Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-06-05 / 23. szám
o HETI SZEMLE Szatmár, 1912. junius 5. jűjS megöl még mást is. Az ujia lélekzeni kezdő Irodalmi Kört. Az Irodalmi Kör tervbe vett actióit az egyházmegye szellemi és erkölcsi életében. Agitati- onalis útjait, az öt vármegye ka- tholicismusának öntudatossá tételét, kiépítését és összeforrasztását. A mindezekből biztosan kisarjadzó renaissance-át a most közömbös és élettelen katholicismusunknak. Ezt a vita nuovát, a melynek „isteni szinjátéká“-ban gyönyörködnie kell már a közel jövőnek, ha csak nem szántuk temetőnek ezt az öt vármegyét. Szólunk az álmokat álmodók- hoz és a látomásokat látókhoz! Rekedt, tompa hangon, ernyedten, a megbénulás fáradságával. Szinte csodálkozunk magunkon, hogy miért nem lüktet a kipattanásig halántékunkon a vér; miért nem feszül lázas izgalomba az erőfeszítésig, a megszakadásig minden idegszálunk ; hogy miért nem tör ki belőlünk görcsös sirás, vagy harsogó jajszó. Csodálkozunk szörnyű fásultságunkon, e kegyetlen józanságon, mozdulatlan nyugalmunkon, a melylyel látjuk és várjuk a robbanást, s utána a hirtelen romlást. Mindannak elpusztulását, a mit ol- tári kincsnek tudunk és hirdetünk. — A Pázmány-sajtó igazgatója évtizedes áldozatkészsége után a ma- gárahagyatottság sivatagában visszavonul a sajtó vezetésétől. A sajtónak az ő áldozatosan — kamat nélkül adott — állandó kölcsönei nélkül a Heti Szemlének régebbi évek alatt fölgyült, több ezer ^koronás tartozását kell követelnie. És ha ez behajthatatlan, a Pázmány-sajtó fölszámol. Megszűnik. Élnie úgyis lehetetlen mai gépei és berendezése mellett. egyedül marad is, akkor — már tudjátok ugy-é, hogy mit tesz akkor ez a fiú ? Előbb szóba került az a közmondás, hogy: „Üvölteni kell a farkasokkal!“ Olyan jó védelme ez a tuczatembereknek. — Minden durvaságban, emberszólásban együtt kell tartani az igazsággal, embertársaik becsületével nem fölötte sokat -gondoló környezetükkel is, hogy t. i. magukhoz hasonlóknak nézzenek bennünket; különben fölfalják az embert a farkasok! — így beszélnek a tu- czatemberek. Az bizonyos, hogy ha>- a világ- történelmet ez a közmondás intézte volna, nem is igen lett volna az több farkasüvöltésnél. Nagy férfiak, nagy asszonyok életéből nem meríthetne erőt, enyhületet az életküzdelemben kifáradt lélek. Nem volna a világtörténelemnek Krisztusa, nem beszélhetne az ókor nagy bölcseiről, sem az újkor dicsőséges martyrjairól, nem akadt volna akkor a rabszolgáknak fölszabaditója és még sokkal-sokkal szomorúbb volna ennek a világnak mai képe : ha nem lettek volna mindig, akik a sokaságnak hamis rágalmazása, megvető üvöltözése között is szilárdan megálljának, egyszer megvallott igazságukhoz hűségesen, megmutatva minden félénknek, hogy az önmagához hiv, ingadozást nem ismerő bátorra, erősre végre a farkasok sem üvöltenek. Azért a farkasokról szóló példabeszéd helyett egy más emberekhez méltóbb beszédre tanítalak én titeket. És ez ekként szól: A világrend irányitói azokból lesznek, akik az igazságok mellett szilárdképen állanak. Fordította: Florencz. Ez lesz az a fölébresztő, nagy detonatio. Megvárják-e az álmokat álmodok és a látomásokat látók? Megelőzik-e ? — Nem tudjuk. Mi azonban most magunk előtt is érthetetlen, hideg kiábrándulással és fájó józansággal állunk a robbanás szinterén és várjuk könny- telen, száraz szemmel, tehetetlenül, hogy ránk szakadjanak a romok. Meggyalázott parlament. Egy ember hatalmi