Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-17 / 3. szám
28. 33. Morvay Béla m. tiszti ügyész, Nagy-Szőllős 1877. 1 29. 42. Nyegre László m. s. szolgabiró, . Szinevér 1878. 1 30. 2ti. Nagy György, kir főmérnök, M-gziget 1877. 3 31. 8. Orosz Imre kereskedő, M.-Sziget 1877. 3 82. 38. Redniklslván m.aljegyző, Farkasrév 18.8. 1 33. 29. Rétyi M hály kir. járásbiró, Técső 1877. 3 34. 35. Seján Antal kir járásbiró, Ökörmező 1877. 2 35. 14. Schmidt László kincstári mérnök. Rónaszók 1877. 3 36. 30. Sternberg Adolf kereskedő, M-sziget 1877. 3 37. 39. Steinhausz József kincstári erdész, Szeged 1878. 1 38. 50. Dr Szilágyi István orvos, M-sziget 1880. 1 39. 16. Szőllő y Antal polgármester, M-sziget 1877. 3 40. 37. Taninecz Endre aljáráabiró. Tócső 1877. 2 41. 41. Teodorovits János magánzó, Huszt 1879. 2 42. 9. Timár Pál ügyvéd, M. sziget 1877. 3 43. 44. Török Elemér ügyvéd, Huszt 1879. 2 44. 49. Tribalszky János kir. számtiszt M.-sziget 1879. 1 45. 3. Újhelyi László kir. tvszóki biró. M.-Sziget 1877. 3 46. 7. Uránvi Imre orsz. képv. Budapest 1877. 3 47. 20. Urányi Antal m. s. szolgabiró Taraczköz 1877. 3 48. 48. Vlkolinszky Jenő, kincstári erdőgyakornok. M.-sziget 1880. 1 49. 40. Zafliri íjászlő tanár, M.-sziget 1878. 2 Ha ezt e névsort elolvassuk, azt látjuk, hogy a régi „Tisza“ páholy tagjai a magyarságból kerültek ki és ha akkor a fajelméletről értekezletet vagy munkát tartottak, akkor a magyar faj érdekében és nem más, a nemzet testétől idegen faj, érdekében munkálkodtak. Akkor alig volt a páholyban idegen fajhoz tartozó, mig ma a Jakabok vezetnek. Nemcsak Máramarosszigeten, de Budapesten is. Ez az irány a páholyéletben mindinkább előtérbe nyomul és a jövő ennek a fajnak az előnyomulása és érvényesülése, ami nemzeti szempontból csöppet sem kívánatos. A szabadkőművesség a múltban nemcsak hangoztatta, hanem tettekkel is bizonyította, hogy nem érdekszövetség. Ma még csak nem is hangoztatja, mig a jövőben az érdekszövetséget helyezi előtérbe. Már ma is az „Eötvös“ páholy nyíltan az érdekszövetség alapján áll, midőn minden neofitától megkívánja, hogy „A Világ“-ra előfizessen, sőt annak részvényeiből átvegyen. Az általa alapított Liberális Népszövetség pedig tagdijait úgy szedi, hogy „A Világ" előfizetési dija abból kikerüljön és a szabadkőműves újságnak ez az alkotása előfizetőket van hivatva gyűjteni. Nem is csoda ez, ha tudjuk, hogy a főmester szövetkezeti ügyvéd, aki a páholyt is szövetkezeti alapon kezeli. A regi kőművesektől az ilyen anyagi tendenczia teljesen távol állott, mig ma ismerek akárhány szabadkőművest, aki csakis előmenetelére való tekintettel kivánt az igazi világosság földi csarnokába felvétetni. Lehetséges, hogy a szabadkőmüvesi jelleg a múltban ig hozzájárult ahhoz, hogy valaki pályáján emelkedjék és a szabadkőműves ellenesség alapul szolgált a támadásra és mások letörésére, de nem ment oly közvetlenül, oly szemérmetlenül, mint azt manapság napról-napra érezzük és tapasztaljuk. Ugyan kinek jutott már eszébe megfigyelni azt négyzetet vagy bárompontot, a melyet egyes kalóztelepek hirdetéseikbe becsempésznek, hogy ezzel jelezzék a telep szabadkőmüvesi jellegét és figyelmeztessék a testvéreket az onnan való vásárlásra ? Ugyan ki veszi észre azokat a szavakat és irályt, mely a szabadkőműves iró munkáját nem szabadkőműves