Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-19 / 29. szám

XX. évfolyam Szatmár, 1911. julius 19 29. szám. . .............. EL ŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 6 K - f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 , — „ Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Egyszer már mi magunkról is, Irta: BODNÁR GÁSPÁR. I. , Egyik fővárosi napilap szinte kárörven- clezve konstatálja, hogy immár ifjúságunk húzódozik a papi pályára való özönléstől. És az egyház évről-évre veszi észre, hogy nincs módja könyökig vájkálni a jelesebbnél jele­sebb tanulókban. A „közepes“, sőt gyengébb bizonyítványok kopogtatnak a papnevelők ajtain. Nincs még módomban az idei konkur- zusok eredményéről hiteles számadatokkal válaszolni erre a nagyon is kényes érzékű konstatálásra. Bizonnyára még inkább hiány­zanak ezek az adatok abban a szerkesztő­ségben, a hol a számokat olyan előszeretettel szokták óriásitani, avagy megkopasztani. Any- nyit azonban már most is egész bizonyosan mondhatok, hogy a papi pályára, (még a szerzetesire is) ifjaink nemcsak elegendő, de sok helyen fölös számban is jelentkeznek. Nekem azonban annak a fővárosi újság­nak konstatálása igen kedvező és régen várt alkalmat ad arra, hogy egyet-mást elmond­jak, megírjak egyszer már mi magunkról is. A papságról. A mi közvetlenül közel való dolgainkról. Mert úgy van a dolog, hogy bizony-bizony ezekről a kérdésekről, (a melyek pedig a kath. világi hívőket is kisebb-nagyobb Felelős szerkesztő : VAKJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. mértékben érintik,) nagyon kevés vagy épen szó nem esik. Planem helyében bele avat­koznak, úgyszólván betolakodnak olyanok, a kik az ügyekben, a kérdésekben tájéko­zatlanok és a kiknek nagyon sok okuk van, hogy inkább a maguk háza tájékán söpör­gessenek. * * * A mi társadalmunkban például még mindig az a megcsontosodott felfogás ural­kodik, hogy csak azok az ifjak fognak ve­zetni az életben, csak azok nyugtathatnak meg minket a jövőre nézve, a kiknek bizo­nyítványuk jeles. Tehát, a kik úgyszólván elméletileg jelesek, azok már ennél fogva és ezért garancziát nyújtanak a pályára, melyre lépnek, vagy melyre őket mohósággal és esalhatlannak mondott indokolással felveszik. Mi tagadás, ez a gondolkodási mód, ez az eljárás logikus. Rendszer, mely a logikára támaszkodik. Való igaz azonban, hogy az élet, a gya­korlat nagyon sokszor, de hányszor, nemcsak megczáfolja, de kineveti az elmélet logikáját. Az élet ez a nagy tanítómester, az élet ez az igazi nagy iskola — hej be sokszor- többször más kalkulusokat ad ám, mint a négy fal közti iskolák pedáns professzorai. A kik úgyszólván lombikba teszik az ifjú agyvele­jét, hogy lelkét, ismereteit, tudását a hajszálig A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemé­nyek, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona*----------------- Nyílttér sora 40 fillér. ----------------­A litp iiio^**joleiiilc minden szerdán. menő elemeire bontván — úgyszólván meg­állapítsák — a jeles minősítést. De hát mit is tegyenek. És mit tegyen maga a társadalom ? Emberileg véve a jeles bizonyítvány mégis csak jogos alapot kell, hogy nyújtson a megfelelő értékű és várható következtetésre. A hiba csak ott van, hogy a társada­lomban, a vezető, a kormányzó gyakorlatban ez a következtetés csaknem dedukeióssa, ab­szolút értékűvé vált. Óriási kárára a nem jeles bizonyitványu ifjúságnak. Nagy, úgyszólván kiáltó bizonyítékai ellenére — a mindennapi gyakorlati életnek. Az élet igazolja ugyanis —• igazolja csattanósan minden pályán — hogy nem ki­zárólag és nem is legnagyobb számban hor­dozzák a legokosabb, a legérettebb, sőt a legtermékenyebb koponyákat a jelesen érett, a jeles bizonyitványu ifjak, mikor férfiakká lesznek. Nem kizárólag és nem is a legna­gyobb százalékban szolgáltatták a nemzeti társadalomnak a jeles bizonyítványok azon férfiakat, kikben a legnemesebb szív dobog. A legkifejlettebb kötelességérzet munkálko­dott. És a legkeményebb akaraterő dolgozott és száll szembe az élet viharaival. Sőt éppen ezek közt a fényeskedő ifjak közt akadnak megdöbbentő