Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-05-15 / 20. szám
9 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. május 15. És mikor már érlelődik a közös liarcz szükségességének gondolata, a mikor protestáns részről is oly bensőséges közeledés épiti az elválasztó szakadék íölött a hidat: ugyanakkor egy leselkedő pók feszíti ki a már széttépett hálót, hogy még jobban körülfonja szabaduló áldozatát. A szatmári Kalvineum-ünnep- ségeket használja ki .erre az „Uj- Szatmár“. Nem arról a naiv hiszékenyeknek számára készült vezér- czikkről szólunk, a mely Baltha- zárt úgy ünnepelte, hogy nagyot ütött a szatmári püspökökön, a meg- haltakon s az élőn. Sem arról, hogy micsoda tartuffe-i szerepet játszik a a „Demokratia“ páholy helybeli ágense, támadván mindig a vallást és most — ünnepeli. Hanem szólunk Tanódi Márton újabb czikké- ről, a mely úgy akarja feltüntetni a szatmári katholikusságot: mint a mely egyenes ellensége, gyűlölködő Káinja a protestánsoknak. A mese rókája úgy akar hízelegni, hogy bunkóval üt az ellenfélnek bemutatott katholicismuson. írván, hogy Balthazár a szeretetről beszélt Szat- máron, és „teszi ezt akkor, amikor egyéb fölkent fejek (kenet nélkül való szívvel) a gyűlölködésnek elhamvadni készülő parázsát fújják teli tüdővel, hogy lángot vessen az ellenfelek megégetésére.“ Múlt számunk megadta természetes okát, hogy a katholikusság távolmaradása Balthazár ünneplésétől nem protestáns magyar testvéreink lekicsinylése. Minden elfogulatlan gondolkozó előtt tisztán állunk. És ez a fekete pók akarja nyíltan meghazudtolni a mi egyenes őszinteségü állításaink igaz voltát. De mi köze ennek a radikális — Az a madár én voltam. Én vagyok — szóllott az öreg — és lecsüggesztette ősz fejét, mintha súlyát erezné vallomásának. Én is megraktam fészkemet. Aztán itt hagytam . . . sok-sok időre itt hagytam. Az emberek nem szóltak, csak fejükkel bólingatták, hogy nagyon jól tudják. — Mikor indulóban voltam és dolgaimnak legöregebbjén túl estem: hát elsajnál- gattak barázdás szomszédjaim. A Pali szomszéd meg csak úgy odavetette: — Meglássa szomszéd, megöli a hazafájás. — Micsa’ — kérdeztem, hajtottam vissza neki a szól. — A’csoda, vágta vissza, hogy megöli a szivét a hazafájás. Meglássa. Mer’ hogy egy szivnek elég ám egy haza. Egy főd. Egy göröngy. Megöli — a honvágy. — Mese beszéd! A költők, meg az asszonynép találta ki, mondok. Vasgyuró — nevet rajta. De még hogyan nevet. .... Hát elindultam A tengerre szálltam. A, mi beszédünk szerint — a más világra. És találtam is ott, bizony hogy más világot. De még milyen világot. Ember legyen, a ki el tudja mondani. — Eleinte azt hittem, úgy biztattam vergődő lelkemet, hogy a nyomorúság, a szegénység csinálja ezt a világot. Ezt a czudar más világot. Majd ha keresek ! Majd ha gyön a dollár 1 Majd ha tollasodom! Máskép leszen. — És mikor aztán felkerültem a napfényre a feneketlen kőszénbányák pokoli sötétségéből . . . nem éreztem hiányt. Volt pénz is. zsidó-szabadkőmivesnek a kereszténység ügyeihez ? Mi köze? Rámutattunk! Hogy egymásra uszítson bennünket, keresztény magyarokat és e testvér- harczbau ő hatalmasodhassék el fölöttünk. Ám hiszszük, hogy Kontra Aladár felénk nyújtott jobbja nein egyedül az övé volt, de az egész protestantismusé. A diktátor. A magyar politikai életben most az