Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-25 / 43. szám
Szatmár, 1911. október 25. HETI SZEMLE 5 tagját kivéve, — ellene mondott. Ez a kivétel pedig azzal okolta meg csatlakozását, hogy nem lehet alaptalan az a kritika, mely ilyen súlyos érvelésre készti azt, a kit minden kétségen kívül a legigazabb szeretet csatol hozzám. Gondolkoznunk kell tehát e kifogáson. Neki volt igaza, nem a megütődötteknek. Az a — hiszem hogy csak a nagy szeretet vagy a nagy szeretetlenség nagyítójával fölfedezhető — következetlenség valószínűleg csakugyan ott van. De ha ott van, ott is kell maradnia, mert nem értelmi botlás, a mi kijavítható volna, hanem érzésekben rejlő — lehet hogy csak látszólagos — ellentmondás. Ehhez pedig nem lehet nyúlni. Ez maga a líra. Egy-egy kifogásolt jelzőt bárki kijavíthat a maga versén, mások tanácsára. Nem egyszer tettem már meg én is. De a verset kiszökkentő érzést illetni sem szabad. Legalább a poétának magának, nem. Kész épületen kicserélhetem a párkány díszeit, s ajtót-ablakot falazhatok be, vagy vághatok rajta; az épület alaprajzát azonban meg nem változtathatom. Sánta hasonlat, mert ez az alaprajz körzők és vonalzók segítségével jött létre és minden elképzelhető változatban megmásítva, újra meg újra megvalósítható; amaz azonban a perc — az elmúlt s többé vissza nem idézhető perc — elevenszülötte, mely egyetlen és egyedűlvaló, így hát hazugság nélkül meg nem változtatható. Ugyancsak ma este még egy érdekes kérdéssel lepett meg bennünket a mindig pesszimista Palágyi Lajos. Nem veszedelmes dolog-e verseink egyikét-másikát valakihez intézni, a ki ma még barátunk ugyan, de holnap már ellenünk fordulhat? A rokonérzés, a vonzalom megszűnik, s a vers alól gúnyosan mosolyog ránk egy név, a melyet nem szívesen látunk többé a helyén. Mellékes, hogy ebben az esetben elképzelni sem tudom ezt a lehetőséget, a valóság azonban mégis csak az, hogy érzéseink megváltozhatnak. A megbánás kérdése már más kérdés. Én sohasem bántam meg, hogy minden aggodalmaskodás nélkül kiírtam annak a nevét, a kihez versmondó szívvel fordultam. S bár e három ember közül kettő iránt más érzelemmel viseltetem ma, mint akkor, se nem bánom, se nem röstellem, hogy szeretettel fordultam feléjük valamikor. Az első Szabolcska Mihály volt, tíz esztendővel ezelőtt. Teljesen ismeretlen, nagyon büszke és igen zárkózott voltam még akkor. Elevenen írót jóformán még látásból sem ismertem. Úgy éreztem — a magányosan fölserdültek félig túlérett, félig éretlen gyerekeszével — hogy mindig ellentétek maradunk ugyan, de kár volna ellenlábasoknak lennünk. Olyan szép, mikor két poéta kezet fog a „javából“. (Akkor még — sivár ideje volt az a magyar lírának, — ifjúi elbizakodottsággal úgy láttam, hogy csak mi ketten számítunk valamit.) Emlékszem, hogy még egy terjedelmes levelet is írtam a vers mellé, Temesvárra. Szívszorongva vártam rá a választ. Vagy egy hét múlva meg is jött. Az apró emberekkel szokásos szíves hangon mentegetőzött benne a késedelem, meg a szűkszavúság miatt. Többet vártam, de ennyinek is őrültem. Jelezte, hogy alkalomadtán föl fog keresni és én számítottam erre. Lelkes, szép órákra gondoltam, tervezgetésekre, lázas nagy szavakra, poéta-barátságkötésre. Nem jött el, hiába