számmal letört, idő előtt elpusztult egyének, a kik még fér­fiakká se’ lehettek. Megcsömöllöttek. Fosz­Wilde Oszkár. (Folytatás és vége.) Feltűnő művészi jelenség, hogy az ultra­modern, határozottan reális felfogásban Wilde ily misztikus történetet választott legfőbb müvének tárgyául. Nem annak a bizonyi- téka-e ez, hogy a költészet, mint minden művészet, nem lehet meg eszményiség nékül ? Hiába állítják az ellenkezőt. A fényképész akkor is csak ügyes mesterember, ha a leg­szebb vidéket ábrázolja is, mig az igazi, Isten kegyelméből való művész ecsetje egy felszelt dinnye, sőt egy pár rongyos saru képét is mütárgygyá, művészi objektummá avathataj. Dorian Gray arcképének művészi ér­telemben szép rejtelmét az iró egész csomó rut rejtelemmel rontja meg. Finomabb Ízlése, úgy látszik, visszariadt attól, hogy világosan leírja, a mit gondol. Csak sejteti, milehet az, amit elhallgat, amit megírni tartózkodik a hőséről, akit pedig a legrondább opiumszivö lebujba is elvisz. Sőt részletesen kidolgozza a borzalmas jelenetet, melyben Dorian meg­gyilkolja szerencsétlen barátját. S ilyen ké­pek és jelenetek után még Wilde Oszkár volt, meghallotta és — mosolygott. Oh em­beri lélek sötét mélységei! Tetszett neki, hogy itt is ismerik a müvét. Komolyan vitatni való gondolat, hogy vájjon olyan éles szellemű, nagy művelt­ségű, választékos szépérzékü ember mint Wilde—Watton, lehet-e egyben oly cinikusan gonosz? Hiszen vannak — vagyunk ! — akik azt valljuk, hogy a művészet fölemel, a szépérzék nemesit. Bárraint legyen, az em­ber kételkedhetik a lélektani igazságban, de nem vonhatja kétségbe a következetes be­állítást. Az erkölcstelen életfelfogás, melyet Lord Henry fitogtat, talán nem is igaz; hanem a szellem, mely beszédét átmelegiti, az tagadhatatlan. Csupa tömör aforizmában beszél s bár legtöbbször szemenszedett para­doxon lesz belőle, az ötletek pazar bősége csakugyan szikrázik minden megszólalásában. Egy egész kis kötetre valót Írtak utóbb ösz- sze e hires kiszólásokból. Egy egész kis Írói csoport élősködik ma is belőle. Az ötletek és megjegyzések igaz, olyanok, hogy csak esztétikai képzettséggel biró, müveit ember tudja élvezni: de ez aztán nagyon. Wilde általában soha nem lesz a nagy tömegnek kedves Írója s ez jó szerencse a nagy tö­megre nézve. Ugyan szilárd jellem legyen, akire nem hat rosszul, mikor azt olvassa: „Kötelesség az, a minek teljesítését az ember másoktól várja, nem pedig, a mit az ember maga teljesít.“ Kinek van olyan éles judi- ciuma, amit meg ne vesztegessen az efféle sziporkázó ötlet: „Cinikus az, a ki ismeri mindennek az árát, de nem ismeri semminek a becsét.“ Ki ne élvezné annak társaságát, aki csak úgy hajigálja a szellemes ledér- séget: „Szeretem azokat a férfiakat, a kiknek jövőjük, és azokat az asszonyokat, a kiknek múltjuk van.“ Vagy másutt megint: „Rossz asszonyok kínozzák, jó asszonyok untatják az embert. Másban nem különböznek.“ Dorian Gray másik barátjáról, a festő­ről nem szükséges szólni. Ezt az iró — kö- nyörületessógből-e, vagy számításból ? — szerencsétlen embernek állítja, a kinek perverz szenvedélye tisztára betegség. Szegény beteg, aki maga szenved leginkább testi-lelki kínban. Ez úgy van adva, hogy el is fo­gadjuk s a mélységes szánakozás komoly érzetével kisérjük a vergődését s kegyetlen halálát. A regény többi szereplője halványabban vázolt mellékes alak. Mint akit az erkölcsi kártevés ádáz gyönyörének rossz lelke szállott meg, olyan pokoli kedve telt Wilde Oszkárnak az el­képedő felháborodáson, mely könyvére zu- duk. Nem az iró öröme volt ez, ki müvének sikerén örül, hanem a gonosztevő káröröme áldozata fölött. Íme ő kigunyolja a nőt, meg- csufolja a férfiút, megtiporja a társadalmat. S a nők jajgatnak, a férfiak tombolnak, a társadalom háborog és valamennyien ro­hannak — megvenni a könyvét. Ki volt az számítva pontosan, előre, bogy a botrány pénzt ér. Minél nagyobb a botrány, annál több a jövedelem. Az angol könyvkereskedők soha sem adták el 3 hónap alatt annyi pél­dányt uj könyvből, mint ebből. Soha, sem­miből. Wilde Oszkár, aki annyira negélyezi

Next

/
Oldalképek
Tartalom