Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-02-15 / 7. szám
Szalmát'. llJll. febmárius 15. HETI SZEMLE“ 5 korcs-japán paravánnak, mely éppen elég pazar és kiáltóan drága ahhoz, hogy valamelyik börzebárónk, milliomos uborkafa-műértőnk lipótvárosi szalonját tegye még pöffeszkedőbb képűvé. Mindössze nehány kiállított tárgy visszavándorlása aggaszt a még meg nem vásároltak közül. Kettőé különösen. Egy havas-erdős tájék, feketével fehér selyemre hímezve s egy fekete alapba olvadó gyönyörűen hímezett szarvasbika, melynek csupán pompás agancscsal ékes fején, meg a szügyetáján csillan meg sejtelmes-ezüstösen a holdsugár, — egy parányi gyöngyház-kifliből eredve, melyet bájosan naiv ravaszkodással a kép fekete fakeretébe illesztettek. A kiállítást záró napon meggyőződöm róla, kifüggesztették-e a „megvétetett“ cédulát erre a két szintén vásári ugyan, de gyönyörű portékára. Az ilyes ellenpróba mindig jó, mikor az ember félig- meddig tisztában van már az ország középpontjának ízlésével. Budapest Ízlése a tehetőseké. Azoké, akik az úrhatnámokat irányítják. A kritikusok is irányítanak. Akkor is, ha nem értenek hozzá. Sőt olyankor a legnagyobb hévvel. Halasi Andor például, egyik igen előkelő folyóiratunk vezércikkében méltatta a kiállítást, hozsánnát zengedezve a japán plasztikai művészetnek egy kutya-szobrocska révén, nem sejtvén, hogy a nagy csarnok baloldali benyílójában ottrekedt magyar holmik vannak, s a nagybuzgón japánnak magasztalt mű — a mi jeles Bezerédynk alkotása. Azért írom ezt meg, mert különösen az újabb magyar kritikának minden ágában ez az eset a legtipikusabb formája. Dorong, vagy himnusz. Az egyik barbár marokból, a másik avatatlan szájból. A JAPÁN MŰVÉSZET JÖVŐJE. — Két nagy veszedelem fenyegeti a japánok művészetét a közel jövőben. Tömeges termelése a kivitelre szánt másodrendű holminak és az európai művészet hatása az elsőrendűek művészeire. Erős művészi egyéniséggel megáldott népnél üdvös dolog minden ilyes erősebb idegen hatás, de nagy időbe telik, mig átesik azon a vergődésen, mely habozóvá teszi a maga hagyományainak továbbfejlesztésében s elfogulttá az idegen hatással szemben, mely az újdonság varázsával hat rá s vonzza, taszítja, utánzásra készti, ellenkezésre ingerli, a nélkül, hogy hideg megfontolással hasznára tudná fordítani tanulságait. A próbálkozásoknak efféle vergődő, se ilyen, se olyan, ide-oda kapkodó, forrongó korszakát átélte már a világnak jóformán valamennyi kulturnépe, Japán is keresztülvergődik hát rajta, hiszen csak átmeneti állapotul Ígérkezik, s egy hasonló korszakon átesett már valamikor. Kina hatását értem, mely századokra lenyűgözött volt Japánban minden önálló művészi törekvést. Kína azonban rokon felfogású, azonegy fajú nemzet volt, mindössze nehány fokkal előbbre ugyanazon törekvésű kultúrában. Most más a helyzet. Japán minden téren be akarja érni Európát, sőt titkon túlszárnyalására gondol. Ez két, szinte homlokegyenest ellenkező világfelfogás összeegyeztetését, egygyé- olvasztását jelentené. A dinamikában az ilyesmi igen egyszerű probléma. Két félig-meddig ellentétes erő, mely részben megsemmisíti egymást, részben új eredő-erővé alakul. Grafikai úton három egyenes vonallal ábrázolható. A valóságban azonban nehéz küzdelem folyik s nagy időbe telik, tömérdek meddő próbálkozásba, sok-sok nevetséges túlhajtásba, kudarcba és rengeteg energia-áldozatba kerül, mig az az eredő erő, — ez esetben a csak talán századok múlva kiforrt uj japán művészet — megszületik. * Kevésbbé