Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-10-18 / 42. szám

p * 2 „HETI SZEMLE“ ______________Szatmár, 1911. október 18. A kiállítás alatt elfogyott teveszőr, vadász, sport kabátok, angol raglanok, átmeneti felöltők, gummi kabátok, épp úgy a legdivatosabb kemény és puha kalapok, keztyük, nyakkendő, selyem- és czérnazsebkendő, harisnya, sétabot és más különlegességek ismét megérkeztek. NŐI DIVAT ÚJDONSÁGOK érkeztek. Arany, ezüst, selyem és antilopbőr kézi táskákból. Arany szövésű estéli selyem schálak, kézi munka. A legdivatosabb női sap­kák. Teveszőr scháll kendők, könnyű plédek, kocsi takarók, harisnya, zsebkendő, kalaptü különlegességek. Glassé, selyem és antilop keztyük. Telefon szám 296. | RAGÁLYI KÁLMÁNNÁL SZATMÁR« Deák-tér 8. | Telefon szám 296­elzárunk, nehogy kamatozzanak ; erőink van­nak s megkötözzük; hatalmas fegyvereink vannak és nem használjuk. A hol őrtüzeknek kell lobogni, ott föl­csapó lángnyelvek világítsanak ! Megyünk majd ezek tüzelő fényében, csak mozduljon meg a Pázmány-sajtó, az Irodalmi Kör, a Caecil-egyesület. Állami költségvetés. A pesti város­liget szegénylegényei — magyarul jasszok — között hallani a pénztelenség napjaiban ilyen sóhajtásokat : „csak lopnának el tőlem most 200 forintot!“ Nem akasztófahumor ez, ké­rem, hanem éles logika. Helyesen gondolja az a jassz, hogy akitől elemelhetnek egyszerre 200 forintot, az nem lehet szegény ember s ami a fő, okvetlenül többje is van, mint a gazdát cserélő 200 forint. — Ezen kitűnő logika alapján konstatáljuk, hogy boldog a magyar, mert van pénze. Hogyne volna pénze annak, akitől 1852 millió koronát el lehet venni egy esztendő alatt. Már pedig a „boldog“ ma­gyaron ennyit fognak bevasalni Lukács László ur humánus reczeptje szerint az Ur 1912. esztendejében. Az államháztartás költ­ségeinek ijesztő nagysága és évről-évre való rohamos emelkedése állandó jelenség a mű­velt nemzeteknél, mondhatjuk, hogy kultur- jelenség. Ezen tehát nem volna mit csodál­kozni. Csakhogy egy elszomorító különbség van a magyar és a többi kulturnemzetek háztartási mérlege között. Ezeknél a kiadások emelkedésével párhuzamosan halad a bevé­telek, a jövedelmek gyarapodása; minden kiadástöbbletet sokszoros jövedelemszaporo­dás előz meg és követ nyomon. Más szóval a nagy kulturnemzetek anyagi erejükhöz mérten terhelik meg adózó polgáraikat s kiadásaikat produktiv beruházásokra fordítják, azokkal az állami élet erejét duzzasztják, úgy hogy az ilyen kiadások busásan meghozzák kamatjaikat s a nemzeti vagyon gyarapodá­sát eredményezik. Mi csak a kiadások, az adóterhek emelésében tartunk lépést velük, — Ne bántsák a madaraimat, kiáltotta. Hiába való volt anyánknak minden kérése és sajnálkozása a szomorú kis madarakon, Feri hajthatatlan maradt. Eközben észre sem vettük, hogy nagy­mama bement a szobába. Mikor kijött, egy kis bádogskatulyát tartott a kezében. Csupa újdonatúj tiz krajczárossal volt telerakva. — Hát ezért elengeded-e fiacskám ? — kérdezte Feritől. — Ha annyit ád belőle nagymama, ahány málingót elengedek, akkor igen — válaszolta Feri. Persze, hogy kapott annyit. Hanem nagymama csalódott, ha azt gondolta, hogy ezentúl sutba kerül a gumi­puska. Hiszen most még meg is fizetik a madarakat, hogyne folytatta volna hát két­szeres buzgalommal a vadászást. De