Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-21 / 34. szám
XXI. évfolyam. Szatmár, 1912. augusztus 21. 34. szám. HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre" — 8 K - í. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — „ Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Páznűiány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------A. lap megjelenik minden szerdán Szent István király ünnepe. Most, araikor az egyház újólag rendezi a maga ünnepkörét és a népeknek, nemzeteknek szivére teszi a kezét, hogy meghallgassa óhajukat, mintha erezném, hogy mennyire feldobog a magyar szív szent István király ünnepének hallatára és szinte nagyobb fénnyel, nagyobb buzgalommal akarja megülni ezt a napot, mint ezelőtt. Ehhez a magyar nemzetnek szerzett joga van. A magyar nemzet ugyanis létjogosultságot kapott szent Istvántól. A haza, az alkotmányos magyar királyság megalapítása szent István királynak müve volt. Elapadt volna a harczi csatározásokban a magyarnak a vére, ha nincs egy erős kéz, mely ezt a vért nem a porondra önti, hanem üdvös munkában gyümölcsözteti. Eltűnt volna a magyar nemzet a láthatárról, csak úgy, mint a nép- vándorlásnak többi népei, ha nincs egy erős kéz, mely letériti e harczra vágyó népet a hadak útjáról és a békés letelepüléssel a kultúra útjaira vezeti. Miután szent István ekképen létföltételeket biztosított a magyar nemzetnek és egyszersmind éretté lett a királyság eszméje, akkor megihleti őt az Isten ereje és vele homlokon csókol egy egész nemzetet. Keresztvíz alá hajlik a nagy király alázatos feje; a magyar kereszténnyé lesz. A magyar nemzet most is har- czias, de már vallásáért, a kereszténységért harczol. A kereszténység védőbástyája, Krisztusnak harczi népe lesz. A világtörténelem nagyságában mind jobban és jobban kidomborodik a magyar nemzetnek ez a szerepe és ezzel dicsőbb, magasztosabb lesz szent István alakja. De mit ér mind'?,, ha alakja a jelenben elhomályosodik? Mit ér, ha szelleme a jelenben nem dirigál és továbbra történetet nem csinál? Mit ér az ország, a nemzet, amely szent István nevére van keresztelve, de nem él öntudatos keresztény életet? Mit ér a történelem, hogy volt egy öreg szent király/ aki hitre és erkölcsre építette országát, ha egyszerre csak mese lesz belőle? És mi művészi szobrokat emelünk a szent király emlékére, hogy szebb legyen a históriai múlt. Templomokat emelünk nevére, tiszteletére és ledöntjük lelkűnkben az ő templomát. Körülhordozzuk nagy pompával dicsőséges szent jobbját, hogy aztán lerontsuk, amit szent jobbja alkotott. Ilyenkor, szent István ünnepén a dicső múlton révedez tekintetem és viziókba vágyik a lelkem. Látom, hogy kikéi sirjából a szent király . . . körülnéz . . . keresi emlékét, keresi szellemét. Mintha a tagadás a pusztaság és tarlók fölött impozánsabbra nyúlna el királyi alakja? ! Mintha látnám, hogy óriás szelleme birokra kél a tagadás törpe szellemével. JJj élet-ország kapujában. (Bűnbánati ének.) Irta: UJLAKY JÁNOS. Beszélnétek még énvelem, de Az ajkam mostmár néma — szótlan. Bánat-hamut hintek fejemre: Bocsássatok meg, hogyha szóltam. Éjszinü köntös a ruhám, Utam örök és mérhetetlen. Ellenetek én hajdanán: Bocsássatok meg, hogyha■ tettem. Sokat bolyongtunk, ugye, együtt, Mig szöszke kis fiúcska voltam. A rét, az erdő — jaj — feledjük: Bocsássatok meg, ha daloltam. S ha nem lát senki ti felétek, Kiáltsatok, de nevemet nem, Komoly igék uj emberének: Bocsássatok meg, ha nevettem. Sohase kapott csók-virágok, Ott feledtem egy nóta-sírban. Öntözzétek, ha arra jártok: Bocsássatok meg, hogyha sírtam. Boldog jövendők álmodói: Csak köny ne hulljon én felettem. Sohase tudtam átkozódni: Bocsássatok meg, ha szerettem. Valaki, jaj, de nagy adósom. Valaki, jaj, a szava éget, Mégis, hogy átmegyek a dómon: Én megbocsátok néki . . . néktek. És ezután csak áldva-áldok, És könnyezem és megbocsátok, Ugye, ti is majd megbocsáttok? Bánat hamut hintek fejemre Most, hogy az induláshoz értem. Uj élet-ország kapujánál: Uram, Te is bocsásd meg mind a vétkem. Ó, mert a Hozzád érkező-én Öröm-édes imákba kezdek. S' ha fáradok a szent vizek tetöjén, Átölelem a te kereszted. Ugye, Uram, szolgád kezét el, Te soha-soha nem ereszted ?. Ez az... a mi minket ide köt... Irta : BODNÁR GÁSPÁR. I. Az uj asszonyt, a kedves és szép menyecskét első csalódása éri. Nem úgy történik valami, a hogyan ő szépen, kereken ki- szinezteí Boldog jegybenjárásakor megszőtte. A közkomaasszony éppen ömlő könnyei közt találja. Majd zokogásban tör ki a magát boldogtalanságba belehecczelő uj asszonyka. És emigyen beszél: — Higyje el, Trézsi komám asszony, szeretnék meghalni. Ebben a pillanatban meghalni. — Már? csípte meg szúró tekintetével az asszony. Nagyon korán. — Meg is halok, bömbölte tovább a menyecske. Inkább a térítőn, mint igy, ebben a házban. A térítőn. — Oh, lelkem angyalom. Lesz még rosszabbul is. Éppen úgy, a mint nekem volt . . . jobban és rosszabbul. Miért, mert hát az élet kereke is olyan. Hol fel a talpa, hol pediglen le. Azért bizony hál élni szerettem. Élni akarok. Éltem is. Élek is. Te is úgy leszesz. — Én meghalok! Én nem akarok élni — fűlt el zokogásban a menyecske. II. ' Bölcsőben gyönyörű kis baba ring. Az anyaság minden Libájával és fönségével be- aranyozottJ|képü anyja ringatja, juppen e pillanatban úgy mosolyog az a kicsi ártatlan — — e pillanatban, mikor Trézsiné asszony, közkomaasszopy bevetődik. Lapunk mai száma 8 oldal. TARCZA
