Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-03 / 14. szám
Szatmár, 1912. április 3 14. szám. XXI. évfolyam. HETI SZEMLE fi POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szára ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri küziése S korona.----------------- Nyilttór sora 40 fillér. ----------------A lap megjelenik minden szerdán. A HU8YÉTOK LELKE. Szatmár, 1912. április 2. (+) Húsz évszázad alatt a vízcsepp bazalthegyet fúr át. Hétezer esztendőn át a fűszál gyökere sziklát porlaszt meg. Negyven emberöltő sűrűn hulló harmata a Saharán növel czédruserdőt. És az ember szive nem gránit, nem sziklahegy. És Krisztus nem vízcsepp, meg fűgyökér. Az ember az élet koronájának esengője. És Krisztus az élet. Az, ember igazságot sóvárgó vágy; És Krisztus az egész igazság. És már kétezer husvét bocsátotta gyökerét mindig mélyebben az ember szivébe. Kétezerszer rügyezett a husvét fájának kétezerszer meghasadt kérge. Krisztus kétezerszer ömlesztetté a halhatatlan élet vérét az ember lelkének ereibe. S az örök élet diadalmas szérumával: a husvétok leikével beoltott ember most már hangos hallelujával jár utjain. — Oedipus útszélen leselkedő Sphynxének halálos kérdésére : mi, az élet?—ragyogó szemmel feleli: örökkévalóság. Horizontja kiszélesedett. Tudja már, hogy nincs pliysika, mert minden — metaphysika. Aladdin szellemidéző lámpájával jár és szánja Abu Ali Scenát, a materia philosophusát, a ki csak any- nyit tud, a mennyit lát. Mert az ő perspectivája az arab mystikusé, Abul Khainé, a ki mindent, a mit tud, lát. Kétezer husvét halálon győző, sziklagörgető föltámadása megérttette vele, hogy a középkor jámbor mysteriumai mondják el az igazságot: nem egy színpad kell az élet lejátszására. Csak előjáték, prológus, a mi a földön történik, és e rövid ouverture után az örökkévalóság színpadának függönye lebben föl, hogy ott folytatódjék a nagyszerű élet. A diadalmas és örökkévaló. A melynek chorusa több hangot énekel, mint a mennyit a mi kis nyolcz-liangu világunk oktávájában ismerünk. Ott több registeren ömlik a „vox angelica“, a melynek itt oly halk a hangja. Kétezer husvét belénk irta, hogy földrenéző értelmünk a nagy igazság-keresésben titokról-titokra bukkan, mindig többre, a melynek megoldása az örök élet nagyszerű szemhatárában fejtőzik ki előttünk. És az örök vágy — hiába keresi a „kék madar“-at a múltban, a halálban — csak ott ujjong fel mámoros örömben. Mert a boldogság odaát van, a másik életben. Ezek a már sok százszor ismétlődő husvétok verték le a merész ivü, hatalmas hid pilléreit és építették ki — az örökkévalóságig. És a mióta e hídon járók vagyunk, mindig jobban érezzük, hogy az igazi értékek nem azok, a melyek matériából valók és jók a testnek. A „concupiscentia carnis“, a „concupiscentia oculorum“ és a „superbia vitae“ csak sertések őrzőjévé tesz. A tékozló fiú balga élete nem csábit. Más ételekre éheÉdes anyánk pászkája. Irt*: BODNÁR GÁSPÁR. Útban voltam haza felé. Az öreg, a galambősz, özvegyasszony-anyám háza felé. (Tudjátok-e mit teszen az — az édes anyám házában ?) Igyekeztem. Miér’ mert azért, hogy husvét vasárnapja következett. Már pedig husvétot ünnepelni és az anyám „szentelt“-jét nem látni, nem Ízlelni: több