Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-18 / 42. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 8 „ — „ Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Kialvó tüzek. VJ. Szatmár, 1911. okt. 17. (+) Mikor a katholikus palotával felmerült a katholikus egyesületek centralisá- lása s a Caecil-egyesület telkének fölhasználása, a terv félreértése miatt igen illetékes helyről határozott tiltakozással találkoztunk. Nyomós argumentummal — az alapitó fun- datiós-levelével — álltak elő. Az alapító-levél szerint pedig — hangsúlyozta a tiltakozás — csak addig van lekötve a telek, az alapítvány, a felépített ház, a mig mindez csak a Caecil-egyesület czél- jaira szolgál. Mihelyt más czélokra kívánnák fölhasználni: az alapítvány azonnal föloldódik és a maga egészében — igy rendelkezett az alapító — átadandó a létesülő katholikus egyetem czéljaira. Legyünk hát következetesek ! A mit a katholikus palotával kapcsolatban a Caecil-egyesülettel tervül fölvetettünk, az egyenesen a Caecil-egyesület újjáélesztését czélozta, most azonban erről nem kívánunk szólani. De igenis az alapitó kettős szándékáról. Az első a Caecil-egyesület, a másik a katholikus egyetem. Ugyan ki hiszi el, hogy a tevékeny, hihetetlen áldozatokat hozó s épen nagy alapítványai miatt a legönmegtagadóbb életű Irsik Ferencz azért alapította volna a CaecilFelelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. egyesületet, hogy az a pompás telek ott álljon belakatolva, mint egy elátkozott vár ? Ki hiszi el, hogy csak az volt a czólzata az alapitónak, a mikor erre a telekre impozáns épületet emelt, hogy annak pinczéjét gabona és egérraktárnak kiadhassák; csak az volt a czélzata, hogy a székeskáptalan terhein köny- nyitsen, lakást juttatván az egyesület épületében a székesegyházi karnagynak ? Ilyen czélokra akkora alapítványt senki nem tesz. Nem tett Irsik Ferencz sem. Részletesen, határozottan körvonalozta nagyszabású alapítványának rendeltetését: — Az egyházi zene és ének intenzív mivelése és fejlesztése; —- A székesegyházi énekkar szervezése ; — A természetes vezető a székesegyházi karnagy; munkájáért, a szervezett zene- és énekkar tanításáért kapja az egyesület épületében a lakást. De hol van mindez? A pókhálós ablaku, elhagyatott nagy teremben még az odaépitett orgona sem szólal meg, nemhogy az egyházi zene szervezett tábora mivelné ott a legfönségesehb muzsikát. A székesegyházi énekkar ? Karnagy ? Erről legjobb nem is szólni. Hát végre van hajtva az alapitó nemes szándéka ? Meg van valósítva az ő tervezete ? Szolgálja az alapítvány az oly szigorúan meghatározott czélzatát ? A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Fázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők.- Pályázati hirdetések: egyszeri közlése 5 korona* ■----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A lap megjelenik minden szerdán. Ha az áldott alapitó ma fölkelne sírjából és látná, mire van lekötve az ő funda- tiója, a maga alkuvást nem ismert határozottságával bizonyára egy perczig sem hagyná ily haszontalanul elvesztegetni alapítványát. Legyünk csak következetesek ! És akkor okvetetlenül tiltakoznunk kell az alapitó intentiói értelmében e pangó, pusztuló, veszendő és nem a tervezett czélra fölhasznált alapítvány elvesztegetése miatt. Bűn és lelkiismeretlenség volna ezt nem tennünk. Legyünk hát következetesek 1 A Caecil-egyesület alapítványa nem fordittatik arra a czélra, a melyre az alapitó lekötötte. Ha pedig ez az eset beáll — és már régen beállt — az alapítvány teljes egészében a létesítendő katholikus egyetemé. Vagy oda kell adni a tekintélyes funda- tiót a katholikus egyetemnek, vagy ujjáttremteni a Caecil-egyesületet! Legyünk hát következetesek ! — Mert az alapitó szent szándékát végre nem hajtani — egy a leggonoszabb bűnnel. Súlyos szavak ezek, de sem nem vádlók, sem nem irányzatosak.