Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-01 / 9. szám
Szalmái', 1911. márczius ]. 5 tételén, ugyanolyan, sőt maradandóbb hatása van a szellemi tápláléknak a mi gondolkozásunkra, világnézetünkre. Ha valahol, hát a napi újságolvasásnál érvényesül a megszokás hatalma, a lassú, de kitartó munka mindent legyőző ereje. Az emberi szervezet a tudósok állítása szerint 7 esztendő alatt az utolsó sejtig kicserélődik. Túlzás nélkül merem állítani, hogy ugyanennyi, sőt rövidebb idő is elégséges arra, hogy valakinek a világnézete az olvasmányok hatása alatt gyökeresen megváltozzék. Mert mi alakítja ki az ember felfogását a világról ? A nevelés és tanulás mellett legfőképen a tapasztalat. Tapasztalatunknak pedig csak elenyészően csekély részét szereztük mi magunk közvetlenül: rövid ideig élünk, kis területen fordulunk meg és egyszerre keveset látunk. (Vége következik.) = NAPI TÉMÁK, = nm ÖRÖK PROBLÉMÁK SÍ írja: HARSÁNYI KÁLMÁN. ÍRÓINK. — A magyar írónak négy nagy főtípusa van ma, nem számítva a különleges budapesti típust és a változatokat. Az első a legszentebb nemzeti hagyományainkat híven ápoló, de minden modern törekvéstől, minden merészebb újítástól húzódozó írók csoportja. Ezek epigónok. Magyar nagyságoknak magyar szívű, de kicsiny, olykor nevetségesen kicsiny epigonjai. Csupán fenntartó, nem teremtő erők, sőt ma már ez az érdemük is lejáró-félben van, mert amihez oly szívósan ragaszkodnak, azt nincs miért fönntartani többé: — a mi jó volt benne, az úgy is megmaradt, s nélkülök tisztábban maradt meg, mint velük. Gyulai Pál volt közöttük a legnagyobb. Halála után szétzüllött a tábor s ma már alig lézeng közöttünk néhány az aprajából. A második típus az európai majom. A kinek minden jó, minden szép, minden utánzásra méltó, a minek idegenben híre ment és minden silány, minden nevetségesen „nemzetiszín pánt- likás", a mire magyar lélek ütötte bélyegét. Ez a típus még magyarul sem tud tökéletesen, csupán azért ír ezen a nyelven, mert az idegent legfeljebb annyira tudná megtanulni, mint a miénket és sejti, vagy talán tudja is, hogy az a másnemzetbeli közönség megköveteli a maga írójától, hogy nyelvének tökéletes művésze legyen, mert csupán nálunk lehet és szabad — a minden hivatásos író szemében szent grammatikán tetszés szerint tapodni, s regényt, drámát, vagy akár verset írni egy szatócs nyelvtudásával. Ez a típus szentül meg van róla győződve, hogy „nemzetközi“, ha törpe követőjéül, silány utánzójául szegődik hol valami német, hol valami orosz, franczia vagy norvég irodalmi áramlatnak, sellenefordul a miéink mindenikének. A harmadik főtipus az európai magyar. Az, a ki csak alig észrevehetően röstelli, hogy nem valamelyik nagy nyugati nemzet fia. Ez a típus úgy oldja meg a magyar írásmüvészet problémáját, hogy — kivitelre dolgozván, — igyekszik a modern európai kultúra fokán is számottevőt és eredetit alkotni, de a nélkül, hogy csak a legtávolabbról is elárulna valamelyes nemzeti vonást. Ha kikívánkoznék belőle, visz- szafojtja. Ez a típus nem karakter, tehát szintén nem teremthet igazi, legfeljebb csak divatos nagyságokat, de van a munkájában mégis valami megbecsülésre méltó, mert cölöpöt cölöp után verve a nagy szakadékban, mely bennünket a nyugattól még ma is elválaszt: buzgó napszámosa annak a nagy áthidalásnak, — melyre a negyedik főtipusnak semmi szüksége sem leszen, mert átröpíti rajta a maga egyetlen szárnycsapása. Ez a modern magyar nemzeti író típusa. Pár évvel ezelőtt még aligha lett volna típusnak mondható, de évről-évre több és több a biztató jel, hogy e folyton erősbülő fajta megbír az őt fojtogató többivel. Ez a típus nem tiporja meg a valóban szent hagyományokat, de nem is bálványozza. Elhalad mellettük, nehogy eltérítsék, nehogy megvesztegessék, csak a kalapját emelinti meg, illő tisztelettel. Viszont azonban nem ünnepel kalaplengetve mindent és