Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-31 / 31. szám
Szatmár 1912. julius 31. HETI SZEMLE 3 vágy, a forró óhajtás a jobb jövő iránt. A tettekben nyilvánuló élet után. Sok-sok hitközség még mindig valóságos temetője a hitéletnek, a társadalmi akcióknak, az eleven életnek. Mély csend, mozduihatatlanság és mozdíthatatlanság ül ott a lelkekre. És ők maguk is abban a nézetben élnek, hogy igy volt mindig. És volt ahogyan volt. Leszen is, ahogyan — van. Tapasztalásból tudjuk, hogy sok-sok község még nevét sem ismeri a mi újságainknak. Könyveket ott egyáltalán még a hosszú téli napokon se olvasnak. És azt hiszik, hogy például egy kis népkönyvtár megalapozása, beszerzése — a lehetetlenségek közé taitozik. Egy-egy énekkar, a legszerényebb, a legkezdetlegesebb is, mily alkalmas lenne az összetartozandóság érzetének, az egyesülés természetes vágyának fölkeltó- sére. Sose gondolnak reá. Pedig ilyen jelentéktelen énekegyesületekből pattantak ki a ki többször a legtevékenyebb és tartalma- masabb olvasó, gazdakörök. Ezek pedig már méhükben rejtették a szövetkezeteket, gabonaraktárakat és más oly tevékeny szervezeteket, melyek városok, falvak anyagi jólétének is lendületet adtak. Mentői jobban kiáltják felénk ellenségeink, hogy a mi vallásunk, a kereszténység es főleg a kath. hit csak a túlvilággal törődik, hogy a mi Egyházunk nem a földnek, nem az életnek, nem a szocziális fejlődésnek a tényezője: annál inkább meg kell mutatnunk, még a pietikus czélokat szolgáló hitéleti mozgalmakban, egyesületekben is, hogy ami Egyházunk boldogító erővel rendelkezik a földön való életre nézve is, hogy a mi vallásunk a leghatalmasabb szocziális tényező; éppen az az erő, az a tényező, mely az emberi törekvéseknek tartalmat, egyensúlyt és magasabb czélt ad. Mentői jobban hirdetik írásban és szóval, hogy az Egyházra nincs szükség az intellektuális' fejlődésben és a megismerés No hát ládd-e szives olvasásóm, ez, ilyen a hittanitónak, az igazi művésznek élete, tanításának csudás hatása. Az ő művészete nem csak tanítás. Nem is szónoklat. Folytonos predikáczió. Nem puszta közlés. Az erkölcsi szabályoknak üstökénél való oda czepelése. Nem katekizmus magában. Nem is biblia, események elmondása és elmondatása. Az ö tanítása élet. Hit és cselekedet. A gyermek csudálkozásán keresztül való kialakult világnézet, melynek köre bővül ... de alapjai ott a kathekézisben nyertek szárnyalásaikat. O nem parancsolja meg, hogy tedd ezt vagy azt, mert igy akarom. O rávezeti és könnyűvé teszi annak belátását, hogy máskép nem szabad cselekednie. Ő nem fenyeget pokollal, és nem kecsegtet pusztán menyországgal. 0 következményeiben vezeti rá a gyermeket, miből épül fel a mennyország és mikor lesz az emberi életnek vége — valóságos pokol. Ő nem parancsol hallgatást, szótlanságot a szent gyakorlatok alatt. A gyermekek egyszerre elhallgatnak, elcsendesednek. Mert úgy találják, hogy az az idő és az a hangulat, melybe őket hitoktatójuk bevezette . . . hallgatást, csendet és magába- szállást követel. A szőlők bámulattal teltek el, mikor csintalan és folyton fecsegő, lármázó gyermekeik egyszerre csak otthon — néma csendbe és komolyságba merültek. És az a gyerek nem azt mondotta, hogy igy parancsolták ... de azzal felel, hogy most a hallgatás ideje van. Mert szent gyakorlatot tartanak, mert gyónásra készülnek. Az ilyen művészi hatások nem fognak elmúlni, elszállani, kiveszni az iskolán kívül, az iskolai élet után sem. Ott maradnak a szív, a lélek mélyén. És ha az élet meg is