- Csak ébresztők. Lehetetlen, hogy még tovább is fásultan nézzük kialvó tüzeink üszkös hamvait. Kincseink vannak, a miket zsugorian N agyanyáink. KASZÁS ETELKA. III. Trézsi néninek, mint nagymamánktól hallottuk, egyetlen gyermeke volt, szótalan, beteges, csendes leányka, két éves korában halt meg. Néha kiállt Trézsi néni az ajtóba, és úgy látszott, gyönyörködik a játékunkban. De mégsem. Ránt egyet a vállán és dohogva befordul — milyen lármások, milyen csintalanok 1 Hát még mikor egy-egy letiport vagy kihúzott palántát, letépett virágot mutatott nagymamának. — Itt van ni, nem kiméinek azok semmit, ezért ápolgathatja tens asszony a virágokat. Nem hiába mondom én, hogy rossz gyermekek rosszak, — és sokáig elmormog magában. — Nem baj, Trézsi néni, nem baj, csi- tija nagymama, majd ültetünk másikat, hadd teljék kedve kis unokáimnak. Nagymamának volt egy állandó nyári vendége is, egy másik unokája, akit szekundái javítgatására küldtek nagymama csendes, falusi otthonába. Már a negyedik nyarat tölti együtt nagymamával. Hanem ameddig mi ott voltunk Ajsán, addig nem sokat javíthatott a „rongyos bundán“, amint ő nevezte a szekundát. Csak azt vártuk, hogy jól belemelegedjék a tanulásba, — rendesen a kertben tanult, a nagy diófa alatt, fekve — s akkor lábujjhegyen a háta mögé sompolyogva fejébe nyomtunk egy fenéknélküli szakajtó vékát. Illetve csak akartuk ezt tenni, mert észrevette szándékunkat, mérgesen fölugrott vés üldözőbe vett bennünket. — Várj csak — te falusi had, megta- nitlak mindjárt — kiabálta. Sikongva menekültünk nagymama védőszárnyai alá. — Gyertek, gyertek kicsikéim — hivott kaczagva nagymama — s mig hátul szoknyájába kapaszkodtunk, védőleg terjesztette kezeit az üldöző elé — hess te csúnya kánya, hess innen, nem bántod a kis csibéimet. A „pesti“-vel mindennap megismételtük ezt a merényletet, pedig különben is haragudott reánk, mert kikacagtuk, ha nagyszerű tornászati mutatványai közben leesett a korlátról, vagy felborult a biciklijével és mert nem hittük el mindazt, a mit szeretett volna velünk elhitetni. Játékszereinket fitymálta s Feri büszkeségére, a gumipuskára csak annyit mondott: Kezembe se venném. Ferinek meg kellett mutatnia, hogy nem megvetendő fegyver az. Sorba lövöldözte vele az eperfára szálló „aranymálingókat“ Máig sem tudom, mi az igazi neve annak a sárgatollu madárfajnak, amit Feri aranymálingónak nevezett. Összegyűjtötte a madarakat egy előkutatott kalitkába és elrejtette egyik üresen álló disznóólban. Kilencz- tiz madárkája volt már, szomorú kis csapat. Egyiknek szárnyát, másiknak fejét, harmadiknak lábát sebesítette meg a repülő kavics. Nagymamánknak és anyánknak nem szóltunk semmit, féltünk, hogy elengednék a madarakat. A pestinek sem mutattuk meg, gondoltuk : elárulna. Trézsi ,néni volt az első, aki megtudta titkunkat. Észrevette, hogy az ólból hordja a macska azokat a madarakat, amelyeknek tollával beszemeteli a konyhát. Megtalálta a kalitkát s dünnyögve vitte uagymama elé. — Nem sajnálják azok még az állatokat sem elpusztítani, nem hiába mondom én, hogy rosszak azok a gyermekek. Trézsi néni hangjára anyánk is kijött a szobából, ahol felhasználva a belső csendet, pihent kissé. Szelíden csóválta fejét, amint megpillantotta a kalitkát. — Ez a Feri, ez a Feri — és bontogatni kezdte a drótszálat, amellyel a kalitka ajtaja nagyobb biztonság kedvéért át meg át volt fonva. De már ekkor futva jött Feri a kert végéről — akkor is aranymálingókra lesett. Lapunk mai száma 12 oldal.