végletes ellenlábassággal, de nem kevésbbé szembeszökő formában ugyanez a küzdelem folyik ma szemünk láttára az egész modern európai kultúrában. Korszakíorduló van. Minden korszakforduló két ellentétes világfelfogás összerobbanásával egyértelmű. A csökönyös, megcsontosodott régit kikezdi a fejletlen, zsenge, tétova, de harci kedvvel nekigyűrkőző új világfelfogás, ami idővel kemény vagdalko- zást, forradalmat, kíméletlen irtóháborut, van- dáli rombolást, majd még később fokozott építőkedvet jelent. Természetes, hogy itt is, mint minden forradalomban, tömérdek az ártatlan áldozat, tömérdek az érdemetlen diktátor, és azt a harczot, amely — mintegy cirkuszi porondon — a közönség szemeláttára folyik, javarészt vakmerő handabandázók vívják meg, öblös szájjal, teli torokkal. A kultúra csöndes szavú igazi apostolait nem juttatja szóhoz a zenebonába mámorosodott forradalmi csőcselék, mig békét nem köt az eredeti mivoltából kiforgatott két világfelfogás, — hogy egymás kinövéseit letörve, egymás erényeit megbecsülve, egygyé legyen a romok fölött való sajnálkozás és az újjáépítés szent nevében. Ez az egygyé- olvadás a két egymásnak rontott erő eredője, a forradalom eredménye, — az új korszak. Az öntudatos, monumentális építkezés kezdete még messze van Világfelfogások harcza nem foly- hatik le máról holnapra. Most még csak a forradalomnál tartunk. * Erről és az ezzel kapcsolatos dolgokról, különösen a magyar kultúra mozgalmairól sok szó fog esni e hasábokon. SZÍNHÁZ. (ve.) Ha a kulturális szükségleteket kielégítik egy városban a kávéház, az újságok, meg a mulatóhelyek, ott nagy a baj. A Go- golyónál is igazibb „holt lelkek“ élnek ott. A lelki embernek nagyobb igényei vannak az üres szórakozásnál és a „Monte Christo“-féle „irodalomnál.“ Látni akar. A jelenségek mögé kíván pillantani. A látsza- los jelenségek „lelkét“ akarja megismerni: a nagy törvényt, amely szerint mozog minden. És a törvényszerűség titkát: honnan a törvény? Mi van a törvény mögött? A törvényhozóig, aki mindenek fölött van, akar eljutni hatalmas szárnycsapásokkal. Mindegyikünk úgyis az örök titkok felé közeledik. — Behunyt szemmel, öntudatlan aléltsággal a tömeg, — nyitott szemmel, táguló intellectussal, lobogó lélekkel az igazi ember. Ez a kulturális szükségletünk: a legnagyobb problémával tisztában lenni. Igazi kultúrintézménynek csak azt tekinthetjük, amely a „saisi lepelt“ lebbenti föl; amely az ember czéljával, az élet titkával akar megismertetni. — Már letettünk arról, hogy a mi színházunkat a jelen kapkodó vezetés és üzleti irányítás mellett valaha is a számottevő kultúrintézmények sorában pillanthassuk meg, de azt mégsem gondoltuk, hogy annyira le- csuszszék a lejtőn — amelyen megindult — amennyire hallatlan elmértséggel merészkedett az elmúlt hét csütörtökén. Micsoda szellem, vagy jobban mondva: szellemtelenség, uralkodha'tik abban a társulatban, amelynek egy tagja a többi tudtával a durva Ízléstelenség bunkójával hadonáz. A fütykössel dolgozóktól eddig a rendőrség óvott bennünket -— csütörtökön ezt a duhajkodást a színházban láttuk, ahol ha a jóizlés már nem is törvény, de a korcsmái Ízléstelenség mégsem szólalhat meg. Megdöbbenéssel és undorral tapasztaltuk ezt a hihetetlen eltévelyedést, amely egyik színikritikust — aki országos nevű zeneművész — támadta meg a színpadról. Az ilyen fegyelmezetlen, kipellengére- zéssel dolgozó, a színpadot személyeskedő támadásokra felhasználó szellemnek egyszer- smindenkorra meg kell szűnni, vagy