vártam. Vagy egy esztendő múlva megjelentek az első könyveim. Az egyikben benne volt a vers. Ezt is elküldtem neki. Megköszönte, szívesen, udvariasan, gratulált a sikerhez, ismét látogatást jelzett és megígérte, hogy könyveimet az övéivel fogja viszonozni. A látogatás ismét elmaradt. Meg a könyvek is. Később még harmadik könyvemet is elküldtem neki. Ismét köszönet és ígéret. Valósággal azonban még csak egy dedikált kötetem sincs tőle, sohase láttam, sohase beszéltem vele. Azért nem bántam meg, s máig se bánom, hogy az ő neve egyik versem címe. Csak az évszámot szeretném alatta látni, mert tíz évvel ezelőtt éreztem azt a mi benne van, nem ma érzem. Bárd Miklós még kurtábban bánt velem. Most hét esztendeje, egy este meglátogattam Rákosi Jenőt. Bárd Miklósnak egyik versével a kezében fogadott, gyönyörűséggel az arcán. Akkor kapta, nem győzött betelni vele. Fölolvasta nekem. Engem is megkapott. Otthon verset írtam a költőjének. A két vers azután együtt jelent meg a Budapesti Hírlapban, karácsonykor. De hogy Bárd Miklós látta-e, olvasta-e, érezte-e, azt máig sem tudom. Ezen sincs megbánni való. A valóság csak az, hogy én hét esztendővel ezelőtt egy pompás versének olvasásakor méltónak tartottam őt magamhoz, ő pedig nem tartott méltónak magához sem akkor, sem azóta. Melyikünk tévedett, — nincs miért gondolkoznom rajta. Egyre megy. Harmadik választottam, — bár méltóbban szóltam volna hozzá! — Tóth Béla volt. Először kilencszázkettő decemberében, az első sikerem (?) lázas napjaiban. Riadt emberlátását, csodálatosan gőgös szemérmét nem ismertem még akkor; ismeretségünk még egy hetes sem volt. Ugyanott akartam meglepni, a hol az ő tollából ért a nagy meglepetés, a Pesti Hírlapban. Beküldtem a naiv, meggondolatlan, inkább magamat, mint őt dicsőítő stanzákat. Nem a szerkesztő válaszolt, hanem Tóth Béla. Versem kefelenyomata volt a borítékban, meg ez a lesújtó, de igen-igen bölcs levél: „Nagy szerencse, hogy versed kefelevonatát a Pesti Hírlap ma reggel elküldte nekem; mert ha ez a dolog megjelenik, akkor én egy óráig se maradhattam volna többé ez országban. Kiüldözött volna ellenségeink kacagása. — Nem, Kálmán; az teljes lehetetlenség, hogy te rólam verseket írj, mert még az okos és jó emberek is azt mondanák, hogy mi ketten az egymás kölcsönös dicsőítésére szerződtünk. Ezer és egy szóval: ez képtelenség. Megjegyzem, hogy a kefelevonatot nem is volt bátorságom elolvasni; csak a szerk. mellékelt leveléből tudom, hogy én is említődöm benne. Megakadályoztam hát a vers kinyomtatását, mindkettőnk érdekében. Kérlek, ne közöld máshol sem, mert el kellene bujdosnom kétségbeesésemben. Hallgass az ilyenekben tapasztalt öreg barátodra.“ A vers természetesen nem jelent meg, sehol, soha. És nagyon jó, hogy nem jelent meg. Két év múlva azért mégis csak kitört belőlem megint a rímes szeretet és rá gondolva írtam meg „A magam arcképé“-t. Ez már szerényebb vers volt, nem dicsőítődött benne senki. Sem ő, sem én. Eszem ágában sem volt nevével kiadni, (akkor már jól ismertem,) de belőle mégis aggodalmasan tört ki lelkének főfő alapvonása : „De ha kinyomatod, az istenre kérlek: hagyd el címe alól a nevemet; mert az emberek ma már csak gúnyolódni tudnak két szív vonzódásán. Nem szabad megszerezni nekik azt az örömet, hogy csúfolódhassanak.