Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-10-04 / 40. szám

I

XX. évfolyam.

Szatmár, 1911. október 4.

40. szám.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ARAK:

— 6 K — f. | Negyedévre — 1 K 50 f.

— , | Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár.

Egy évre Félévre — 3

Felelős szerkesztő :

VARJAS ENDRE.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemé- - nyék, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtóTl M czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. ' Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona'----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A lap megjelenik minden szerdán.

Kialvó tüzek.

ív.

Szatmár, 1911. okt. 3.

(-]-) A katholicismus megmozditására és ujászületésére megvolt minden föltétel. A kezdet káprázatos jövő perspektíváit nyújtotta. Sajtót teremtett. Lapot alapított. Élénk, eleven, dolgozó, munkás tábort szervezett ennek és a katholikus mozgalmaknak érdekében : az Irodalmi Kört.

Ha sehol másutt, de ebben az egyházmegyében, ilyen eszközök megteremtése után, megvolt minden föltétel — nem arra, hogy a katholicismus megállja helyét a támadások idején, de arra, — hogy győzelmes hóditó útra induljon.

— Éi az a bizonyos első lépés mind máig sem történt meg.

A pompás fegyverzet rozsdát kapott. Szánalmas tehetetlenséggel haldoklik minden intézményünk.

— Miért?

— Ki felelős mindezekért ?

Azok a nagy, mélyrelátó alapitók talán ; a nagy conceptióju hódítók genialitása? Azok a meleg szívvel áldozok, a kiknek tüze, szent érzése, lelkes hevülése az élet izzásá

ban forasztotta ki és formálta meg a hódítás fegyvereit ?

— Ki hát a hibás, hogy ez az összegyűjtött energia tehetetlen ? Hogy az óriás meg van kötözve és imponáló föllépésre egyenesen képtelen ?

Egy nagystylii, a munka verejtékének gyönyörűségeit sokszor élvező, csöndben dolgozó, nagy alkotásokra termett előkelő egyházi férfin azt mondotta nekünk :

— Van itt valami apró féreg. Ez rom bol össze mindent ... A kritika ... A mely éles gunynyal von be mindent, mint a pók mérges nyála. Örökké hibát keres. Léha kaczagással meggyanúsít munkát és munkást. Ujjal mutogat. A jót soha nem látja. Az apró tévedéseket kielégült gyönyörködéssel növeszti meg. Gyanús előtte mindenki, a ki él. És hibás is mindenki, a ki él — csak önmagára nem mutat soha ujjal.

— Ez öli meg a kedvet, ez őrli meg a dolgozni akaró energiákat. 'Gz tép ki minden röpülni akaró szárnyat. Ez ül rá megbénító súlyával a cselekvők motoraira és olt ki lelkesedő tüzet, hevülő idealismust, bizalmat, reményt, mindent a tenni akarók kohójában . . .

Ez volna az ok? Ez lenne az akadály ?

Apró liliputiak hitvány czérnaszála tudna lekötözni gigászi erőket? Kicsinyeskedők értéktelen fontoskodása vulkánok tüzét lo- hasztauá le ?

— Lehetetlennek tartjuk.

Nemcsak azért, mert tétlen kaczagók gúnyolódása még soha el nem kedvetlenitett értékes elméket, meg nem állított fönséges utjokban lavinákat, de azért sem tudjuk komoly akadálynak hinni a tréfa-gyártó fecse- gőket, mert hiszen a „Kialvó tüzek“nek csak pár czélzása már eddig is oly tüzeket lobbantott föl, a melyek nem a szalmaláng mulékony lángjával -égnek.

A tétlen tehetetlenség egyetlen oka, hogy nincs vezér.

Hisz itt ha pár rejtett czélzás dübörgő lavinák megindulását eredményezte, akkor egy kiáltás arra méltó ajakról, egy vezéri szó, -csatarendbe hivó, a lelkek mélyéig hat.

Ilyen szóra ott lesz mindenki a maga őrhelyén tele a cselekvés lázával, a nagy dolgokra való rendeltetésnek tudatával és átérzésével.

Csak vezér kell.

És első sorban az Irodalmi Kör élére kell vezér.

Hiszen az Irodalmi Kör szervezetébe

Kérdés.