történik, hogy a kinevezett miniszterelnök s a parlamenti többség vezére, Lukács László egyik választójogi tervezetet a másik után mutatja be egy alig 40 tagot számláló párt elnökének. De nemcsak bemutatja, hanem nyomban el is dobja ezeket a tervezeteket a miniszterelnök, egyiket a másik után, amint Justh Gyula azokat el- fogadhatatlanoknak jelenti ki. Hát ez bizony furcsa állapot. Magyarországon eddig csak a királynak volt előzetes vétójoga a törvény- javaslatokkal szemben. Most ugyanezt a jogot gyakorolja már egy ellenzéki párt vezére is. Énnél szégyenletesebb kudarcz, ennél nagyobb megaláztatás egy kormányi a és többségre nézve nem is képzelhető. Nemzeti szempontból azonban nincs mit búsulnunk a kormánynak eme szégyenéért. Közismert tény, hogy nálunk az igazságot, a nemzet igaz ügyét sohasem (vagy csak igen ritkán) a kormánypárt képviseli, hanem az ellenzék. A jelenlegi megaláztatás tehát sújtja Lukácsé- kat, de nem sújtja a nemzetet. Énnek a megaláztatásnak talán nagyobb serkentő ereje lesz a munkapártra nézve, mint a hazafias lelkiismeretnek. Ennek nyomása alatt talán reálépnek arra az útra, amelyet magyar érzésük minden ösztönzése daczára eleddig makacsul elkerültek. Hisszük azonban, sőt elvárjuk az ellenzéktől, hogy mostani előnyös helyzete nem fogja megszéditeni. Hisszük, hogy a békefeltételek megállapításában nem fog ugyanazon hibába esni, amelyért megalázott ellenfelét, a kormánypártot annyiszor és annyi joggal támadta. Élvárjuk és követeljük, hogy a választójog alapelveinek megállapításánál nem pártérdekek biztosítása lesz a czél, hanem a tiszta, a becsületes és magyar nemzeti akarat föltétien érvényesülésének biztosítása. — Mit ért? Mi becse volt. A lelkemet nem tudta megnyugtatni, lecsendesiteni. Megfizetni. — Mer’ jött a vasárnap. Mikor azt hittem, no most megpihenek. Elül a lelkem. Micsoda? Most kezdett csak zakatolni. Há- borogni. Viharzani. Akár a tenger, mikor ide hajított. Úgy tépett valami! Úgy ron- gyolta lelkemet, testemet. Azt ki se lehet mondani. És mikor meg akartam szorítani, mikor leakartam lánczolni . . . akkor kitépte magát a keblemből. És vitt ... és ragadott mint vitte ösztöne azt a madarat, melyről éppen most olvastam. — Mi ez? kérdeztem elejénte. Hát nem mese ? Vén asszonyok beszéde ? Hát valóság ? Hát csakugyan van hazafájás ? Honvágy ? — Van bizony. Bizonnyal van 1 Rettenetesen van ! Nincs az a testi fájdalom, nincs az a lelki gyötrelem, a mi vele felérne . . . Mintha minden pillanatban harang zúgna vagy sírna a lélekből: — Haza — vissza! — Mintha a föld dübörögné untalan — szüntelen : — Vissza — haza! — Akár derült volt az ég és mosolygott felém; akár felhőket kergetett a szél vagy villámlások járták-czikázták keresztül-kasul az eget; mindnek, de mindegyiknek egy és ugyanaz volt a beszéde, az intése, a kérése, az unszolása : — Vissza — haza! — És ha csak a vágyódás, a hazafájás gyötört volna! De belém, lelkembe kapott a halál rettenetes gondolata. Hogy soha többé vissza nem mehetek! Hogy itt — a vég 1 Az Szabadkőműves mozgalmak. ii. Budapest, 1912. május 13. A Prometeus páholyban (főmestere dr. Hahn Dezső orvos) 1910. november 15-én tartott felavató beszédében azt mondta Vermes Mór dr. „Az emberi haladást hátráltató tényezők legföbbike mindenkor- az egyház volt, első sorban a keresztény egyház . . . Sikereit mindenkor bámulatos szervezettségének köszönheti. Ennek egy ellenszere van: annak felismerése, hogy a nevezett egyház ellen csak a szervezett szabadkőművesség képes síkra szállani.