iró munkájától megkülönbözteti és a testvérnek kötelességévé teszi a munka dicsőítését é* minden más mii gáncsolását ? így megy ez minden téren, most csak a gondolatot akartam jelezni. Fiú korcsolyák 1 és 2 korona. Korcsolya különlegességek, jégsarkok csúszás ellen Ragályinál. „HETI SZEMLE“ írja: Harsányi Kálmán. XIV. December 1. Azok közül a levelek közül, a melyeket a „Napi témák, örök problémák“ szétküldözött példányaiért kaptam, eddig csak egyetlenegy indított meg bennem olyan gondolatfolyamatot, a mely órákra lefoglalt és a melyet szükségesnek tartok velejében összegezni. Balló Mátyástól, az én atyai jó barátomtól való a levél, a kivel két évtizeddel ezelőtt vagy három esztendeig mély, bensőséges rokonszenv fűzött egybe, hogy azután — szinte minden kapcsolat szakadtával — érintkezés nélkül is még mélyebbé, még bensőségesebbé legyen. Életem e nagy paradoxonénak magyarázata nem tartozik ide, csak maga a paradoxon. Intellektualiter nem lehet magányosabban felnőni, mint a hogyan én felnőttem. Siheder koromban, a tudnivágyás és gondolkozni, érteni akarás csodákat igérő káprázatos hajnalán a sors odakinálta nekem bölcs vezetőül Balló Mátyást, az életnek ezt a tiszta látású, nagy erkölcsi erejű megértőjét, e kitűnő emberismerőt és természettudóst, — s én elhárítottam magamtól a sorsnak ezt a föl nem ismert ajándékát. Éreztem, hogy szavainak külömb súlya van, mint akkoriban bárkiének volt, a kit ismertem, de — és itt van a most még meg nem magyarázható paradoxon gyökere, — bármenynyire szomjaztam is akkor a tudást, bölcseséget, mindent, a mire csak nyiladozó értelem vágy- hatik: — általa, éppen ő általa nem erre vágytam. A tudós, a nevelő, az életbölcseség legközvetlenebb kútfeje, az aranyesőt hullató ősz csak úgy mellékesen érdekelt benne. Ez a siheder-vakság nagy-nagy veszteséget jelentett rám nézve. Későn ébredtem rá. Micsoda kincs lett volna rám nézve az a természettudományi alap, a melyet tőle, mély elgondolások eredményeként, közvetlenül kaphattam volna azokban a foganásokra kész ifjúi fölbuzdulásokban és a melyet a magam erejével, késői ráébre- déssel, csak ugy-ahogy szereztem meg, tétova keresgélések után, terv, iránytű, határozott cél nélkül. Úgy voltam ezzel a legdicsőbb tudománynyal, mint a zongorával: — későn jutottam hozzá. Hiába tudok lelket önteni Bach, Beethoven fölséges adagioiba, a c-dur skálát — presto — már nem győzik meg idején hajlékonyakká nem tett ujjaim. Erről az én nagy veszteségemről volna még mondanivalóm sok. Az autodidakta vérével fizet meg olykor mindennapi igazságokat. Iránytűje szakadatlanul ing, leng, forog és nem tudja megállásra bírni. Törékeny lélekvesztőn jár folytonos fölfedező útján és százszor tűzi ki a fölfedezők lobogóját olyan területekre, a melyeket már régen fölmértek, megadóztattak, kizsaroltak. Az egész kozmosz előtte van, óriás görbékben száguldozza be, de mindig későn ébred arra, hogy két pont között — céltól célig — legrövidebb út az egyenes vonal. Stb. stb. A veszteségnek ez az érzése tehette olyan mélylyé azt a különös lelki kapcsolatot, a mely, érintkezésünk megszakadtéval, tizenöt év alatt csak két-három szűkszavú levélben, két-három futó találkozásban fejeződött ki — mindig a szavak mögött, soha ki nem mondottan, de mindig világosan. Az én veszteségem az egyetlen ember elvesztése, a