Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-17 / 16. szám
Szatmár, 1912. április 17. HETI SZEMLE o proletárokká nevelik őket és az életben szolgái lesznek 1940 tagból álló agrárfeudumnak. Tisztelt Önök — mondta a Guttmann — nem tudják, mi az a választói jog, a progressiv adó, a Haeekel, a Nitzsehe, a Guttmann és a jelenkor többi nagy lángelméje. Azt sem tudják, mi a sexualis élet és hogy a nős férfiak 90°/o-a nemileg beteg. Az egyház (igy ugrált a Guttmann) a katholikus egyház. Ez áll útjában a haladásnak, ez a klerikalizmus ápolója, a kath. középiskolák a klerikalizmus főf«6zkei és itt Szatmáron a kir. kath. fő- gymnasium, a melyik 17—18 éves ifjútól már antimodernista esküt vesz ki. Hát — mondta a Guttmann — ő megalakítja itt Szatmáron a szabadgondolkozók körét, a mely zászlajára irja a kultúrát, a haladni vágyást. Csak 20 fillér az ántré. így a Guttmann. Nekünk pedig mindezekre eszünkbe jutnak a régi diákévek, a mikor a poétika tanulásánál pattogó hexametereket kellett gyártani. Az egyik szörnyszülött distichont igy izzadta ki valamelyik diák : — Kékül a zöld fü a sárga mezőkön . . . Ezt juttatta eszünkbe a Guttmann. Egyházmegyei Sajtóalap. Ha összegben nem is, jelentőségében az e heti adományok összege is súlyos. Beszédes adományok jöttek. Onnan, a hol szükség volna e sajtóalapra juttatott pénzre, a hol azonban — nélkülözések árán is — szinte az anyagi erőt felülmúló áldozatkészséggel kívánják a megvalósulásig vinni az égető szükségességü egyházmegyei katholikus napilapot. Micsoda lélek és lelkesedés csendül ki annak a 20 koronának csengéséből, a melyet egy — káplán küldött. — Ez csak az első részlet — Írja. Sokat, sokkal többet akarok küldeni, és küldök is, mihelyt tudok. Egy tanítónő pedig 100 koronás már megajánlott adományának első részletéül 40 koronát küldött be. Takarékoskodott hónapokon keresztül, rakta szinte fillórenkint perselyébe megható áldozataiból megszületett adományát és örömtől dobbant meg a szive, hogy már 40 koronára összegyűlt adománya. Amelynek minden filléréhez valami áldozathozatal, valaminek a nélkülözése, sokról való lemondás fűződik. Sokat nyomó, szent adomány ez a 60 korona! * Múlt gyűjtésűnk óta a következő adományok érkeztek : Káplán ............................. 20 K — f Eg y tanítónő (100 K-ás megajánlott adományának első részletéül) . .......................... 40 K — f Ed dig befizetve .... 8591 K 75 f Eddig megajánlva . . . 2178 K 44 f Teljes összeg 10830 K 19 f írja: Harsányi Kálmán. 1912. január 1. Mikor e napló tervét elgondoltam, hosszú sorozatban merült föl előttem egy sereg megírandó arckép, a melyekhez pompás tanulmányfejeikkel tömegesen kínálkoznak modellekül azok, a kikkel — szívesen vagy nem szívesen, — érintkezem. Szeretem az embereimet elnézegetni; szeretem a kútjok vizét vizsgálgatni, kémcsőbe, mikroszkóp alá tenni; szeretek az ő külön egükön eltűnődni, a hol a felhők másként gyülekeznek mint az enyémen ; szeretek az ő egük kékjébe elmerülni, a mely másként végtelen, piint az enyém ; szeretek a szívükbe egy-egy szót mélyen befúrni, hogy lássam: mi buggyan föl a nyomán, hűs forrásvíz-e vagy forró vérgeysir; szeretek az ágyukba egy-egy.kérdőjelet nyilazni és lesem, hogy sebet vág-e vagy visz- szapattan, kitépik-e vagy otthagyják, bennük