Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-22 / 47. szám
a 2 „HETI SZEMLE“ Szatmár, 1911. november 22. p®T A vadászat mindenféle kellékei fegyver, revolverek, czélpisztolyok és madárfegyverek. Teljes vivő és párbaj felszerelések, pisztolyok és kardok kölcsön Köszörüléseket azonnal intézek. Menyasszonyi és alkalmi ajándéktárgyak, alpacca ezüst, angol üveg. finom bőrárukból, ép úgy gyermek játékokból állandóan nagy raktárt tartok. Gummikerekü gyermekkocsik. Üti bőröndök, berendezett táskák, manicürök, úti kosarak. Pénz és szivartárczák, zsebkés, olló, borotva, borotválkozó készülékek a legjobb angol és solingeni gyártmányok. Uj töltésű villanylámpa 2 korona. Tvlefon szám 296. | RAGÁLYI KÁLMÁNNÁL SZATMÁR« D6ák“tél* 8. | Telefon szám 296. Szóra alig van már szükség. Tanács is van bőségesen. Csak kalács nincs még. A tapasztalt jelenségek alapján attól tartok azonban, bogy a mi lapunkat a világi hívek egészen és kizárólagosan a mi egyházi, illetőleg egyházmegyei ügyeink elintézésére szolgáló újságnak tekintik majd. Pedig a .,H.-Sz.“ alapításának egész gondolata, czél- zata nem ebben a föltevésben csúcsosodik. Óhajtandó tehál az összegezés. De más jelenségek is sürgetik, hogy a szétszórt, csaknem szétvetett eszméket vigyük már egyszer egg középpontba. Egységes gondolatba. Mi körülbelül abban a helyzetben vagyunk most, a mibe került az az ember, a ki környezetét minduntalan az indulásra zaklatja. Q maga is ég a vágytól, hogy rohanhasson. Ámde, abban a pillanatban, mikor talpra kellene állania . . szinte magdöbbenve veszi észre, hogy egykor hatalmas, földet rengető, erős lába üveggé lett. És még az sincs, a ki kezét nyújtsa, hogy az első lépéseket — legalább megtehesse. így maradhatunk mi is egy helyben, leszámítva egy-két hangulattól, lelkesedéstől származó fellobanást, a mely láng állandó, intenzív meleget nem fog számunkra tartalmazni ... ha a magunk egész összességével, erejével ápolásához, táplálásához, nem fogunk. Való igaz, hogy a lelkekben megrezzen, szinte fájdalmasan bug valami húr. Itt édes mindnyájan vesztes szemekkel nézünk vissza arra, a mi volt. Itt,mindnyájan jajgatunk, a tehetetlen jelenen. És révedezve vetjük tekintetünket — a jövőbe. De ez még nem munka. Még nem is kezdet. Azt a bus érczet, a harangszót halljuk ugyan, de nincs elég erős lábunk, akaratunk, hogy a harang kongató szavára összegyűljünk veszendő ügyeinknek templomába. Még egy közös mezöségre sem tudunk találni, ahol elmondhatnék egymásnak — No hál végre is, együtt vagyunk! szinczerizáljanak, ők annyira megkomolyodtak, hogy még a falu bolondja is komor és nagy elszántságot hordoz magában, úgy megtanultak dolgozni, hogy még a naplopó idegei is sajognak a kimerültségtől. A város aszfaltja nem jobb, de nem is rosszabb irodalmi termőföld, mint a falu göröngye, de másféle élet csírázik benne. A város annyira benne él az életben, annyira harczosa, rabja, vagy lázadója az életnek, hogy nem tud föléje emelkedni és nem tud rajta elnézően mosolyogni. A város vagy imádja, vagy gyűlöli az életet, de sohasem bagatellizálja. Ha nevet is, gúnyosan nevet; nincs humora, de van szatírája. A kócsagok vonulófélben vannak. A magyar humor, az erőnek és a gondtalan egészségnek ez a szárnyaló, fényes tollazatú teremtménye, bucsuzófélben van. Egy ideig talán tévelyegve ott kóvályog még a fejünk fölött, de holnap már hiába nézünk a magasba, csak az üres égbolt derült