őrületében jogon, igazságon, alkotmányon végiggázolva, rendőrkardok villogó élei között tetszelegni akar a nemzetmentő szerepében. Poseidonként belevágja szigonyát a viharzó hullámba azzal a büszke önimádással: Quos ego ... A mythos Poseidonja csakugyan isten volt, mert szavára elcsendesült minden. De ez a képzelgő kényur parvenü a Napóleonok közt. Mert a vihar csak az ő szavára tör ki igazán. Hatalmas, szörnyűséges, minden fönsége mellett is megdöbbentő orkán kél, a melynek legértéktelenebb áldozata lesz Tisza István. De nem lesz-e az áldozatok közt ennek az országnak békéje, szabadsága, önállósága ? A forradalmi idők süvöltő szélvésze nem borit-e föl mindent? Nem ismétlődik-e meg a legutolsó 400 esztendőnek minden „nyomora és szenvedése“ ? Ma remegve kell gondolnunk a legsötétebbre, a nagy nemzeti szerencsétlenségekre, a melyeket fölidézett egy őrjöngő Herostrates, a kinek neve Tisza István. + Firczák: Gyula. 1836-1912. A munkácsi gkath. egyházmegye aranymi- sés püspöke junius 1-én Ungvári meghalt. A veszteség nemcsak nagy egyházmegyéje könnyes fájdalmát sajtolja ki, de ravatala mellett gyászol az ország katholicismusa és az egész magyarság. Mi különösen, a kik Firczák Gyula folytonos tevékenységben töltött életét bámulattal szemléltük s a kik egy területen való működés közös czéljaiban annyiszor összetalálkozva mindig nagyobb hódolattal és szeretettel vettük észre azt a nagy conceptiót, a mely ennek a szelíd, de aczélos energiájú főpapnak életútját megszabta. A haldokló ruthénséget akarta életre hívni. Megmenteni ez országrészt az uniónak és a magyar hazának. Egy tudatlan, szellemi és anyagi nyomorúságba sülyedt népfajt, — a melynek múltja olyan fényes — akart beilleszteni megébresztett erőkkel' és életvágygyal a nemzettestbe a mély hitnek őskeresztényi füzében, csatákra kész hazafiságban és magasra emelt kultúrában. Most, a mikor egyrészt a kosmopolitaság és a nemzetiségi mozgalmak fojtogatják a kétségbeesett küzdelmeit vivő magyarságot, másrészt a hitetlenség és immorali- tás fertője fenyegeti elnyeléssel a keresztény életfölfogást. Nagy czélok embere volt. Végrehajtotta. A ruthénséget az anyagi boldogulás, a szellemi haladás útjára terelte és magyarrá tette nyelvében is az érzéseivel és lelkületével testvérekül hozzánk tartozó ruthéneket. Egy országrészt hódított vissza a magyarságnak. És ez történelmi cselekedet. Firczák Gyulát igv fogja látni a késő jövendő, a mely csak a nagy emberekről emlékezik meg. Most mi az országos veszteséget érezzük ravatala mellett és gyászunk mélységes, mint az ő fiaié. A mit ők vesztettek, mi is elveszítettük. A miért ők sírnak, ugyanazért hullanak a miKönnyeink is. Egy bölcs, tiszta jellemű, mély vallásos- ságu püspököt temettek Ungvárt, a ki a legnagyobb magyarok közül való volt. Szelleme éljen elmulhatatlanul a testvér munkácsi egyházmegyében ! * Firczák Gyula 1836 ban született Bornyu ungmegyei községben. Atyja, Firczák Bazil gk. lelkész, anyja Matyejkó Terézia volt. A szülők a legnagyobb gonddal nevelték egyetlen fiukat. Elemi iskoláit Munkácson, a gimnáziumot Ung- váron, Szatmáron es Kassán végezte kitűnő eredménynyel. A csöndes, kontemplációra hajló ifjú még atyja házában szívta magába a papi pályára való hajlandóságot. A papi pályára 1855-ben lépett, amikor nagybátyja, Popopics Vazul munkácsi gör. kath. püspök a bécsi theologiára küldte, amelyet négy éven át hallgatott s kitűnő eredménynyel végzett el. A hit- tudorság