kit tanítómesteremül ismertem volna el, az övé az egyetlen tanítványé, a kit maga fölé szeretett és tudott volna nevelni. Ezért nézünk mi négy-öt évenkint egyszer-egyszer — olyan különös melegséggel egymásra, mikor találkozunk. És ez a régi megnyugvással lelkünk mélyébe köviilt — másvalakinek alig érthető — szomorúság köt össze bennünket — most már aggot és' férfit — a lelki kapcsolatok egyik lehető legszebbikével. * * Levelének két sora annyi kérdőjelet vetített elibém, mint a hány betűje van. „Mint az ,örök problémák' lankadatlan hive, fölvette a küzdelmet a ,napi témák' patológikus kinövései ellen. Orvosává válhatik a mai vergődő, beteg embernek". Fölvettem a küzdelmet. Hm. Vájjon fölvettem-e igazán ? Küzdelem az a munka a melyet én csöndben, észrevétlenül, jóformán tanuk nélkül végzek? Válhatik-e valaha is orvosává a mai vergődő, beteg embernek az, a ki csak ahhoz a nehány lélekhez szól, a mely hébekorba véletlenül hozzátéved? Szabad-e a küzdőnek, a hatni akarónak halk monológok mellett maradnia? Bizonyára nem. A gondolatokért küzdőnek szószéken a helye. Forumi rostrán, vagy afféle szószéken, mint a minőről Kapisztrán János szólott a tömegekhez: — piacin, nem templomin. Az ő hires szószéke a bécsi Szent István templom külső falpillérei közé ékelt rostra volt, kinn a szabadban, az utcán. A belső szószék nem lett volna nekivaló. Oda azok sereglenek, a kik szomjuhozzák az orvosságot ; kinn azok állanak meg a harsogó szóra, a kik még nem is sejtik, hogy betegek. A ki a mai vergődő, beteg embert akarja gyógyítani, azt, a ki nem sejti hogy vergődik, nem sejti hogy beteg, csak nyugtalan és lázas és tétova és eszményiden: — annak ilyen szószékre kell állania! Hol állok én ? A szobám közepén. Körülöttem nehány jóemberem, a kiket odacsalogattak a halk monológok. Hányán hallják, hányán szeretik és hánynak balzsam egy-egy mondatom ? Kinek a bűne az, ha nem az enyém ? Ha emberektől nyüzsgő piacon hangzik el a kiáltó szó úgy mint a pusztában: — az tragédia; ha futunk a szószéktől s kiáltó szavunkat suttogássá tompítva magunk viszszük ki a pusztába: — az bűn. Bűn, vagy dupla tragikomédia, ha úgy tetszik. És én ezt teszem. Mentségem, védelmem nincsen, kedves jó atyai barátom, csak magyarázatot mondhatok hozzá. Magyarázatát a gyöngeségemnek. A szószék öröktől fogva hatalom. A hatalomért mindig verekedni kellett, verekedni kell érte ma is. Ma talán még csúfabban, mint valaha. A hozzájutás útja vagy becsületes ökölcsapás jobbra-balra minden lépcsőfokán, vagy becstelen megalkuvás ugyancsak minden lépcsőfokon. Magam is tudom, sőt én magam tudom a legjobban, hogy nekem a nagy nyilvánossághoz kellene szólanom. Diákkoromtól a Szatmár, 1911. januárius 17. Aki lgax&n finom, kényelmes. elegáns ti tartós honi gyártmányú lábbelit akap vásárolni, , ax forduljon bizalommal YujaJános-ü» Szatmár, Deák-tér ■ (Károsítás András-félő ház), m aki dúian fölszerelt ezipö—raktárában csakis valódi finom bőrből a már is világhírű hasai gyárakban készült csípőket és csizmákat nagyon is verseny- képes árakban hozxa forgalomba és üzletéből m nden oiosóbbrendü készítményt, a szokásos bőr- és talputánzatokat teljesen kiküszöbölte, s akinek árui eeinosság dolgában is párját ritkítják. Kívánatra mérték után bármilyen kivitelű czipók és csizmák is késsflln*k. Est Iró Iaplója