és meleg közömbössége mosolyog le reánk. Az Almanach, úgy mint eddig, ezentúl is kosárba gyűjti a meséket, a vidék és a város termését, humorosat és komolyat, megbecsülve a régiek adományát, örülve annak, ami uj. Az egészet odaöntjüú olvasóink elé, válogassanak benne és találják meg azt, ami kedvükre való. Hercteg Ferencz. Itt mindenki mástól várja a kezdő lépést. Itt az eggmásraháritás emésztő játékát játszuk. Itt mindenki vezérért kiabál. Es mikor arra kerül a sor, hogy erre a vezérre, a vezérekre parancsolólag, egy szivdobbanással, a közös megszilárdulásnak kéregfeszitő hatalmával, a szent ügynek nyíltságával rámu tassunk: akkor néma, elviselhetetlen csend támad. Mintha lezárná az ajkakat, ... kimondom valami félelem vagy talán a féltékenység, a rejtett czélzatok gondolata és ál- szemérme. Pedig kár . . . kár. . . nagy kár. Önönmagunk tehetetlenségébe, őszinteség hiányába fojtjuk legszentebb ügyünket. Sőt több a mi bűnünk. Mert családi tűzhelyünk benső ügyeit, féltett ügyeit sem becsüljük. Visszük sebeinket a piaczra. Ott teregetjük ki gyengeségeinket, mulasztásainkat, tehetetlenségeinket. Természetes, hogy ellenségeink nagy gyönyörűségére. Mi nekünk, mintha nem lenne már családi szentélyünk, a hol sebeinket elrejtve szem és világtól gyógyíthassuk. Hiszen a sebzett madár is félre .vonul és úgy keres irt, gyógyulást, hogy fészkét újra felépíthesse. Mit ér a siránkozása, a panaszkodása . . . akarat és erő nélkül ? * * * Uraim, ne vesztegessük a drága időt. Ne utazgassunk mi tovább se a püspök, se a káptalan, se a középponti és vidéki papság összemérésénél, hanem induljunk már ebből a cirkulus viciózusból. Induljunk ahányon . . . annyian. Hiszen a viszonyok szinte felénk kiáltanak : Gyűljetek össze. Keressetek egy közös mezőt, ahol az összegezést megcseleked- jétek ! Mit lehet? Mit nem lehet? Vigyétek már oda lelketeket, sziveteket és különösen akaraterőtöket. Soha nagy, hatalmas dolgokat nem alkotott csak a tinta, csak a czikkezések, csak a papiros. A tömörüléssel, az együvéhozással ébredt fel az egész magyar katholikusság. A mi megyénkben is akkor volt élet, mikor nem kerültük egymást, kerestük — és megtaláltuk egymást. Csak valamire való nagyobb család is, ha érzi szétszórtságát, ösiségének bomlását, intézményeinek romlását . . . végre is összejön. Mert éreznie kell, hogy levelekkel, tintával, papirossal csupán halasztja ... a halált. A végkimerülést. Hát nem szép, nem nagy család-e a mi Egyházmegyénk ? Es nincs nekünk családfőnk ? * * * Mikor jöttünk mi össze ? Hogy egymásba bizalmat, lelkesedést öntsünk ? Hogy egymást megbecsüljük és megértsük? Mikor — utoljára? Mikor hoztuk egy tűzhelyre szivünket, hogy dobbanjon egyszerre ? Hogy emeljük ki a vezért, a vezéreket ? Tegyük paizsra. És szivünk törvénytáblájára véssük: ezután pedig mi követni fogunk téged, titeket. Bizony régen volt 1 Egy emberöltő alig emlékszik reá. Pedig, ha jól tudom, erre minket tételes törvény is — kötelez.. Sürgetnek égető kérdéseink. Ügyeink, az egységes munkálkodás nélkülözhetetlenségei . . . Szociális intézményeink egész sorozata. Nincs összekötő kapcsunk. Ott van a többi közt a mi szegény, árva papi-nyugdíj ügyünk. Hát nem dobbant nagyot, messze hallhatót a mi szivünk, mikor csak legközelebb olvashattuk, hogy a szomszédos egri főmegye, mily hatalmas, mily fölemelő közgyűlésen adott kifejezést erős testületi és szocziális érzésekben tettekben