nagy­mama rájött a turpiságra. — Te kis hamis, ki akarod, ugye, játszani a nagymamát — s pajkosan megfenyegette ujjával. No nesze még egy hatos, de most már elégesd ám a gumipuskádat. És jóízűen kaczagott az ő Ferikéje élelmességén. Ajkán, nagymama oldala mellett való­sággal repültek a napok. Zúgolódtunk, amikor haza kellett mennünk. István bácsinak volt mit hallania, szegény nem győzte magát vé­delmezni. — Hát tehetek én róla, hogy már el­küldték, hogy olyan türelmetlen már a tekin­de arra már nem vagyunk tekintettel, hogy eközben túllépjük az adófizetők teherviselési képességét, véres verejtékünk minden fillér­jét a hálátlan katonai Molochnak dobjuk oda, nemzeti életünk életadó szerveit nem táplál­juk, hanem senyvedői, éhezni hagyjuk s ezért természetesen egyre szegényedünk. Hát ez nem helyes, ez nemzetrontó gazdálkodás. Hasonló az olyan szegény polgárasszony el­járásához, aki toalettjeiben, jótékonykodásai­ban, „szegény gyermekek felruházásában“, „szünidei gyermektelep“ alapításában s egyéb ilyen divatos társadalmi szereplésekben egy sorban buzgólkodik az arisztokrata apostoí- nőkkel, odahaza pedig azalatt éheznek, neve­letlenül nőnek fel rongyokkal takart gyer­mekei s a házbér-, hús-, szabó- és egyéb számlák kiegyenlítését már bizonyos áldások kíséretében sürgetik a türelmüket vesztett hitelezők. Az egyházmegyei sajtóalapról, Nagyon régen volt, a mikor azt hittem, hogy elég csak egy üdvös gondolatot föl­vetni és annak megvalósításán fog dolgozni mindenki. Azóta egy-kót évtized megtanított, hogy jobb kételkedni, mint vakmerőén biza­kodni. Nem fásultam el, csak felbuzduló lel­kesedésemben túlhajtott reményeknek nem hiszek. Várok egy darabig. Talán most is várnom kellett volna még, de a „Heti Szemlédben újabban fölvetett tervek közül egyik sem hatott oly erősen rám, mint az Egyházmegyei Sajtóalap. Ennek szükséges volta bizonyosan régen élhetett bennem, hogy fölvetésekor rég megért gon­dolatnak lássam, a mit megvalósítani emi­nens föladat. Ma egy kissé is nagyobbszabásu válla­lat már lapot indít. Nincs jelentősebb politi­kus, a melyiknek külön újságja ne volna; van Andrássynak, Tiszának (neki nem is egy), Kossuthnak, Justhnak, sőt még Kelemen Samunak is. Hát ha egyes személyek sziik­tetes ur, nekem gyünnöm köll, ha egyszer parancsolják. Bucsuzáskor már nem kaczagott nagy­mama, csak sirt. Anyánk szintén. Nekünk sem volt kedvünk mosolyogni, mindnyájun­kat elszomorított valami közös sejtelem: hogy ez volt az utolsó látogatásunk nagy­mamánál. Késő éjjel érkezhettünk haza, mert reggel már megszokott ágyacskánkban ébred­tünk fel. Eleinte sokat beszéltünk Ajkáról és igen hiányzott közülünk nagymama. Főként akkor kívánkoztunk vissza hozzá, amikor nagyanyánk szigorú, komoly arczát megpillantottuk. Szerettük volna elmondani neki ajkai élményeinket, de nem mertük megszólítani. Ha néha megkínált bennünket almás lepénnyel (kitünően készítette), még a köszönömöt is oly halkan ejtettük ki, hogy nem hallotta meg és ránk kiáltott — mi van rá Írva? Ide-oda forgattuk a lepényt, de nem láttunk rajta olyan jeleket, amilye­nek Feri olvasókönyvében voltak. Ha lett volna ráírva valami, szentül hittük, hogy le tudtuk volna olvasni minden tanulás nélkül is, ha nagyanyánk parancsolja. Feri világo­sított föl bennünket, hogy erre a