tépi azokat a gondolatokat és érzéseket: a gyökerek maradnak. És egyszer, nem sejtett pillanatban újra szikbe kapnak. Oh nagy, világos és gyakorlati igazsága van annak a világhírű pedagógusnak, a ki mondotta: — Adjatok nekem jó hittanitókat és meghódítom az uj nemzedéket uj és boldogabb idők számára. munkájában: annál inkább meg kell mutatnunk tettekben, társadalmi előadásainkban, felolvasásainkban, tanításainkban, hogy igenis valamint népünk, az egyháznak köszöni a kultúra a legeslegelső lépésit: úgy ma is az ő oltalma, munkája, igazságai közt leli meg a nép haladásának további útját is. A templom, a mi , örökházunk. Igazságaink tiszta forrása. Életünk középpentja. Kiindulásunk az élet útjaira és visszatérésünk — az örökhévalóság útjára. De ez a forrás kell hogy kiömöljön a társadalom mezeire is. Kell, hogy elkísérjen minket az élet mágaslataira és mélységeire. Templomi imádságaink, buzgóságaink, ott szerzett lelki erőink arra valók, hogy minket az élettel összekapcsoljanak. És a mi felfogásunktól, alkuvást nem ismerő hitvallásunktól és cselekedetekben élő hitünktől senki és semmi el ne választhasson. Szép templom, dlszíts templom, még egyes ünnepekeu megtelt templom sem egész hitélet. Sokszor semmi hitélet. Munkás, bátor, a keresztény kalholikus életrendszerben mozgó, élő és cselekvő hitközségek az igazi hitéletnek eleven képei. így kell. eszméjében és a maga valóságában kell felfogni minden hitéleti mozzanatot, akkor sok-sok kifogásolt nemakarás, alvó közönyösség magától elesik. B. 0. Mennyit nő a haj ? Egy tudós — mire is nem válalkoznak manapság a tudósok — hosszas tanulmányozás után kisütötte hogy az emberi haj naponként fél vonalnyit nő, mi egy hónapban 30 millimétert tesz ki. Egy berlinitudós táraság tagja Pohl azonban ezzel szemben azt állítja, hogy e tekintetben nem lehet biztos mértéket megállapítani. Az egészséges emberek haja ugyan- nis különböző gyorsasággal nő, mihez még az egyes évszakok is módositólag hozzájárulnak. Továbbá a haj nem egyformán nő az egész fejen: nevezetesen a lasubb növést mutat főfej szélén, a halántékony és tarkón mely helyeken a haj tehát mindig rövidebb is, mint a többi részeken. Érdekes, hogy a haj különben hajcszomó fejlődik erősebben Összehasonlító mérések után megállapították, hogy a haj a 11-től 17 éves korig átlag 12’5 mm.-nyi növekedést, a 20-tól 24 évig 15 mm.-t, 60 éves korban 11 mm.-t mutat föl havontá. Megállapították azt is, hogy a nyírás átán a haj nem nő gyorsabban sőt inkább kopaszra nyírás, vagy borotválás által mintegy 4 héttel hátráltatjuk a haj növését. A zeneiskola köx*ül újra disszonáns hangok és jelenségek hul- lámzanak. ügy látszik stimolják e hangulatot kívülről is. A zenét — úgymond egy hires bölcselő, az Isten adta az embernek, hogy harmóniás békességében és csudás varázsában a leg^ tisztább örömöket élvezze. A zene, Írja egy másik géni, még a vadat is megszelídíti. Csudálatos, hogy éppen maguk a zeneművészek, a muzsikusok nem élvezik ezt a tiszta gyönyört. És nem tudnak megszelídülni, mikor egymás közt való dolgaikról van szó. Bocsássanak meg művészeink, de különleges temporamentumok van. Nem csak a mi művészeinknek. Mindegyiknek. Hirtelen robbannak, kiszámíthatatlan idegzetük van. Benső és külső érzékenységük oly nagy, hogy sokszor a maguk, az önmaguk érdekeit sem kímélik. Azért mondotta egyik országos hirü zenészünk, hogy a muzsikusok érdekeit a zenekedvelő laikusok, jobban szeretik, többre becsülik és jobban megértik, mint maguk a muzsikusok. Ezen valóban jól jellemzett ügyszeretetből kifolyólag nekünk is van pár szerény szavunk zeneiskolánk jelenlegi helyzetéhez. Röviden és nyil-egyenesen kimondjuk ugyanis, hogy féltjük nem csak a várost, de magát a zeneiskolát is. Féltjük attól, hogy oly nagy tehernek, és a tehernek egyszerre való elvállalásába belemenjen a város. Nem csak féltjük, de óvjuk is. Ha a város ugyanis teljesen és a legnagyobb mértékű áldozáttal veszi át a zeneiskolát, tapasztalni fogja, hogy úgy a közönségnek, mint magának az államnak segítő keze, sőt érdeklődése is egyszer és mindenkorra elvágódik. Pedig azt az iskolát a társadalom hozta létre. A társadalom keze segítette. Az állam támogatta. Ezekre a segítségekre, ezekre a támogatásokra, ezekre a lelkesedésekre a zeneiskolának még mindig nagy szüksége van. A város sincs abban a helyzetben, kell e elsorolni a rá várakozó sokkal sürgősebb kötelezettségeket, sőt áldozatokat ? hogy éppen a művészetért oly erőkifejtéseket tegyen, melyek előtt sokkal gazdagabb, sokkal népesebb városok három kérdőjelt is tesznek. A zeneiskolának sem szolgál javára, ha tanárai számára egyszerre oly fokozatát biztosítja a honorálásnak, mely úgy szólván befejezett, nagy intézményeknek is becsületére válnék. Mi marad az ambiczió felkeltésére ? Mi marad annak fokozatos biztosítására, hogy zeneiskolánk tanerőinek állandóságot, nyugodtságot és azt a biztosítékát szerezzük meg, hogy egész erejüket, lelkesedésüket, egyéniségüket a mi iskolánknak szenteljék. Maradjunk csak meg a méltányosság, de mérséklet terén. Vegye a város gondjai, szárnyai alá azt az intézményt, de szerezzen magának biztosítékot minden oldaluan arra nézve, hogy a tanerőket erkölcsi és anyagi függetlenséggel, — a mi a nyugodt, eredményes működésnek alapföltétele — magának köti le és a zene iskola jövőjének biztosítja. A bizalmat előlegezni is szokták. Az igaz. De valamint nagy a hitünk azokban a kvalifikáeziókban, melyek tanerőinket kétségtelenül körülveszik: úgy várjunk arra is, hogy ezekkel a kvalifikácziókkal zeneiskoláinkat is tekintélyben és eredményben, az erők összhangzó működésében oly magaslatra emelik, hogy a társadalom és város mintegy kényszerülve legyen megadni azt, a mit most még csak előlegezni akar. Fülűnk. Ma , cozzunk a Saitóal: Ü ipn! k | HÍREK[ Fürdőzés. — Kedves doktor ur, mit gondol — mégis, melyik az a betegség, a mi az embereket a legnagyobb százalékban fürdőkbe viszi ? A hírneves orvost ezzel a kérdéssel ostromolta meg egy, a tudományosan kiképzett asszonyok közül való urinő. Szegény jó doktor bácsi összeránczolta máskor, nagy kérdések között is nyugodt, szép, magas homlokát. És igy felelt : — Fogós kérdés. De az én szerény véleményem az, hogy, hogy — a divatbetegsége visz Jegtöbb embert, családot a fürdőbe. — És nem az idegesség? — Asszonyom, hiszen ez is — divat. Az úri hölgy hófehér kacsójával megfenyegette a doktor bácsit — és tovább nem kérdezte. * Hevenyében, úgyszólván rögtönözve, mily igazán beszélt, szólott ez a doktor bácsi. Mily pompásan állapított meg egy diagnózist, a melyet annyi száz és száz orvos szintén tud, szintén igy ismer, de nem mondja ki. Sőt — tápot nyújt ennek a divatbetegségnek — a fürdőzésnek. Hogy miért ? Azt én is, mások, százan is tudjuk. Ám, mi se, más se szoktuk kimondani. Régen, nem is olyan régen a közelgő farsang gondolata töltötte el a családapákat aggodalommal, félelemmel. Verejtéket váltott ki a sürü bálozások és ezek kapcsán való ruhák és más garnirungok előteremtésének rémülete. A farsangok nagyobbára le
