Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-22 / 12. szám
Szatmár, 1911. márczius 22. jobb véleménnyel lenni, némely helyen siker nélkül, de más helyen sikerrel. így születnek meg a tényeket csürő- csavaró enyhítő nyilatkozatok, a mik a helyi újságokat napról-napra megtöltik, csakhogy megmeneküljön a csapdába került róka. íme ennyire jutottunk Szatmáron: az immár túlnyomó számú kazárság megmutatja, hogy összetartással mire képes. A keresztény társadalom pedig itt áll tehetetlenül, jobban mondva gyámoltalanul. Kezeit legföljebb zsebredugva meri ökölbe szorítani. = NAPI TÉMÁK, = ÖRÖK PROBLÉMÁK írja: HARSÁNYI KÁLMÁN. MAGYAR TRAGIKUM. — A magyar kul- túrembernek szomorú még az öröme is. Mert még a kincset érő ajándék is, a melyet művész vagy tudós a nemzeti kultúrának áldozatul hoz: csupán törlesztése annak a roppant adósságnak, melylyel ez a nemzet az egyetemes európai kultúrának tartozik. Minden valamirevaló könyv örömet jelent minálunk, de még a legjobb is keserű gondolatokat ébreszt, mert egyik sem emelhet bennünket az esengett magasságba, csak hézagot tölt be valamennyi; egyik sem ékesség a tornyon, csupán egy-egy kő az alap-épitéshez, mely még mindig az európai szint alatt folyik. Mi még csak nivellálunk. A magyar szellemi munkások megannyia mintha még most is csak anyagot kubikolna oda, a hol előbb még föl kell tölteni a telket, hogy megépülhessen rajta valaha a magyar kultúrpalota. Különleges, egyedülvaló magyar tragikum, hogy e sivár feltöltő munkához csákányos kőfejtőként, tégla-adogatóként lát az, a ki vésővel formálhatna márványdíszt az oromra — és habarcsot kever az alapfalakhoz, a ki freskókkal ékesíthetné a lovagtermét. A MI IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁSUNK. — Szomorú irigységgel telten nézegetem Bru- netiére irodalomtörténetének büszkén hangzó címét: „Histoire de la littérature frangaise clas- sique“. Magyarul: az irodalmi gyöngyök története. A megrostált nagyságoké, nem a csacsogó codexeké, hártyáké, töredékes verssoroké, odavetett súlytalan glosszáké. A franciáknak már szabad Clément Marot-val megkezdeniök a francia poézis történetét, mi még nem kezdhetjük meg a magunkét Balassával. Az ő anyaguk századok óta áll már halomban és századok óta pörög a rosta, mely szemétre veti a poly- vát és gyöngyöket szór széjjel a világba. Mi még nem rostálhatunk. Nekünk még egyaránt kell a tiszta mag és az ocsu. Egyszerűen azért, mert még egyre folyik és folyni fog még talán emberöltőkig a harc a megállapítások körül: vájjon nem talmi-e mégis az, a mit aranynak hirdettek és viszont. Képzeljük el, hogy valaki a Csíki székely krónika vagy a túróéi fakönyv elismerő értékelésének fénykorában irta volna meg a magyar irodalom történetét, e két koholmánynak bizonyéit, hírhedt kultúrtörténeti szappanbuborékra építve föl okoskodásának egész láncolatát. Háramlott volna ebből az utókorra valamelyes nyereség ? Ha netalán akadémiai tekintély írja vala meg: — bizonyára még ma is kétségtelen bizonyosságokként hirdetik az egyetem kathedráin, a mi az efféle, nem éppen ritka esetekben, kész veszedelem. A középiskolai tanárságra, a nagy-elvétve föl-fölbukkanó önállóbb gondolkozóktól eltekintve, legfelsőbb fórumként súlyosodik az egyetem tekintélye. Olykor kárhozatosan. Budenzék is az egyetem katedráin keresztülgázolva indultak el hóditó, romboló körútjokra az akadémiából és sikerült is