kérdésre azt kell válaszolnunk — köszönöm. ségét érzik a lapalapitásnak, mennyivel szük­ségesebb egy egyházmegyének. Hát ha egyes személyek egymaguk óriási áldozatokat hoz­nak politikájuk, egyéni véleményük és egyéni érdekeik megvédésére és terjesztésére egy egy lapnak megteremtésével, — a szen- tebb és általánosabb érdekek : egy ország­darab lehanyatlott katholicismusa nem érde­mel-e ,meg áldozatokat ? És mivel az is bizonyos, hogy nekünk lévén szükségünk erre a lapra s máshonnan sem tanácsot, sem segítséget az alap össze­hozására nem kaphatunk : — magunknak is kell ezt megteremtenünk. És pedig nagyon sürgősen. Számvetést nem igen kell csinálnunk, hoay mennyi a szükséges alap; a Heti Szemlében olvastuk, hogy Pécsen a kalholi- kus napilap megvalósításához 40—80000 ko­rona volt szükséges. Nekünk is ennyi kell. Mondjuk, egyelőre 60000 korona. Tekintélyes összeg. Nem is ijednék meg tőle, ha az egyházmegye régi szellemét, a szent emlékű Hám, a nagy áldozatokat hozó Meszlényi, az olyan sok és nagy dolgot ala­pitó Irsik és a templomépitő Kádár szelle­mét látnám ma is élni. Hám és Meszlényi egymaga milliókat áldozott egyházi és kultu­rális czélokra, Irsik és Kádár százezreket. Ha egy Irsik élne ma, már megvolna az egyház- megyei sajtóalap. Ilyeneknek emlegetése azonban csak esetlen lamentálás, vagy az egyéni áldozat alól való kibújás. Más számvetésem van az alap összehozásának lehetőségére. Az 1909.-Í Schematismus szerint 177 presbytere van az egyházmegyének, ezek közül szerzetes 41, tehát egyházmegyei pap van 136, a kik közül 6 kanonok. A 130 presbyter, csak 100 koronájával, összead 13000 koronát. A mintegy 200-tagu tanitóság 10 koronával, 2000 koronát, a hívek mint­egy 10000 koronát (ha az Irodalmi Kör a megpendített körutat végrehajtja és ha a kálmándi példára folyik a buzdítás), ez össze­sen 25000 korona. Fönmarad 35000 korona. A tőpásztor és a káptalani tagok személyen- kint is többet adakoztak már kisebb jelen­tőségű célokra. így tehát a 60000 korona összehozása nem is valami lehetetlen és nehéz. De van egy — azonban. Akarjuk-e komolyan ezt a Sajtóalapot megteremteni ? Ezt még nem látom. Kálmándnak, de különösen a mezőfényi tanítónak igazán szép és buzdító példaadását nem kisebbítem akkor, ha azt mondom, hogy komolylyá akkor válik a sajtóalap kérdése, ha a központ tettel mutatja meg, hogy iga­zán akarja a sajtóalap megteremtését. A nagy adományoknak kell ezt hirdetni. Csak akkor hiszem el, hogy valóban kívánjuk sajtónk újjászervezését, az egyházmegyei napilapot, ha ott látom beszédes bizonyságul a központ áldozatait. És nem magam vagyok igy. Mert még eddig semmi biztatást, buz­dítást nem kaptunk, hogy ez a sajtóalap kérdése vájjon nem pusztán egy tanítónak, pár papnak és egy derék községnek jámbor szándéka-e, hanem valóban az egész egyház­megyéé ? — Most pedig bejelentem, hogy én leendő adományomat már félretettem (többet annál az átlag kivetett 100 koronánál) az egyházmegyei sajtóalapra. De mivel újból csalódni nem akarok, csak akkor küldöm be, ha igazán komolynak látom ennek megvaló­sítását, Spectator. Kávét legjobbat és legolcsóbban beszerezhetünk kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. „ MOKKA “ keverék czégem különlegessége. 1 klgr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom