Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-18 / 42. szám
Szalmär, 1911. október 18. „HETI SZEMLE“ 5 Magamat adom e naplóban, mert nem adhatok mást. Minden igaz könyv tulajdonképpeni tárgya az én. A fölvetett probléma csak ürügy, bárha öntudatlan is. Az én mindig kiviláglik belőle. Olykor szerényen megbúvik, olykor magafitogtató hetvenkedéssel terpeszkedik végig köteteken, de mindig ott van. Én szeretném, ha az enyém se nem lappangna a sorok között, se nem rikítana ki a sorokból, hanem egész egyszerűen ott lenne. Ott is lesz, úgy hiszem. Okom van rá, hogy ezt hangoztassam. Nem hiszek az objektiv emberi ítéletekben, s nem tudná elviselni az igazságérzetem, hogy bárki is objektive igaz Ítéletet lásson nagyon is egyéni meggyőződéseimben. A tárgyilagos igazság mindig a subjektiv megállapítások fölött van, s az exakt tudományok alaptételeinek kivételével, egyetlen egyén meggyőződése nem fedezheti, s ki sem fejezheti. Minden erre való törekvés meddő. Bármit állítok is, csupán rám nézve tartom érvényesnek, tehát nem igazságot kínálok, csak a magam igazságait. A „Napi témák, örök problémák“ is ilyenféle szándékkal íródott, de hibájának tartom, hogy csupán eredményeket adott; mert a puszta eredmény könnyen megtéveszthet a hozzávezető útra nézve. Most többet kívánok adni; nem csak a magot, a gyümölcs hamva, húsa, leve nélkül. Magát a kertet, rügyező, virágbaborult, s gyümölcsöt érlelő fáival, gyomjaival, különös, furcsa labirintusaival, sétálóival, rejtekhelyeivel, lugas-pihenőivel, szóval egész-magamat mindenestül, már a mennyire ez nyilvánosan, hétről-hétre írt naplóban lehetséges. Hogy mi minden lesz a tárgyam, — helyesebben ürügyem — azt körülbelül ilyenformán jeleztem Varjas Endrének, aki lehetővé tette e kissé szokatlan irodalmi mű kiadását. Minden élményem, a mi, vagy a miben rejlő tanulság, másvalakit is érdekelhet kívülem. Egy-egy séta, könyv, kép, szobor, épület, metszet, művészi szépség vagy furcsaság keltette benyomás. A környezetem. Apró jellemvonások vagy teljes arcképek mindazokról, a kikkel érintkezem. Egy-egy visszaemlékezés. A ma levegőjének összehasonlító vegyelemzése más korokéival; ezé a földé másokéival. A nálunk folyó különös testi-lelki vérkeveredés folyamata. Néhány adat a huszadik század majdani kul- túrhistorikusának figyelmébe. Budapest lélektana, fejlődése, elkülönödése, levegője. Észrevételek, ideák, látások. Megnyilatkozások; de úgy, hogy a látásom váljék középponttá, ne a személyem. Szóval olyasvalakinek a jegyzetei, a ki lát, hall, gyönyörködik és szenved, korának embereit, jelenségeit, levegőjét a nagy átlagtól eltérően ítéli meg, nyugtalan lelki életet él, s bár sohasem unatkozik, nem egészen olyan jól érzi magát ma, mint e kor kurta mandátumú tipikus képviselői. Október 7. Véletlen, de nem vak véletlen, hogy ezt a könyvemet is Székely Bertalan nevével nyitom meg. Mikor elhatároztam, hogy megírom e naplót, valami nagy lelki élményre vártam, a mi méltó kezdet legyen. Székely Bertalan hozta meg ezt a nagy élményt nagyszerű hagyatékával, a melynek minden elgondolást fölülmúló gazdagságáról még csak néhány beavatottnak van fogalma. Lándor Tivadar — a legnagyobb tudású magyar festő-lángész egykori bizalmasa, mindenkori rajongója, legteljesebb megértője s most végrendeletének végrehajtója, — hivott meg a maga nemében páratlan kincsesházba. Egész otthonát a bálványozott mester tölti be. Három szoba fala van sűrűn teleaggatva javarészt még teljességgel ismeretlen alkotásaival. Ezeket Lándor Tivadar mentette meg. Egész laboratóriuma van e célra berendezve, hol gondos kézzel csalogatja elő — vastag por, pókháló és festékrétegek alól — a mester lomtárba került műveit. A még le nem marattak egyike-másika Eszterházy Miklós herceg pazarságát juttatja az ember eszébe, ki az anekdota szerint Correggio valamelyik Madonnáját hasogatta szét köpenybélésnek, hogy megnyerje a fogadást: ki öltözik drágább ruhába. Székely Bertalan a festékeit meg az ecseteit próbálta ki ezeken a kész, de sutba vetett képeken. Egy már lemosott gyönyörű női portrén most is meglátszik, hogy végül-végig vörös színnel volt bekenve. Egy férfi-tanulmányfej — sötét alapszínével — fehér festékeinek kipróbálására ösztönözte. Vagy húsz széles fehér sávot vetett rá, keresztül- kasul a vásznon, mit sem törődve magával a képpel. Kértem Lándort, hagyja meg ezt az egyet úgy, a mint van. Kerüljön így a valamikori Székely-múzeumba. (Húsz hatalmas terem, vagy semmi!) Mert ez a vászon egy kis önéletrajz. Szűkebb szavú mint Rippl-Rónai Józsefé, de mélyebb. Benne van a keserű lemondás a munka jutalmáról és benne van a lemondani nem tudás a tudásról. Székely Bertalant határtalan tudnivágyása teszi szinte egyedülvalóvá a művészet történelmében. Elképzelhetetlen az az energia, a mely- lyel egy-egy szín vagy vonalbeli problémát, egy-egy folt-elosztási kérdést üldözőbe vesz. Körülkeríti, mint a vadat, egyre szűkebb és szűkebb kört von körülötte, végül megragadja és végez vele, hogy uj hajszába fogjon. Erről az örökké szomjú tudnivágyásról, erről a példátlan festői tudásról — melyhez talán csak Lionardo da Vincié fogható, — dugdosott, jóformán emberszem nem látta vázlatkönyvei, mappái és carton-tömegei világosítanak föl. A fríz helyes megoldásának problémáját kutató mappában —- hozzávető számításom szerint — hatszáz-nyolcszáz papírszalag lehet. Egy fél emberélet. A mennyezet-kitöltés tömeg és színelosztási kísérletei már be sem férnének egykét mappába. Ez is egy fél emberélet. És így számlálhatnánk vagy húszig a fél-emberéletre elegendő munkák áradatában. De ez még csak a tömeg, nem a milyenség. A frizes mappa, fejlődési sorrendbe szedett szalagjaival egymagában is világhírűvé tehetné a nevét, — ha úgy, a mint van, tökéletesen reprodukálva, kiadnék. Páratlan művészettani munka volna a maga nemében, a színek és vonalak fordításra nem szoruló nyelvén, az egész világ minden festő-akadémiájának és esztétikusának használatára. Ugyanígy a mennyezet problémájának megoldása. És mindenekfölött legfőbb művészet- pedagógiai munkája: a kompozició elmélete. Az elmélet szót nem német értelemben véve. Ez a tudós festőprofesszor nem szavakkal szól képzett hozzá méltó tanítványaihoz, hanem képekkel. Ebből az óriás munkából csak egyetlen kísérletet láttam. Rafael egyik falfestményének — ha jól mondom, a stanza deli’ incendio-beli „III. Leo pápa esküje“ címűnek — kritikáját. Tizenkét-tizenhat magafestette fekete-fehér másolatban mutatja ki e festmény compozicióbeli fogyatékosságait és javítja ki — egyenkint, súlyos ecsetvonás-érvekkel — valamennyit. ítélete megföllebbezhetetlen. Maga Rafael is elismerné, oly meggyőző erővel tárja föl, a mit mondani akar. Ebbe már beleszédültem. A vázlatkönyvek közvetlenségeihez szerettem volna menekülni, de Lándor mosolyogva tiltakozott. Látta, hogy belefáradtam