marad-e a horga vagy épen lövik vissza hozzám ; szeretem a szivükbe vert fejfákat kibetűzni és jól megnézni: melyikhez milyen virágot visznek, melyiken van még könny-harmatos frissen szakasztott virág, melyiken már csak rozsdás drót váza a temetés napján odavetett illem koszorúnak; szeretek a fogadótermük szél- jegyzetes emlékkönyvében lapozgatni; szeretek a lakatjaik titkos rúgói körül tréfálkozni; szeretek égő kanóccal a tornyaikban, a pincéikben járni-kelni, tiltó szavukra várva és abból értve meg, hol rejtegetik a puskaporos hordót; szeretem a mágnestűiket elnézegetni, a mint egy- egy név, egy-egy szó erre vagy arra térítgeti; szeretem az óráikat az egész emberi nem egységes időt jelző zónaórájával összehasonlítgatni: késik-e vagy siet; szeretem a könyvespolcaikat végignézni: mi benne a vadonatúj, mi az elnyűtt, mi van a biblia díszhelyén, s mi valósággal a bibliájuk; szeretem őket Noé szerepében elgondolni, s megérteni elmondott és el nem mondott szavaikból, érzéseikből, gondolataikból : mit vinnének ők a bárkába Noé helyén, s mit hagynának veszendőbe a pusztító özönben ; szeretem az embereket úgy felfogni mintha megannyi különös nyelvjárásban írott könyv volnának, a melyek mindenikéhez külön szótárt kell szerkesztenem, hogy a magam nyelvére fordíthassam, természetesen soha sem hiba nélkül, mindig fordítói botlásokkal, mindig inkább a magam nyelvének szellemében mint az övékében, már mint ez gyarló emberi elménkkel másként nem is lehetséges. Szóval szeretem az embereim képét a magam kis titkos-nemtitkos múzeuma számára megalkotni. Különös arckép- csarnok, a hol nincsen befejezve semmi; ahol minden alakul, változik, részleteződik vagy egyszerűbbé lesz; ahol még a holtak képemása sem változhatatlan, mert ha nem is változik már többé a modell: változom én, a ki látom és képét megalkotom. És úgy érzem, hogy így igaz ez a múzeum fogalmának ellenmondó kis múzeum. így, elevenen. Arcképeim anyaga természetesen csak a szó, de sokszor elgondoltam, hogyha nem betűkből kellene összeraknom e képmásokat: még az anyagot is hozzáillőén tudnám kiválasztani mindenikhez. Ha képzőművész volnék — valami afféle festő-szobrász-grafikus, a ki mindenhez ért, — nem lehetne rábírni semmivel, hogy például pastellkrétával alkossam meg a képe- mását olyasvalakinek, a kit művészi értelemben ujrateremve, mondjuk, csak gránitból kifaragot- tan tudok elképzelni. És úgy is látom őket az én kis múzeumomban, valamennyit a hozzáillőnek sejtett anyaggal kifejezve. Vannak ott hermák a parosi esontszín-patinás márványtól a legsilányabb gipszig; alakok kétölesre nagyolt homokkőóriástól apró csecsebecse porcelián- figurákig; elefántcsontra lehellt eszményi fejek, vaskos körvonalú durván foltos fekete linóleum- metszetek, a rezet karcoló tű bonyolult körülírásai, a ceruza hevenyén biztos profiljai, talap- zatos bronz-daliák, üvegszemű vásári viaszbábuk lágy kőrajzok, meleg fametszetek, pepecselt akvarellek, jég-szirup acélmetszetek, monumentális temperák, arany-plakettek, ólomkatonák, tollrajz-viziók, kréta fényképnagyitások (aranyozott gipszkeretben), fa-hősök, spanyolviasz-leventék, márvány-onix-arany-drágakő übermenschek, olajnyomattal vetélkedők és terrakotta karikatúrák. Van emberem, — nemeslelkü álmodozó, a ki mindent lát, csák az