“ Nem is szereztem meg nekik. De ha az a vers még valamikor egyszer kiadásra kerülj (Tóth Béla most már megengedi), — akkor megszerzett). Miért ne ? A csúfolódást csak meg kell szokni és egészen természetesnek találja az ember. * Minden kícsufolható a mi nem útszéli. Ez a kapta-szempont, melynek valamennyi elképzelhető változata egy kaptára megy. Velejében nem egyéb, mint burkolt elismerése a tömegtől való különbözőségnek. Különbözni természetesen kétféleképpen lehet a mintabábtól: fölfelé és lefelé. A kapta-szemnek azonban már természetében van, hogy mindig lefelé lásson; alacsonyról —• még alacsonyabbra. Október 10. Sidló Ferenc járt ma nálunk, a harmonikus élet szépségeibe mélyedt, derült látású, csupa-lélek gödöllői művészkolónia szobrásza. A soroksári-utcai uj iskola számára mintázandó reliefek terveit hozta megmutatni. Kétszeres volt a gyönyörűségem. Szépségük és az a sajátságos tömeg-éreztetés, mely bármily tökéletes rajzában is mindig elárulja a szobrászt. Éppen ebben van a fővarázsa, az igazsága. Ha egy a maga művészetében elsőrangú tehetség más művészetben is alkot valamit, úgy ennek a másik alkotásnak mindig az eredeti, erősebb ösztön adja meg a hamvát. Kisfaludy Károly festményei, Liszt Ferenc nyelve, Petőfi szinészkedése, Giotto campaniléje, Giorgio Vasari írásai, Herbert Spencer önélatrajza, Busch versei, Goethe, Musset, Victor Hugo rajzai, Wagner operaszövegei, a Goncourt testvérek metszetei és Theophil Gauthier öltözködése sok anyagot nyújtanának ez érdekes jelenségről való gondolkozásra. * Szóba került ezután, hogyan lehetne szobrászati értelemben elgondolni a legszebb magyar néptípust. A következőkben egyeztünk meg. Teljes hájtalanság. (A háj nem fér össze a mezei munkával.) Szikkadt, kemény, sohasem vaskos, arányosan elosztott ízomzat. (A mezei munka testének minden izmát egyformán foglalkoztatja.) Főereje a derekában van, férfinek, asszonynak egyaránt. (A kaszálás, kévekötés bírása vagy nem bírása főként a derék erősségén múlik. Az elsőt megpróbáltam. Negyedóráig bírtam. Pirkadástól holdnyugtáig csak magyar földmives tud kaszálni.) Rendkívüli könnyedség. (Az előbbiekből következik, s megerősíti e nemzet lovas-mivolta. Láttam egyszer öreg parasztot táncra kerekedni a fia lakodalmán; ujjnyi vastag talpú, patkós csizmát viselt, de szitakötő sem libben zajtalanabbul a rekettye levelére, mint a hogy az a kis öregember járta-cífrázta, lábujjhegyen, a deszka padlón.) Az arcra nézve bizonytalanságban maradtunk mind a ketten. Csak a sasorrt hisszük egységesen tipikusnak. Aki szép és olcsó ajándékot óhajt vásárolni, az menjen el a színházzal szemben levő óra és ékszer üzletbe, mert ott találja a legdusabb választékokat valódi arany és ezüst ékszerekben, úgyszintén valódi ezüst és chinai ezüst dísztárgyak, mindennemű zseb- és fali órákban. Tisztelettel özv. KEPES I>Á YÍONÉ Szatmár, a színházzal szemben. 24 Van szerencsém a nagyérdemű közönség b. tudomására adni, hogy szobafestő, czégiró és mázoló műhelyemet Eötvös- utcza 2. szám alól Werbőczy-utcza 10-ik szám alá, a kath. legényegylet mellé helyeztem át. A nagyérdemű közönség b. pártfogását kérve, vagyok kiváló tisztelettel Nádas György festő.