végképp a gyönyörűségbe. Egész leikével — mindenekfölött az agyával — rámsúlyosodott az a nagy ember. Majd máskor. hírek lg Harsányi Kálmán. Tiszta, nagy és igazi művészet aranyát önti elénk ez a hatalmas genie. A ma ünnepelt, talmi nagyságok vásári portékája rég megfakul, hitványán elmállik, a mikor az ő írásai diadalmasan győznek le minden időt, hogy kivívják számára a helyet mindenkorra a legnagyobb művészek pantheonjában. Rendíthetetlen hittel valljuk, hogy Harsányi az örökkévalóságnak dolgozik. Benne a magyar Genius a Zrínyi, Kemény Zsig- mond, Petőfi, Madách társát szülte, a nemzeti és a világirodalom egyik leendő klasz- szikusát. Nevét hódoló gyönyörűséggel Írjuk ide, mikor ujjongó büszkeséggel hirt adunk, hogy Harsányi Kálmán jelen számunkban megkezd az ő ragyogó, remekbe készült, Cellini ötvös- művészetére emlékeztető stylusával egy uj sorozatot, a melynek mi czimül ezt szeretnők adni: Egy látó látásai. Mert, hogy nem „Egy iró naplója“ csak ez a kezdődő cyklus, hanem egy nagy szellem csodásán mély revelatiói, azt rögtön megérezzük. Nagy titkok zárait paltantja föl; olyan skálákat játszik, a melyek nyomán a „desi- derium collium aeternorum — az örök hal mok után való vágy“ ejt rabul; lélektágitó gyönyörűségek öntenek el és megnyitott szemünk belekáprázik abba a vakító fényességbe, a mit ő mutat meg. — Kezét nyújtja, hogy vezessen. Ihletett áhítattal menjünk a nagy titoknyitónak utján 1 Kath. Nagygyűlés. Főpásztorunk a következő levelet intézte a XI. Kath. Nagygyűlés szervező bizottságához : Nagyméltóságu Gróf, Elnök Ur! Hálásan köszönöm Nagyméltóságodnak a folyó év novemberében Budapesten tartandó Katholikus Nagygyűlésre vonatkozó kegyes értesítését és a nagygyűlés védősé- gében felajánlott helyet, amelyet készségesen elfogadok. Évről évre fokozódó örömmel látom ennek a nagyjelentőségű tömörülésnek és erőforrásnak kath. társadalmi életünkre gyakorolt és mind szélesebb körökre kiterjedő hatását s azért bizalommal nézek ez évi gyűlésünk elé, amelyhez lelkemből kívánok Nagyméltóságodnak legfényesebb sikert. Adja Isten, hogy akik a lényegben, a szent Egyházunk ügyéért való lelkesedésben egyek vagyunk, mellékes okok miatt el ne szakadjunk, hanem a legkülönbözőbb hadállásokban és a legkülönfélébb fegyverekkel is egymást támogatva küzdjünk a közös ellenség ellen, amely életünk legszentebb javai ellen tör. Fogadja Nagyméltóságod mély tiszteletem nyilvánítását, mellyel vagyok Szatmárnémeti, 1911. szeptember 16-án. Nagyméltóságodnak alázatos szolgája: Boromisza Tibor szatmári püspök. Uj szentszéki tanácsos. A püspök dr. Jóna József felsődomonyai plébánost szentszéki tanácsosnak nevezte ki. Vármegyei közgyűlés. Szatmárvár- megye törvényhatósága f. hó 12-iken, csütörtökön tartotta őszi rendes közgyűlését. A főispán még a közgyűlés megnyitása alkalmával melegen emlékezett meg a „Szatmárvár- megyei Gazdasági Egyesület“ jubiliáris kiállításáról, kifejezve annak a vármegye fejlődésére való megbecsülhetetlen hatását. Ugyancsak a főispán adta át Illés Olivér árvaszéki ülnöknek a király által adományozott Ferencz József-rend lovagkeresztjét szép beszéd kíséretében. A vármegyei adók a következőkép szavaztattak meg: közművelődési czélra háromnegyed százalék, tisztviselői nyugdíjalapra 1 egész egynegyed százalék, helyi érdekű vasutak segélyezésére 1 és fél százalék, kölcsönök törlesztésére 1 és fél százalék, elhagyott gyermekek tartásdijának