megszerzése végett a következő évben még Bécsben maradt, de kitüntetéssel tett szigorlata után püspöke visszahívta és az ungvári theologiai intézetben a dogmatika rendes tanárává nevezték ki. 1861-ben szentelték fel áldozópappá. A fiatal tanár és pap teljes odaadással szentelte magát a papképzés hivatásának. Majd tanulmányutakat tett Francziaországban, Angliában, Németországban, Oroszországban és a Keleten. Nagy pártolója volt a művészetnek és irodalomnak. Az ifjúság nevelésében magas szempontok vezérelték, a tanórákon kívül is művelte őket, bővitette látókörüket az intézet tanítási keretén kívül eső ismeretágakkal, különösen fejlesztette bennük az irodalom és a történelem iránti szeretetet. Megalakította az az ifjúsági magyar egyházi irodalmi kört. Működése elismeréséül 1872-ben címzetes kanonokká, majd 1875-ben a papképző rektorává neveztetett ki. 1875-ben valóságos kanonok és becsületvölgyi apát lett. Itt fejti ki egyházi és társadalmi működésének javát. Az egyházmegye áldozatkész papságának támogatása mellett agitációt indít és létesíti a gör. kath. pap-árva- leány nevelő és tanintézetet, mely aztán tanitó- nőképzővel is kiegészíttetett. 1881-ben theologiai tőigazgatóvá, 1886-ban nagypréposttá neveztetett ki. Háromizben, 1890., 1899. és 1902-ben nagyszabású értekezleteket tartott, amely a tanítók és a lelkészek vitás ügyeit tárgyalta. Áldásos főpászt.ori működésének elismeréséül Őfelsége 1896 ban a Lipót-rend középkeresztjével, 1903 ban a v. b. t. tanácsosi méltósággal tüntette ki. A pápa 1902 ben házi főpapjává, pápai trónállóvá nevezte ki, a budapesti tudomány-egyetem pedig diszdoktorai sorába választotta. A románok az uj magyar püspökség ellen. Az agitátorok fülsiketítő beharangozása után megtörtént Gyulafehérvárott máj. 29-én a román népnek „spontán“ megnyilatkozása, a felállítandó magyar gör. kath. püspökség ellen. Összeverődött vagy 6—7000 román az ország minden részéből a görög katholikus egyház védelmére. Hogy ezen megjelölt czél micsoda hipokrizist rejtett magában, kitűnt világosan a gyűlésen elhangzott beszédekből és abból a tényből, hogy több görög keleti korifeus is megjelent a nagygyűlésen. Jeleztük már a szamosujvári egyházmegyéhez tartozó szatmármegyei görög kath. papok tiltakozó gyűlésének a lefolyását. Ennek a gyűlésnek nyíltan hazafiatlan irányából, meg a románoknak minden megnyilatkozásából, mely az uj magyar görög kath. püspökség ellen irányult, minden magyar ember tisztán láthatta, hogy mennyire távol állanak az intranzigens románok ebben a kérdésben a tárgyilagosságtól, hogy mily rosszakarattal iparkodnak a lelketlen izgatok éket verni a magyarság és a román nép közé. Láthatta mindenki, hogy a románság intranzigens része nem tartja egyébnek ezt a fontos ügyet, mint kitűnő alkalomnak arra, hogy államiságunk ellen fanatikusan izgasson. Tudta mindezt jól a gyulafehérvári polgármester is és nem engedélyezte a tiltakozó népgyülést; nem engedélyezte az alispán sem ; engedélyezte azonban a kormány. Ilyen előzmények után elhitték Mihályi Tivadarnak, hogy ott csakis egyházi ügyről fognak dis- kurálni. Most gyönyörködhetnek azokban a hamisitatatlan román nemzetiségi rakétákban, amelyeket államiságunk tiszteletére eregettek a nagygyűlésen. A sok minden között azt állították, hogy a magyar görög kath. püspökség felállítása ellenük irányuló aljas merénylet, hogy csak politikai czélt és nem hitéleti szükségletet szolgál. Kérik a szentszéket, hogy egy hű nép