megfertőzniök az egész nemzeti kultúrát a csak módjával használható finn„HETI SZEMLE“ ugor teória ad absurdum vitelével. A tudományos babona e nagytekintélyű kürtölőinek sikerült elérniök, hogy epigonjaik a magyar ősvallást ma egyszerűen a Kalevalából írják ki. A teoriabódult légvár-épitők sohasem voltak kul- túrmunkások. A kultúrmunkás csak szilárd, mindennemű teherpróbákat kiállott talajra épit. A magyar munkás pedig még csak anyagot kubikol ehhez a talapzathoz. Szegények vagyunk, fukarul kell össze- kuporgatnunk minden morzsát jobb módba kívánt utódainknak. A francia académicien félrevetné az efféle morzsalékot, sőt félrevetette nem egy diszmagyaros magyar professzor is; pedig ma még egyedül csak igy jó a magyar munka, a szomorú, a tragikomikus, becsületes magyar munka. Híresebb ősnyomtatvány-unikumainkat is laponként szedegették össze és szedegetik még most is bibliográfusaink a kifeszegetett régi könyvtáblákból, s bizony koldusabbak volnánk ezzel is, ha átallották volna legjelesebb tudósaink ezt a könyvkötő-inasnak való munkát. A TEÓRIA ALKOTÓK. — Minden teória rabszolgaság, melyben az együgyű megesettek az uj világmagyarázat nagyhangú föltálalójának múló dicsőségéért verejtékeznek a legmeddőbb munkában, mely a soha el nem maradó kiábrándulás után mindenkor rabszolgalázadással és a rabszolgatartó szurokbamártásával, csirketoll- ban meghempergetésével és rúdon lovagoltatásával végződik. Teóriák alkotója — elevenen vagy holtan — még soha el nem kerülte ezt a sorsot. És megnyugtató, hogy ennek igy kell lennie. Mert lévedni elméletek felállítása nélkül is téved minden ember, hiszen ember, de nem hazudik oly vakmerő szemtelenséggel és nem esküszik hamisan egy szemhunyoritás nélkül, mint mindazok, a kiknek rendszerük érdekében lépten-nyomon kötelességük bebizonyítani, hogy a természet szamár és a dolgok rendje fonák. * A mereven teoretikus elmék igen kellemetlen eltorzulásai a valóban gondolkozó embernek és úgy különböznek formára a szabad embertől, mint gallyon lóggó gyümölcstől a pontosan kiesztergályozott szabályos gömb, a melynek a természethez csupán anyagánál fogva van köze. A nagy természet megfigyelőinek szemében alig képzelhető el visszataszitóbb látvány, mint az efféle nagy gonddal simára csiszolt golyóbis. Nem is tűrik szó nélkül sohasem. Talán a mi Istenalkotta földgömbünk gömbtelenségére gondolnak, mikor pörbe szállanak a nagy diadallal lábuk elé gurított tekejáték-golyó esztergályosával. TÖKÉLETESSÉG. — Tökéletes dolgok csupán a képzelet világában lehetségesek. A valóságban, a reális világban csak a művészi képzelet, vagy a legmagasztosabb lelki elragadtatás láthatja meg a tökéletes szépet, jót, igazat. A Mindenható, ki abban a pillanatban döntött a mindenség sorsa fölött, a melyben a mozgást, a diszharmóniát indította meg: — még a napot sem alkotta folt nélkül valónak. A TUDOMÁNYOK DIVATJA. — A nyughatatlan emberi szellem alapvető vonása, hogy kiábrándulva mindent kikezdjen, szétcibáljon és lebecsüljön, a mit fejlődésének valamely előbbi szakában örök érvényűnek hirdetett, s uj hevületében olyasmit vessen fölszinre, a mi az intellektuális világban addig csak észrevétlenül lappangott, vagy parlagon hevert. Minden érték megkopik idővel, fényét veszti, fakúl, mállik, lefordul a polcról és átadja díszhelyét valami másnak, a mit esetleg dib-dáb portékának vallottunk előbb, de a mi