttel ékes csillogó faágon Lobogó gyertya-miriádok égnek S a szent liizektől dalba gyűl az ajkon Egy-egy imádó karácsonyi ének. A legszebb csillag fényes'aranyhidján Egy dicsőséges égi vándor száll le S amíg a földön a kis Jézust várják, Egy pillanatban ezer kunyhót jár be. Üres az utcza; hóporos sövényén Járó-kelőknek árnyéka se lekben ; Teli a házak otthon örülökkel, Mint ahogy akkor ... régen ... Betlehemben. Van egy sötét ház. Tompa erős léptek Kemény kongása kőfalán is átjár. Ma mintha sokkal borzalmasabb lenne A szelíd házak gyeriyavilágánál. Törött raboknak láncza csörög ott benn, Törött raboknak szava sír az éjbe... Csak nekik nincsen karácsony-estéjük, Hozzájuk tán a kis Jézus se tér be. És akkor éppen ott megy el a Mester. Ajakán fölsír, fölszakad a bánat: Karácsony-est a viczinálison. Irta : BODNÁR GÁSPÁR. Akárhogyan igyekeztem is kiúszni dolgaim tengeréből, az én utazásom mégis csak a szent karácsony előtt való napra maradt. Mi lesz velem ? A fővonalakon a gyors gőzösök is, hetek óta, — nem órákat de félnapokat is késedel- meztek. Mert nagy hófúvások szakadtak a a páros-érczszálakra. A vas szörnyek tehetetlen dühvei prüszköltek rajtuk, de nem bírtak a kis hópelyheknek összetartó, csudás tömeg-erejével megküzdeni. Milyen hatalom is van az össze tartásban ! Még az apró pillangó hópihék is azt hirdetik a mi szétszakadozott nemzetünknek. Hát uram fia — sóhajtozom — mi lesz én velem — a viczinálison ? Megérkezem-e a szent estére ? Mikor újra gyermek-érzelmek töltik el lelkünket felébredt emlékeinkben. Hát lesz, a hogyan lesz. Nekem mennem kell, ha balták szakadnak is a fellegekből. És elindultunk — a viczinálison. A kupéban idegenül és merev szótlanságban ültek az utasok. Csak mikor a kalauz bekukkan, hangzik egy-egy félénk kérdés: — Lesz csatlakozásunk ? A bácsi vállait húzogatja. Először jobbra. Aztán balra. Majd vastag köpenyegére mutat. Fehér volt ez a ruhadarab, akár az öreg juhász „Hát ezért hagytam én el akkor, régen Aranyos, boldog, mennyei hazámat? A bűn bilincsét szent halálom árán Azért vontam szét Golgotha keresztjén, Hogy még tovább is börtönöket lássak, Az én estémen, szent karácsony-estén ?!... Oh mennyi küzdés, mennyi láz hiába! És mennyi vér csöpp, mely hasztalan áradt! Mennyi tekintet szemem sugarából Tűnt el lombja közt az egy — tudásfának ! Mennyi rothadás Lázár sir ja táján ; Mennyi keménység, hol szeretve dobbant Szivem, a forró, a meleg, az élő, Örök szív, melybe durva lándzsát dobtak!! Törvény?... Oh nincsen, ha szeretet nincsen. Kik ott sápadnak e sivár falakban. Szeretet ellen vétett valamennyi: Egy törvény ellen, csak — ezer alakban. A törvény ellen, amelyet én hoztam, Amiért kiizdtem, szenvedtem, törődtem <S amit az angyal, pásztorok, a népek Es a királyok vallottak köröttem. Oh börtön! Hideg, szeretetlen kőfal, Oh mosolygj fel, engedj fel jegedből, Szülessen egy új Betlehem czelláid Sötétje mélyén törött rabszivedből. Fel! Mosolyogj fel!.. Álmodj ! ..Oh de álmok Már nem fakadnak „álomital1‘ nélkül. Már minden „készül“: a vallás, hit, Isten, A mennybolt színe bolti színtől kékül. bundája. Mert szakadt a hó. Orgonáit a szél. Sivitott, csaknem bömbölt az idő. — Mondja bácsi! Ugy-e már nem lesz csatlakozásunk ? Külön megzaklatta egy türelmetlen utas a bácsit, mintha éreztetni akarta volna, hogy a borravalót már a markában melegíti. — Azt, kérem, nem lehessen tudni. Ha