gazdag vérkeringésének ? , . . Gyönyörű, felemelő gondolat, hogy az egyházmegyei papság évenkint szent gyakorlatra gyűljön össze. A lelkek gyakorlásában, a magábaszállás tisztító erejében ki kételkedik.. Ám, elég-e ma csak a lelkiekre gondolni ? Elég-e csak a lelkek számadása és összegezése a magunk lelki állapotának? A szent, a néma, a magába szálló csend — szükséges ... de szükséges a szociális élettel való leszámolás is. A meditáló, az imádkozó pap eszmény lehet, de ez az eszmény összetörik, megcsuklik, tehetetlenné válik szociális készség és készültség, kedv nélkül. Lelkét megtépi, bele dobja iszonyú küzdelmek után is, a saját jövőjének rémes gondolatába. És az elszigeteltség közt nem fog tudni tovább küzdeni és megnyugodni — egyedül a saját öntudatában. A közszellemet, az együvétartozandó- ságnak érzetét, a zelust, a nemes versenyt az elszigeteltség, a papirossal és tintával való elintézések soha se fogják megteremteni. A számadásokat az összegezéseket nem egyes számvizsgálók fogják eredményesen végezni. Azokat együttesen, közakarattal, közerővel kell megcsinálni. Á gyémánt is saját porával csiszolva leszen értékessé. Az emberek is egymással nemesen vetélkedve, sokszor érintkezve lehetnek értékes munkaerőkké és jellemekké. Őszinteségre, bizalomra, egymás megbecsülésére s különösen egységes szivdobbanásra, közösen megállapított ítéletre, a lehetőségek igazságos mérlegelésére van szükségünk . . . És .. . egymás keresésére, megtalálására, megértésére. Fent és lent. Üzengetésekkel, tintával, papirossal . . . ezt az összegezést megcsinálni nem lehet. A közös vámterület áldásai. Minden eszmének, intézménynek próbaköve az élet. Nem tudós elmélkedések és bizonykodások, hanem az élet határozza meg azoknak értékét és életrevalóságát. — A közös vámterületről már tulon-tul sokat beszéltek, áldották és átkozták, de mindeme sok szóbeszédből nem lehetett tisztán eldönteni azt a kérdést, hogy mi kell a magyarnak, közös vagy önálló vámterület? A hosszúra nyúlt vitába most beleszólott a legilletékesebb, a legelfogulatlanabb tényező, az élet. Szava világos, czáfolatot nem tűr s épen azért perdöntő ebben a kérdésben. Az élet tanúsága szerint a közös vámterület korszakában ma ez a tényállás: Ausztria ipara virágzik, versenytárs nélkül monopolizálja a magyar pia- czot. A külföld versenyével szemben védi a vámsorompó; a gyermekczipőben járó, állami szubvencziókkal galvanizált magyar iparral szemben biztosítja óriási fölényét a saját századok folyamán elért fejlettsége és elterjedtsége. Az egyik szerződő félnek, Ausztriának az érdekeit tehát pompásan szolgálja a közös vámterület. Hát a másik féllel, Magyarországgal mi van? Mit kap cserébe Magyarország, amiért lekötötte magát az osztrák iparnak, tekintet nélkül arra, hogy annak, iparczikkei jók, rosszak, olcsók vagy drágák-e ? Azt, hogy ezidőszerint Bécsben 30—50 per- czenttel olcsóbbak, 100 perczenttel jobbak az élelmiczikkek (még a liszt is) mint Budapesten. Azt kapjuk cserébe, hogy az osztrák parlament sutba dobja a mezőgazdasági érdekeinket védő szerződést, kaput nyit idegen agrár czikkeknek. S a magyar kormány dehogy is meri a limine elutasítani az osztrákok arczátlan követeléseit. Mindössze egy Kávét legjobbat ég legolcsóbban beszerezhettük Benkő Sándor! kávékereskedőnél Szatmár, Kazinozi-utcza 16. MOKKA“ keverék czégem különlegesgége ki gr. 4*40 korona. Villany erővel pörkölve.