a társulatnak kell eltűnni a mi városunk színpadáról. Mert sem inzultusokban nem kívánunk jóizléssel gyönyörködni, sem nem tűrhető az, hogy ilyen garázdálkodó féktelenség — mint métely — a város társadalmi rétegeibe is beférkőzzék. A magunk részéről a legsúlyosabban elitéljük Heltai meghibbant komikumát, amely csak ily vastag izetlenkedéssel tud feltűnni. A heti műsorba egy vendégszereplés és két premier hozott változatosságot. Kedden és szerdán ugyanis — nálunk nagyon elkésve — a porosz zsidók sanyarú helyzetét keseregte egy iránydarab, a „Bilincsek.“ Kár volt magyarra fordítani, kár volt előadni is; az iránydarabok tiszavirág életűek, főként az olyanok, aminő a „Bilincsek“, melynek panaszai, hogy a zsidók — vallásuk miatt — érvényesülni semmi téren nem tudnak, egyenesen kaczagtatók, már t. i. nálunk. Herczeg és Mátray derék alakítást mutattak, de Sipos és Zö/dy Vilma játékából nem csengett elő az érzés. Pénteken a „Czigánybáró“-ban lépett fel vendégként Andorffy Péter, nehéz, fáradt játékkal. A darab összhangzó menetű volt, de Pongrácz Matild nem szóló-énekre való. Szombaton és vasárnap egy rémdráma gyötörte a közönséget „Móricz bácsi“ czim- mel; jó, hogy csak 4 felvonása volt, máskülönben talán kipusztul az egész színház, annyi ölés, lövés, méreg szerepelt. Andorffy és Homokay Gabriella játéka erős drámai érzékre mutatott; Szendéé azonban szinfalhas- gatóan pathetikus volt; pompás alakítást nyújtottak ifj. Baghy Gy. és Horváth Gy. Hétfőn az uj primadonna, a régen ismerős Kománmy Gizi lépett fel eleven frisseséggel „A balkáni herczegnő“-ben. Színházi heti műsor. Szerdán : „Tanítónő.“ Csütörtökön: „Az elvált asszony.“ Pénteken, szombaton és vasárnap : „Karenin Anna“. Vasárnap délután : „Gül-baba.“ A színházi sértésért a helyi sajtó egyöntetű állásfoglalása következtében teljes expiálásul a következő nyilatkozatokat kaptuk Heves Béla színigazgatótól és Heltai Hugótól: Nyilatkozat. Alantirott kijelentem, hogy arról a rögtönzésről, melyet Heltai Hugó, társulatom komikusa, a „Czigányszerelem“ legutóbbi előadásán improvizált s amelyet Bendiner Nándor ur magára nézve sértőnek talált, előzetes tudomásom nem volt. Mikor tudomásomra jutott, magam is megütköztem eljárásán és őt színházi törvényszék elé állítás czéljából felírattam. Hogy pedig ez az eset — bár tudtom nélkül is — társulatomnál megtörténhetett, azt mélyen fájlalom és a magát ez által sértve érző újságírói kartól bocsánatot kérek. Szatmár, 1911. feb.uár 13. Előttünk : Czakó Vilmos. (P. H.) Heves Béla a. k. a szatmári színház igazgatója. Nyilatkozat. Alulírott ezennel a nyilvánosság előtt kijelentem, hogy a „Czigányszerelem“ legutóbbi előadásán tett egyik rögtönzésemmel a „Szatmár és Vidéke“ szinházi referensét ok nélkül megsértettem. E sértésért a szatmári újságírói kar által kívánt elégtételt megadom ; az improvízáczió megtörténtét sajnálom és a szatmári újságírói kartól bocsánatot kérők. Szatmár, 1911. február 13. Holtai Hugó s. k HÍREK. Harsányi Kálmán. Ünnepünk van. Túláradó öröm önt el bennünket és szinte alig tudunk hirt adni arról, a mi lapunkat messze fölemeli a vidéki sajtó szinvonaláról. Azzal dicsekedhetünk, a mihez hasonlóval szerte az országban egy vidéki lap sem: hogy Harsányi Kálmán, a Kisfaludy-T'ársaság tagja, a ma élő legnagyobb magyar költő, munkatársunk lett. „Napi thénlák — örök problémák" czimen mai számunkban megkezdi az ő nagy intellectusán és magyar szivén átszűrt, termékenyítő írásait. Maga mondja el, mi a czól- zata.
