Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-11 / 50. szám
valaha kimondtam vagy szerettem volna kimondani és szeretnék erre a rózsahalomra mindama szenvedések mázsáival ránehezedni, a melyeket valaha valóságosan átéreztem vagy képzeletben átérezni véltem, hogy kisajtoljak belőlük egy csepp rózsaolajat a lelkemnek ama láthatatlan sebére, a melyet nem kaptam, csak viselek, a melyet nem gyógyíthatok mert nem gyógyítható, s a mely majdnem nincs, mert öröktől fogva való és én a mindenség életének első csirájától örököltem. Szeretném, ha ez a csöpp rózsaolaj golyóvá sűrűsödött világként gördülne le egy szitakötő-ötlet Atlasz-vállairól egyenesen az én láthatatlan, majdnem-nincs sebem fenekére, ott megülne a zugban mint valami pók és én a toliam, ceruzám mágneses hegyével önkénytes áldozatként magam huzigálnám ki belőle azt az illatos aranyszálat, mely egyre sűrűbb és sűrűbb hálóvá szövődik körülem, míg csak egészen el nem zár a külső világtól, hogy a belsővel annál szorosabban kössön össze. Oh be szeretnék egyszer semmit sem írni és mégis írni! Úgy hogy ezer meg ezer csillogó, színes, himporos szó lebegne fölöttem és körülöttem, mint libellulák a Tisza fölött, mikor „virágzik“. Belőlem kelnének életre és belém hervadnának, mire bölcsőjük — egyetlen föl- csillanásuk után — koporsóvá érik. Nem mondanának semmit, csak ragyognának; nem élnének, csak átlépnének a születésből a halálba. Szeretnék egyszer semmit sem írni és mégis írni. Szeretném, ha a telihold minden sugarának egy pillanatra az én tenyerem lenne a gyűjtőlencséje és ezeken a hozzám futó sáppadt sugárszíneken ezüstkerekekként görögnének hozzám végtelen messzeségből soha nem hallott csengő-bongó szók, a melyeket én vékony húrokká nyújtanék, vastag húrokká sodornék és fölfeszíteném őket a lelkem hárfájára, hogy egy véletlen sóhaj szelletére, minden ok nélkül fölziháló mellemnek egyetlen lehelletére bujkálva suhanjon végig közöttük egy minden suttogásnál halkabb dallam, a mely föl nem fogható, mert nincs értelme, meg nem örökíthető, mert nincs hangneme, csak van, önmagáért van, mert nem érzés szülte és nem gondolat, csak valami játékos aléltság, a mi zsib- bant és az édes, színes, balzsamos semmit ölelgeti. Szeretnék egyszer semmit sem írni és mégis írni. Szeretném egyszer, életemben egyetlen egyszer elfeledni, hogy nyom a rög, a melyen heverek; hogy nem értem azt a kék boltot, a mely burába zár; hogy a vérem a paradicsomi kígyó sziszegő nyelvét öltögeti rám és a gondolataim kigyópikkelyesen gyűrűznek utána; hogy egy könnycsepp sava égettsebes barázdákat von a Ielkemen; hogy a világon sohasem kelt még olyan jajszó, a mely ne lett volna valóság; hogy minden redő tömör életrajz csupán; hogy minden a mi épül: bomlásból épül; hogy az akaratok és energiák mindig ölnek és mindig fajrokont ölnek ; hogy a világot átölelő nagy szeretethez csak a nagyon szomorú lelkek jutnak el; hogy az örökkévalóság örök- kéváltozás, nem örökkévalóság; hogy nemlét nincsen; hogy a lét le nem vetkőzhető kényszerűség; hogy menni kell és minden út út. .. Oh be szeretnék egyszer semmit sem írni és mégis írni és minden századik sor és minden ezredik szó után boldogan ismételni újra meg újra, hogy milyen jó az, semmire sem gondolni, semmit sem érezni, semmit sem mondani és mégis beszélni. í' um hú „HETI SZEMLE“ Szatmár, 1912. deczember 11. Géniusz dala. A szatmári kir.hath. fögimn, felavató siilnnepére irta: BAKKAY BÉLA. Miért t nagy zaj, vig ünnepi lárma, Oromzaton a zászló mit jelent ? Időknek röptén büszkén zengve-szállva Mi az, mi állni készti a jelent ? Uj ifjúság ős Géniusza én, Dalolhatnék-e szebb kor ünnepén ?. . . Tünékeny lényem könnyű Amor szárnyán Homálytakarta messzeségből jön, Hol szemlét tartva egy-egy régi vártán, Merengni járt az eltűnt hős időn. — Kisérje lantom hát dob, harsona iS legyen a szózat kissé mostoha. Ámulok tán a fénylő díszen, pompán, Némit a kőtömb, boltív, méretek, Dalom elzengem ősi igricz módján, Szavakra finom, könnyed nem leszek. Legyek vizgyöngy, mely szirten áthalad, S törjön fel bennem féltés, szent harag. . . . Avult ma minden, más időt kell érned, — Tanitnak orvul immár szót felöl — A régi bérczen nem ujul meg léted, S mi van, mint egykor llion, ledől, Hiába áll a kultúrpalota, Onnét indul meg múltak ostroma. Modern tudásunk pánezélát felőlivé, Erkölcsre, honra mért ügyelsz sokat ? Haladva büszkén, mindig csak előre Kövess vitézlő bősz achivokat. Mint hiv tanítvány ott rohanj velük, Ha Zrínyi, Pázmány jön is ellenük. Jól van; kiadva jelszó, int a pálya, Indulj tehát te hősi harezosom, A régi háznak régi udvarára!. . . Győzelmi ezer teremhet utadon, Az útközeiben tán még ép maradsz, Ha sújt egy vészes érczfalanx! Apák, nagy ősök rengő hadi sorja, Kiknek lelkében él és lángra gyűl Mit szentté tett egy nemzet István óta És hozzá hiv kimondhatatlanul... Küzdj hát, a hareztér vár, a pálya int, Szerezz a tusán gyözedelmi hirt! Küzdj hát, de mégse! Hasztalan csatázol E tábor láttán meghorkan a ló, Bombád, mivel oly fennhéjézva játszol, Marad a mi, csak vak hév, puszta szó, A karddal meg ha vágni akarod, Bénulni talál menten rongy karod. Nem látod népem féltett drága kincse, Ka/ózvezérid ajka mint hazud (Aczélbuzádba hogy a konkolyt hintse) Hirdetve fennen, ltol jársz, ál az ut? Nem látod harezra, bősz csatára kész, Mily aknamunka fuly itt, hol a vész? Oh nézz körül! Lelkednek tiszta fénye Templomba látand halkufárokat S méltón az égi szent tan Mesterére, Kezedbe sebző lángostort ragadj Ez verd ki mind, ki szentet bántni mert S mocsokkal kente be az ős czimert 1 Elül igy eszmevész és haladási Mámor, el elbizottsáq, kétkedés, Tovább épitni, múltat megcsodálni, A lázadóknak sem lesz majd nehéz, Ragyoghat újra völgy és béreztetö, A másod ezredévet hirdető. Szabi igádat meg, mit őseidre fentél, Az összhang kohójába beveted És gyúrsz belőle lángzó szent hevednél A hitnek, honnak oltárképeket, Melyeknél hiszem bátran állni tudsz — S áldaná a várta és a — Géniusz ! A megyéspüspök a sajtóért. Lapunk zártakor kapjuk az örvendetes hirt, hogy főpásztorunk a „Heti Szemle“ tartozásának kiegyenlítésére és segélyül a gépek megújítására 6000 koronát adományozott Ratkovszki Pál sajtóügykezelőnek. As Egyháim. Irodalmi Kör társadalmi előadásainak másodika vasárnap, decz. 14-én lesz a Cecil-egyesület nagytermében. Az előadást Dunay Sándor felsökeresk. isk. igazgató tartja : „Apák és fiuk a XX. században“ czimmel. A mit már megszokhattunk volna. Kinos föltünést keltett, hogy a kir. kath. tőgimn. folavatási ünnepségeinek első napján a város szinte tüntetőén távol maradt a most épülő monumentális püspöki convietus alapkő-letételének szertartásától. Ott volt a hadsereg képviseletében a tisztikar családjával, megjelentek a vidéki iskolák kiküldöttei, a papság, a kultúrintézmények képviselői, csak épen a város nem. A város, mely egy mértékhitelesítő hivatal, vagy a moszkitók ki- pusztitására alakult „vegyi gyár“ érdekében esztendőkön át emberfölötti áldozatokat hoz ; a város, mely egy felekezeti ünnepség alkalmából közebédet rendez; a város, a nemes, udvarias város tüntetőén nem vett részt annak a convictusnak alapkőletételénél, a mely egyik legmonumentálisabb épülete lesz Szatmárnak, a mely százával idevonzza — századokon keresztül — a vidék s az ország tanulóifjúságát, a mely évenkint biztos tízezreket jövedelmez a város polgárságának, amely convietus a benne nevelődő ifjúságot — bármily élet hivatást istöltsön be — egész életen áta legnemesebb szálakkal köti városunkhoz és szerez a városnak jóakarókat, pártfogóka;; igen, ennek ennek a convictusnak alapkőletételénél nem jelent meg a város. Nem a polgármester, nem a Figaró-módra mindenütt jelenlevő főkapitány, de még egy Írnok fióka sem. Talán mert egy krajezár áldozat nélkül jutott hozzá; talán mert ez a konviktus ide van kötve ehhez a városhoz és örök időkön át szolgálja kultúráját, dolgozik anyagi boldogulásán is és országos hirü nevelő intézet lesz, örök reklámja Szatmárnak ? Talán ezért nem veti részt a város ez alapkő-letóteli ünnepségen ? Vagy talán azért, mert ez a con- victus — püspöki ? Félmillióba kerülő ajándék a város számára. Folytatása azoknak a vé get nem áldozatoknak, a melyeket a szatmári püspökök és papság hoztak és fognak hozni Szatmárnak. De a melyekért a fizetés és a hála — a tüntető elmaradás. — Különben megszoktuk már ezt. A város igno- rálja minden intézményünket — Sőt hálából ellenünk dolgozik, mint láttuk a zárdakert átvágásánál és a mint tapasztaljuk a városi képviselők választásánál, a mikor aggodalmas körültekintéssel dolgozik azon, hogy a vá ros képviselőtestületében ne legyen egyetlenegy képviselője sem annak a papságnak, a mely a város föllenditésében a legjelentősebben dolgozott s a legnagyobb áldozatodat hozta. Hogy is mondja Shakspere ? — „Köszönöm . . . hogy erre megtanítottál 1“ Városi közgyűlés. Jelentős volt volna a városi közgyűlés, tárgysorozata. Különösen a jövő évi költségvetés miatt de ez épen nem mutatkozott meg a bizottsági tagok számán. A költségvetés is vita nélkül megszavaztatott és minden egyéb pontja a tárgy- sorozatnak a bizotisági javaslatok alapján lett elfogadva, a választások sem tették elevenebbé a közgyűlés unalmas hangulatát. Hozzájárult közgyűlés a hirdetési jog egységes szabályozása tekintetében beterjesztett szabályrendelethez és az ennek.következtében szükségessé vált befektetések költségeit; megszavazta. A villamvilágitási bizottság előterjesztését a villamos mű szervezeti szabályrendeletének módosítására nézve, valamint a villamos mű tisztviselőinek fizetésrendezése ós 75 darab uj árammérő óra beszerzésére nézve elfogadta és a szükséges költségeket engedélyezte. A választások során számtisztnek Fekete Gábor számgyakornokot választotta meg a közgyűlés, a mely 6 órakor véget ért. Kinevezés. A főispán dr. Jákó Endre szatmári ügyvédjelöltet a vármegye törvény- hatóságához díjtalan közigazgatási gyakori nokká nevezte ki. HÍREK