— MAGYAR BÁLINT. —

Kinek ezren koporsót faragtak,

Akit ezerszer temetni akartak Kirabolt álmok bus éjjelen;

Ki szöges utczán saru nélkül jártam És hideg szalmán, fagyos földön háltam, Mint a juhpásztor ősz elején;

Kit le nem győzött halál, hideg, vészek, Mert mindig állok s az egekbe nézek:

— Fogok-e tudni meghalni én?? . . .

N agyanyáink.

KASZÁS ETELKA.

II.

Gyermekkorunknak legkedvesebb eseménye az volt, hogy meglátogattuk nagymamát, a másik nagyanyánkat. Ajkán lakott, a szomszédos vármegyében. Ez volt az egyedüli hely, ahova mindnyájan elmehettünk. Nehezen vártuk az indulás napját.

Egész nap csak arról beszéltünk és Isten tudja hányszor kérdezhettük meg mindennap, hogy hányat kell még addig aludnunk, amig indulhatunk.

Kocsin majdnem egy napig tartó ut állt előtiink, kora hajnalban kellett elindulnunk, ha még világosan akartunk oda érni. Az álom még nem ment ki egészen szemünkből, csendesek voltunk s föl engedtük uj ruhánkra adni a kabátot. A fiuk nem veszekedtek azon, hogy melyikük üljön a kocsis mellé, (ha István kocsisnak jó kedve van, még a gyeplőt is odaengedi kezéből) Feri szó nélkül foglalhatta el helyét mellette, a mama oldala mellett pedig ezúttal kis húgomnak engedtem át az ülést. Édes apánk még egyszer szemlét tart fölöttünk.

Össze van-e jól gombolva a kabátotok ?, kérdezi, aggodalmasan igazítja anyánk térdén a takarót. — Nem fázik meg Linám? Csak vigyázzon az egészségére. — Aztán felénk fordult.

— Ti pedig jók legyetek, szót fogadjatok, anyátok fülébe ne lármázzatok az utón. Maga meg István — szól a kocsisnak — vigyázzon, föl ne döntse őket, a port kerülje. — Na, Isten megáldjon benneteket. Indulhat kend, s a kocsi kigördült az udvarról.

Az ut nyomán támadt hűvös szellő felfrissített bennünket. S a második falunál már kis húgom is ébren van teljesen, mert eszébe jut, hogy bábuját otthonfelejtette, pedig nagymama még nem látta az uj ruhájában. Sírva fakadt s azt akarta, forduljunk vissza érte. Én elleneztem ezt, mert nem feledkeztem meg kis fehér nyulamról és rajzos könyvecskémet is kezemben szorongattam. Hogy fog

örülni nagymama azoknak a szép figuráknak, kék irónnal vannak húzogatva. Feri is zsebeihez kap : ott van-e a gumipuska. Kálmán eiteráját hozta magával, s hogy ne kételkedjék benne, hogy csakugyan ott van, megpattantja egyik húrját.

Utunk szőllővel beültetett dombok, virágos rétek mellett vezetett el. A fűszálak harmatát megcsillogtatta a napsugár, kis húgom minduntalan le akart szállni a kocsiból, hogy szedhessen azokból a ragyogó kövekből nagymamának. Néha egy-egy pacsirtára figyeltünk. Szemünkkel kisértük, amint egyre följebb szállt — még látom, most is látom, már eltűnt, fölrepült az égbe „Isten madárkája“. Csak a hangja hallatszott még, aranyos, csengő trillázása.

Akkor, onnan a kocsiról minden másnak, minden újnak tetszett: a mactárdal, futó nyúl, felrebbenő fogoly.

Lassankint azonban meguntunk mindent. Kálmán is abban hagyta a citerázást és egyre biztatta István bácsit. — Üsse a Szultánt, hogy hamar odaérjünk. — Néha el is aludt egyikünk, édes anyánk ölébe hajtottuk fejünket. Ha fölébredtünk, boszan- kodtunk, hogy még mindig kocsin ülünk. Úgy tetszett, mintha már napok óta nem tennénk egyebet, csak utaznánk.

Mikor aztán feltűntek a távolban a falu tornyai, visszatért kedvünk. Már ismerős a vidék is. Ni ni, ez a nagymama erdeje, kút áll az ut mellett, ott van még előtte az a tuskó is, amelyen Feri kificamította tavaly a lábát. Most megyünk a temető mellett, mindjárt a faluba érünk. Édes anyánk hátraLapunk mai száma ÍO oldal.