mindenkit, a mit vagy a kit Európa fölkapott; de nem is fordít neki tüntetőén hátat, mielőtt meg nem győződött volna róla, mit ér nekünk és neki. ..HETI SZEMLE“ Az első típus mindenkor egységes hadsereg volt; még írmagnak ránkmaradt rokkantjai is összetartanak. A második típus csürhében jár, hogy valamiként mégis föltűnjék; másként érdemes sem volna észrevennünk. A harmadik típus minden egyes tagja dühös féltékenységgel látja a másik sikerét, de szívesen köt vele véd- és dac-szövetséget, — érdekből. Irodalompolitikáiból és üzletiből. A negyedik típus minden képviselője egyedül jár. Megbecsüli a másikat, de nincs szüksége rá. A közönségre sem, a dicsőségre sem, a tenyeren-hordoztatásra sem. Egyedül csak arra a talapzatra, a melyet maga taposott magának és a melyen, a maga lábán, rendíthetetlenül áll. JELSZAVAK ÉS KORSZAKOK. — Hogy alakulnak a jelszavak ! . . . „Csak neki a köze- pinek!“ — valamikor, a messze hajdankorban annyit jelentett, hogy ott aprítsd a törököt, a hol turbán turbánhoz szorul és legtöbb a hand- zsár; a németet meg ott, a hová a vértek mágneses tömege csalogatja virtuskodó fringiádat. Később, a régi jó mamlasz időkben, igen jámbor jelentése volt: csak annyi, hogy „nem gilt a vándli!“ Ma pedig azt jelenti, hogy ne a hitvány, csak éppen tüzelésre jó beteg fának ronts neki fejszével, hanem minden sokszázados ép faóriásnak, mely — gyalogemberhez viszonyítva, — valóban bántó magasságra tudott nőni. A NEMZETKÖZI LÉLEK: ABSURDUM. — Minden igazán nagy iró nemzeti iró. Mert csak erőszakkal távolíthatna el gondolataiból, írásaiból mindent, ami arra vall, hogy ennek, vagy annak a nemzetnek fia. És ha megtenné, már csonkán, hazugul átidomítva adná át nekünk, a mi a lelkében megfogamzott. A valóban nagy iró becsületesen írja meg azt, a mi a leikéből kikívánkozik; azt, a mi a lelkében termett. Internacionális lélek pedig éppen úgy nincsen, mint a hogy nincsen minden faji jelleget levetkőzött internacionális test-tipus. Azt a bélyeget pedig, a melyet a lelkűnkben viselünk, akarva- akaratlanul ráütjük minden szavunkra, minden cselekedetünkre, minden írásunkra, s csupán az vetkőzhetik ki teljesen nemzeti jellegéből, a ki valami hóbortos divat, vagy a kicsiny lelkeket örökké kisértő Prokrustes ágy kedvéért — saját magát megrabolva, — egy veleszületett természetes emberi tulajdont elsikkasztott. EXOTIKUS HANGSZEREK. — A világ- irodalom örökkön folyó szimfóniájában — kényes európai műértők ítélete szerint, — a magyar mesterek nagy ideig csupán exotikus hangszereken játszottak Az exotikus hangszereknek pedig megvan az a nagy hibájuk, hogy csak módjával szabad velük élni a valamirevaló szimfóniában. A mélán bűgó tárogató és a cifrán szóló cimbalom — európai ítélet szerint — arra való csupán, hogy a Tisza-Duna közén búgjon és pengjen. De ha netalán mégis eszébe jut a Tissot-k valamelyikének, hogy egy-egy ilyen élesre fent gatyában járó betyár-művészt az európai pódiumra állítson: ez csak afféle szeszélyes ötlet, nem pedig megtiszteltetés, még- kevésbbé elismerés. Egy Petőfi kellett hozzá, hogy Európa megismerje és tisztelni tanulja a magyar líra egetrázó hatalmát. Igaz ugyan, hogy a világirodalom roppant koncertjében őt is a magukban játszók közé iktatták, dehát ez sem a hangszerén múllott, — (micsoda Stradivarius volt az, ti cimbalmot, tilinkót hánytorgató európai urak!) — hanem a művészetén, a melyet éppen olyan hiábavaló dolog lett volna Béranger bársonyos hegedűjátékával, Victor Hugó szíveket és dobhártyákat repesztő csinnadrattáival, vagy Uhlan- dék, Eichendorffék nyavalygós obojával kisérni, mint a hogy Dante félelmetesen sötét muzsikáját is — a dolog művészi értelmében, — csak nevetségesen silány kísérettel láthatták volna el a maga kortársai * Az új magyar írók többsége fittyet hány a Tisza—Duna-közi exotikus, vagy exotikusnak nevezett hangszerekre és erőnek