igazi látnivalót, a valóságot nem látja, — akinek a fejét zöld bazaltból faragnám ki, elnagyoltan, nagy síkokban, másfélszeres életnagyságban, azután fényes simára csiszolnám és — bocsáss meg nekem Művészet! — a szeme két gödrébe két smaragd- szemgolyót tennék. És van emberem, a kit zsemlebélből gyúrnék ki — kézmosás előtt. És bizonyos, hogy szavakkal sohasem tudnám őket — önmagam előtt — ennyire világosan kifejezni. * * A Szilveszter-estét Havas Gyuláéknál töltöttük. Múzeumomban együttes képük halványan színezett litográfia, alatta nehány sornyi szöveggel. A szöveg olyan, mintha Dickensből plagizáltam volna, de életük folyása és jellemük is olyan, mintha Dickens tollából csöppent volna ki. Két szinte elviselhetetlen csapás sú- lyosodik rájuk és mégis tudnak mosolyogni, mégis tudnak mindenkit szeretni; jók, önfeláldozók, a félszegségig erkölcsösek, lelkesedni és botránkozni tudók, kegyeletesek, ünneplők, ínyencek, (az okát lásd alább,) vendégmarasztalók, mindent megbocsátok, semmi alacsony- ságot meg nem értők, mindenben megnyugvók, minden kevéske jónak örülni tudók, kicsinységekben is fontosak és minden nagy kérdésben komolyak, mert nem tudják, hogy az emberi szellem legtöbb nagy kérdése csak komolynak látszó játék a fogalmakkal. A kép közepén ül az apa, azzal a különös mosolyával, a melylyel azt szokta mondogatni. „régen nem láttalak már benneteket, Kálmáp.“ Sohasem is tátott. Egyszer, tíz esztendővel ezelőtt, barátságunk első idejében végigtapogatta az arcomat, hogy valamiképpen elképzelhesse. (Vájjon milyen kép élhet rólam ennek a világtalan embernek a lelkében, a ki folytonosan újra meg újra olvastatja föl magának az írásaimat, a ki „rajong“ a verseimért, a ki nem egyszer szinte kinyilatkoztatásnak veszi egy-egy mondásomat, a melynek én meg vagyok győződve múló, csupán csak hozzám, olykor csupán csak aznapi énemhez kötött igazságáról!) Még négy alak van a képen. Egy kis fiú, a kinek a lelki szeme világtalan, az anya és két leány. Mindegy, kinek mi szerep jut a három nő közül a képen, mindet egyformán viselik valamennyien, s minden szerepnek egy a célja: a családfőnek élni és pótolni a pótolhatatlant, a szemet és a szem minden örömét, gyönyörűségét más örömökkel, más gyönyörűségekkel. Mind a három első sorban neki él, érte él. Az egyik diplomát tesz elibe, a melynek kitűnő kalkulusait az ő örömére gondolva szerezte meg; a másik, a ki már régebben megszerezte ugyanezt az örömöt: szabad óráiban Shaksperet, Goethei olvassa föl neki; a harmadik gasztronómiai remekművekkel tartja jól. Még az elborult értelmű kis fiú is neki él. Ha megindul valahová, hozzáfut és vezeti. (Ezt a jelenetet is bizonyosan megírta Dickens valamelyik regényében, a melyet én még nem olvastam.) Ez a kép függ róluk a múzeumomban, üveg alatt, gyöngyházas biedermayer-keretben. De külön is megvannak az arcképeik. Azokra is rá fog kerülni a sor. Irmáéra bizonyosan. * * 1. Miért gyógyulunk Mária- völgy ön ? 2. Mert Máriavölgyön a pa- rádi, bikszádi, gleichenbergi, karlsbadi, seltersi, ernsi, bárt- fai gyógyvizeknek valóságos hasonmása van. 3. Máriavölgyi vizek a legkellemesebb, legüditőbb italt szolgáltatják. 4. Máriavölgyi ásványvizet 7/io literig 6 fillérért tölt bérmentve érkező tiszta üvegekbe a Fürdőigazgatóság. so Egy Író Naplóm