“ Figyelmébe ajánljuk Haypál uréknak a múlt évi római szabadkőműves kongresszuson hozott határozatot is. A római kongresszuson Trinchieri testvér azt mondotta, hogy az egyháznak volt hivatása, de azt betöltötte és igy túlélte magát és pusztulnia kell. Az emberek vallás és egyház nélkül is tudnak ma már élni. A határozat szószerinti szövege pedig következő: „A nemzetközi szabadkőműves kongresszus elismeri, hogy a vallásos érzelem, mint a vallás szabadgyakorlata legnagyobb mértékben tiszteletben tartandó (szép, hogy legalább elismeri). Egyúttal azonban kijelenti, hogy a szabadkőművesek kötelessége minden hatalom és befolyás ellen küzdeni, amely az államok és népek szabad fejlődését gátolja. A vallásos érzelem és a vallás szabadgyakorlata az államok politikai életéből küszöböltessék ki, nehogy ezáltal az államok valódi hivatásuktól éttér ellessenek és ezáltal a dogmák és a lenyűgöző türelmetlenség szolgálatába szegődjenek. Az egyház tehát ne gyakoroljon az államéletre semmiféle befolyást. Épen ezért a szabadkőművesség az egyház befolyásával szemben a feleke- zetnélkiiliség akczióját folytatja a népek gazdasági fejlődése és nevelése érdekében.“ Végül utalok azokra az érdekes felvilágosításokra, amelyeket a nemzetközi szabad- kőműves világiroda vezetője, Quartier-La-Tente adott elő a Magyarországi Symbólikus Nagypáholy 1911. évi nagygyűlésén arról szólva, miért hiúsult meg a svájczi Alpina nagypáholy által kezdeményezett szabadkőműves világszövetség. Quartier La-Tente kénytelen bevallani, hogy az Alpina erre vonatkozó javaslatát az amerikai Unió összes páholyai visszautasították. Az elutasitó válaszból közöljük a következőket: „A franczia Nagyoriens, az Amerikai Egyesült Államok nagypáholyai által nem isidegenben. A rémes idegenben. Hogy soha senki sem fogja tudni, hol — merre porlado- zom? Hol a sirom? Senki egy virágszálat nem tesz hantomra. Soha, soha . . . sohasem ! Oh, ez a gondolat — már maga a halál. A siralomház. Az utolsó éjszaka! — De az éjszaka megcsalt. Reggel lett újra. Es a halál gondolata újra kezdődött. És én dolgoztam két ember helyett. Csakhogy már útra valót szerezhessek. Mint az a madár, a melyik megérzi végét, összeszedi még egyszer inait, szárnyait, hogy útra kelhessen és odaérhessen mégegyszer fészkéhez, a hol született, kikelt és szárnyaira kapott: úgy tettem én is. Az ösztönöm kergetett — segített. — Már a hajón ültem. A lelkem még akkor is zakatolt. A tenger azt mormolta: — Vissza — haza! — A hullámok is kötekedtek velem. És azt huhogták, ordították: — Siess! Vissza — haza! — Perczről perezre kisért, gyötört a rémes gondolat, hogy itt-ott kell elvesznem. A tengerben. Szinte hallottam a hullámok énekét. Temetésem énekét: — Késő — késő! —- Teremtő Istenem, mikor aztán partra, földre jutottam! Mintha siralomházból léptem volna ki. Remegtem. Reszkettem. Olyan voltam, akár térítőre fektethettek . . . — És itt vagyok. Itthon vagyok. Újra enyém a kis bogárhátu ház. Újra szívom a honi levegőt. Újra járom a határt. És otthon érzem magam az Isten házában. Barázdásszomszédja vagyok a szomszédomnak. S mikor igy virágos tavasszal kimegyek a föl-