erejével a „bevett" hangszerek dicsőségére törekszik. Minden áron európai akar lenni. Még az Észak nagyon újonnan hangversenyképessé lett balalajkáját is szívesen tanulgatja, lopkodván Ibsent, Strind- bergel, meg az oroszokat, csak hogy valamiképp exotikusnak ne lássák ősi hangszerei mellett, s álmodott, vagy valóságos tehetségével itt ne rekedjen a Kárpátok gyűrűjén belül. * Ember legyen az a magyar író, aki szembe kerülve a világirodalmi koncertnek a kicsíny- agyúakat ugyancsak megszédítő gondolatával : a világ legrendíthetetlenebbül józan elméjével csak annyit mond magában: „Hallom a szimfóniát, gyönyörködöm is benne, talán okulok is rajta, de ha alkotok valaha valami nagyszerűt, azt magam csinálom meg és nem a karmesteri pálca fog belésodorni.“ NYUGAT. — Százan mesterkednek azon, hogy becsempésszenek bennünket a kultúrált nyugat nemzetei közé. És „nyugaton“ mégis csak jöttment vendégként tűrik meg azt a nehány közepes talentumot, a melynek sikerült holmi klikk-taktikával odafurakodnia. De ha terem egyszer valamikor ezen a földön még nehány nagy magyar lángész, a ki előtt leborul Európa: akkor majd hirtelen kiderül, hogy Magyarország is „nyugaton“ van. A GYÖNGE ÉS AZ ERŐS. — A huszadik század összes magyar poétáinak egy a tragikuma. Az, hogy ráébredtek ennek a nemzetnek barbár kultúrátlanságára. Mindegy, hogy igazuk van-e, vagy nincsen. Érzik a lelkűk fenekéig, tehát tülekedniük kell ezzel a nyomasztó érzéssel. A gyönge elbukik, s csúfon- dároskodó hitehagyottá lesz. Megveti ezt a kultúrában, intellektualiter olyan mostoha, koldusszegény országot, a közszólásban is már-már sivataggal egyértelmű „magyar ugar“-t. Fintorogva fordul el ős szépségeitől, hogy túlfinomult lelke idegen virágok újszerű illatában keressen bódulatot, balzsamos mámort, üvegházi látomásokat, idegkórságos hallucinációt. Az erős marad és csökönyös gőggel túrja-vájja, szántja- veti ezt a kiszikkadt földet. És ha ezerszer tudja is, hogy áldatlan kultúrföld ez a világhíres húrnusz: soha ki nem mondja, soha be nem vallja, mert tudja, hogy az az igazán barbár ország, melynek barbárságát a véréből való vér hirdeti a kárörvendőknek * A vergődők ? A nem gyöngék, de nem is erősek ? Oh azok nagyon keserű magyarok ma! Merőben mások, mint kesergő, de csupán politikai okokból kesergő őseik. A keserű modern-magyar sóhajos erőfeszítéssel, dacosan és mégis gőgjetörötten hódol meg a szajnaparti kultúra előtt. Olykor baccalaureus fiú, a ki imádja az édesanyját, de únta- lan a parasztasszonyt látja benne s csókolgatja is a kezét, meg röstelli is, hogy kérges kézre hull az a legszentebb csók. Felölti a legeurópaibb habit noirt, de tulipánnal hímes ingét nem tudja szemétre vetni. Nyugat mágnese vonzza, Keleté marasztalja, nem tud apostata lenni, de nagyon megingott már a hite". Vergődik, küzködik, roppant erők tűrik le egymást benne. Vértanú, a kinek vére megalvad, mielőtt kiomlanék. Hős, a kinek már hüvelyében rozsdától csorbult ki a kardja. Távoli célok esengője, a ki szárnyatlan- ságán kesereg, mert átall gyalog lépdeléssel talpalatról-talpalatra útat taposni az utána következőknek. (mm. dr.) A „de gustibus non est dis- putandum“ amellett bizonyít, hogy az ízlés az emberi érzés és felfogás külön féleségétől függ. Emellett szól az Ízlés két alkotórésze is: a szépérzék és a nemes érzelem. Az ízlés ikertestvére a szépnek és mindkettőnek a maga eredeti tisztaságában megvannak a feltételei. A szép csak akkor igazán szép, hogy ha magában foglalja egyrészről az igazat, másrészről a jót, a két ismertető jel nélkül a szép nem szép. Az Ízlésnek is vannak ilyen támogatói. Korlátok ezek, amelyek körében valódi Ízlés ismeretére jutunk. A szív melléje állítja az erkölcsiséget, az ész a törvényszerűséget, az értelem a czélszerüséget, szellemi érzékiségünk pedig a szemérmet. íme, minő hatalmas testőrsége van az ízlésnek.