ám, mint Rómában járni — és pápát nem látni. ... A kupéban pedig hárman ültünk. Egy katonatiszt. Magas, délczeg ember, akár a hérosz. Sürü fekete hajába talán éppen az idei tél hullatgatta az első hópihéket. Aztán egy cvikkeres, modern ifjú, a kinek feje a katonatiszt korában kopasz lesz, akár az ágyúgolyó. És jó magam. (Szükséges, hogy bemutatkozzam ?) A cvikkeres ur okkupálta a legkényelmesebb helyet, úgy gondolkodván, hogy ez az élet bankett, a hol „szemtelenséggel“ kell a legjobb helyet „csinálni“. A katonatiszttel bemutatkoztunk. A miniszterjelölt ur — akarom mondani a cvikkeres utitárs — is felállott. Nagy kényszeredve. És elhápogta, elnyifogta érthetetlenül magas, országos nevét. (Jelezve, hogy nemsokára olvashatlan módon fogja a nevét is oda írni valami formula alá.) — Az emberek már kijárnak a földekre — szólott a kupé ablakából szemlélődő tiszt. Lesik a természet vajúdását. — Az uj termés zsendülését, szikbe- szökését, szinbeborulását — folytattam, egészítettem ki a tiszt meglátásait. — Szinte látszik a gazdákon — mondotta a tiszt — hogy tenyerükkel szeretnének segíteni vajúdásukon. Meg megmozgatják. EÍ-elháritgatják a nehéz, durva göröngyöket — a vetésről. — És hogy lehajlik ott az az ember, mondottam. Szinte hallani óhajtja a föld szivének lüktetését. Mert a földnek is van szive .. Még lelke is van. A cvikkeres utitárs ezekre a szavakra felemelte graciozus fejét a kezében levő füzetből. Mintha interpellálni akarna, hogy mit beszélek én a földnek leikéről, mikor ő, a szabadgondolkodó, még azt sem hiszi, hogy az embernek lelke van. — Ah, a magyar föld! A magyar föld- mives rajongása, szerelme a föld iránt! A magyar búza. Á magyar kenyér ... És — hát, hogy éppen husvét jő : a magyar asszony pászkája! És mélyen sóhajtott a tiszt ur. Mintha blúza alól valami nagy, mélységes érzelem, emlék akarna kiszabadulni. * * * Szó-szó után esik. Közvetlen embereknél már ez igy van. Hiába ... Én elárulom, hogy haza megyek. Öreg asszony-anyám házába. A hol a hetvenkedő özvegy asszony . . . talán éppen most rakja a pászkáboz a kemencze tüzét. Vagy talán már pirosodik is a szentelni való kalács. És igy tovább . . . A cvikkeres utitárs szánó mosolyt pazarol ránk. A „sziiklátkörü“ vidéki emberekre. A naiv, maradi, ideálisán együgyü lelkekre. De a tiszt nem honorálja, észre sem veszi a mosolyt, hanem felkapja beszédem szálát: —- Boldogságos szép idők! Mikor még ón is, mi is hazamehettünk „szentedre.“ Mert hárman voltunk fiuk. És ha közülünk valamelyik elmaradt ilyenkor.. . . annak rovása esett. Annak baja volt. Az félt a — szentedtől. Azért otthon-itthon anyánknak jóságos szemeiből forró, nagy, öreg könnycseppek hullottak. — Igazán szép, valóban boldog emlékezet, szóltam én is elfogódottan. — Anyánk nagyon büszke volt fiaira. Mint minden anya. De a pászkájára, a „szen- teltjére“ is. — Minden anya, minden magyar asszony büszke is lehet arra. — Szép, /kedves, kegyeletes szokás is az a pászkaszentelés. Csak eszméjében kell megérteni. A mi szülőföldünkön megértik. Még a más vallásuak is megértik. És tisztelik. A pászka, a szentelt a húsvéti ünnep legkellemesebb kísérője. És az a kínálás. Es ahogyan, szívesen édesen kínálják . . . Lapunk mai száma 16 oldal. TÁRCZA