tőlem függne! — kaczagott a maga-maga keserűségén is. De most senkitől sem függ. Még a — miniszter ur őexcelencziájától sem függ. Az idő az ur. Így értünk az állomáshoz, a hol az időhöz mért tónusban hangzott a kiáltás: — Kiszállani! * És mi annak rendje módja ' szerint ki is szállottunk. Egy pillanat alatt hófehérré lettünk. Szaladtunk, mint valami rohanó hóemberek, mert a fehér zápor kergetett. Úgy szakadt, ömlött, mintha felülről óriási dunyhák szakadtak volna a földre, egyenesen a nyakunkba. Mire bejutottunk az állomás étkezőjébe: egészen, tisztán hóemberek voltunk. Alig bírtunk megszabadulni a rettenetes hóköpönyegtőL Milyen jól esett a meleg szoba ! Kegyetlen jól esett. Aztán egy kis vacsora. Csakhogy az idő teljen. Az állomás portása pedig, szent János bogárka fényű lámpájával ki-be járkál . . . — Esik még bátyó ? Kérdeztük csaknem' egyszerre. (Ez csak távolabbi kérdésnek volt szánva.) — Már nem esik, válaszolt amúgy félvállról. Mikor újra felvillant a szent János bogárka Minden „ mesterség “ már a földön.. minden ; A szellem gyúr, főz, kotyvaszt... és kovásza, Mint egy boszorkány komló-vegyüléke Még a szivet is megerjeszti — lágyra. És mert a puha, tehetetlen pépnek, Az alaktalan, kezdődő anyagnak, Nincsen szabálya : azért a szív szétfoly És vörös téglát ragaszt börtönfalnak. Oh ezer-Mester, te kérkedő Szellem! Ne nyúlj a szívhez!... Ne tedd buja szívvé; És akkor nem kell szerszámod, tudásod, És nem kell semmi „orvosságod“ többé. Hagyd meg olyannak: keménynek, erősnek, Mint volt a kemény betlehemi éjjel, S nem ijed vissza keserű pohártól S nem indul rabló-útra gyáva széllel. Oh ezer-Mester, hagyd a szivet szívnek, És az örömöt — gyermeki örömnek, Amelyen a fog nem csikorog kéjtől S' a tiszta, fehér csontok meg nem törnek. Oh ezer-Mester! Hagyd a szívet szívnek, Mely nem ad uj vért a görcsbe szőrűit kéznek, És nem ad igenlő biztatást a gyilkos Hideg, számító, eszeveszett észnek! — Oh ezer-Mester! Kutató, fürkésző, Törvénykeresö, törvénytelen szellem! Ellened jöttem egykor János utján, Égy fehér napon egy fehér köpenyben. És elhallgattál... És világra szállott fénye, már közelebbi kérdést kapott a bátyó. Emigyen: — Hát mikor érkezik meg a mi vonatunk, bátyó ? — Tessék? — A mi vonatunk érkezéséről akarunk tudni valamit — portás ur? — Vagy úgy! — Hogy mikor érkezik meg? — Igen igen, mikor, — pattogott egy szomorú, türelmetlen utas, ki minduntalan az órát nézegette. Hál önnek csak tudnia kell? — Az az, hogy csak annyiban, ameny- nyiben a főnök ur mondotta. —- Hát mit mondott a főnök ur ? — Az az, hogy csak annyit mondott a főnök ur, hogy minden órában megérkezhetik. Nagy savanyúságunkban mindnyájunknak arcza egy kis édességre, akarom mondani amolyan derűsségre fakadt.^ — Tehát minden órában megérkezhetik, vigasztaltuk, biztosítottuk egymást, csaknem kórusban. * És a portás urnák igaza volt. Egy cseppet sem nagyított. Egy körömfeketényit sem. Mert lomhán ballagott az idő, ahogyan csak egy vi- czinális csatlakozó állomásánál teheti. Belefáradt ott mindenki az újságolvasásba is. Átvizsgáltuk a hirdetési táblákat, menetrendeket — keresztül-kasul — végig. A türelem szálai már pattanva szakadoznak. — De mi lesz a szent estével, sóhajtoztam. Hanem egyik utitárs csaknem kiabálva szólott rá a megint bekukkanó portásra. — Hát maguknak az ünnep se imponál ? Nekünk az ünnepre is itt kell vesztegelnünk?