átformálva, kicsiszolva, megnő a szemünkben, értékké lesz, forog, majd roppant ázsióval vezet a szellemi világ piacán, hogy végül csúffá tett „örök érvényű“ cégérföl- iratával szintén a sutba kerüljön. _ Az irodalom és művészet törvénytelennek született, veréssel, koplaltatással nevelt, dacossá serdült, büszkén verekedő, diadalmas, győzelmi mámorában elbizakodott, majd csatát csata után vesztő, halálos sebeket viselő, letepert, megcsúfolt s kikacagott irányai oly nyilvánvalók, hogy előre megjövendölhető sorsukkal egyetemben fölismerheti őket bárki. Megúnt táplálék, — valami uj ételt áhitó éhség, — mohó étvágy, — torkig jóllakás, — csömör. Ez a világ szellemi lakomáinak örök rendje, hol a megcsö- mörlött öregek nem győzik nagyképű megbotránkozással feddeni az ínyenc ifjúságot, mely már az uj fogások illatára csettirúget. Szemünk láttára folyik ez igy művészetben és irodalomban. Ma szembeszökőbben mint valaha. A mi után tegnap még áhítoztunk, az ma már csömör- letes és a mitől tegnap még fintorogtunk, az ma már psycho-gastronomiai remek. Az egyes tudományágaknak e divatos fölkapását és sutba vetését már kevesebben látják. A túlzott tisztelet elfogultságával hajlandók hinni, hogy a „Tudományok Csarnokáéban e békésnek, nyugalmasnak, szilárd alapokra építettnek látszó épületben alapföltétel a falaknak kőről- kőre való harmónikus kiépítése. Asszimmétria, egyenetlenség, vagy éppen már meglévő falaknak meg-megbontogatása ellene mond a tudományok szellemét valami felsőbbségesen harmónikus formában felfogó értelmüknek. És elfogultságuk félrevezeti őket, mert a „Tudományok Csarnokát“ is ízlés és divat építgeti rom- bolgatja, toldozza-foldozza, tatarozza; az értelem csupán az anyagot tisztogatja meg és hordja hozzá. Mindenkor oda, a hová a korszellem — ez a nem mindenkor elsőrendű pallér — kívánja. Azért olyan diszharmonikus, feliben agyonrészletezett, feliben elnagyolt; s azért nem kerülhet tető alá sohasem. Egységes, egyszer s mindenkorra szóló tervét még nem tudta megalkotni emberi szellem. Csak építgette, ott, a hol éppen egy-egy korszaknak jól esett. Gondoljunk csak a lefolyt két-három emberöltőre. * A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben a történelem volt a legtiszteltebb, legáltalánosabban és a legnagyobb eredményekkel müveit tudomány. Ma alig vetünk rá ügyet. Már Ízlésünk ellen való. Egykori magas talapzatáról a természettudományok föllendülése szorította le. A természettudományoktól pedig csak az imént fordította el az általános érdeklődést a huszadik század uj tudománya, a szociológia. Félszázaddal ezelőtt még csak alig-alig jelentős fejezete volt egy másik tudománynak, ma már korlátlan úr és őt szolgálja — látszatra legalább — a tudományok mindenike. Ma újra fordulóban van a dolgok rendje, s mindenek érdeklődésének középpontjává a társadalmi tudományok fő-fő problémája: a nemi élet kérdése lett. Négy évtizeddel ezelőtt még nyoma sem volt e téren semmi nemű számba- vehető munkásságnak, ma már óriási irodalma van, s egész légió orvos, psychológus, történetbúvár, ethnográfus, anthropológus és művészet- történelem-kutató fejleszti önálló tudománynyá. Veszedelmes tudomány ez nagyon, de mivel korunk a nemi kérdés teljes földerítését és megoldását tűzte ki legelsőbb rendű föladatául, el kell ismernünk még akkor is, ha tudjuk, menynyi kétélű fegyver kovácsolódik a sötét mélységekből kibányászott értékes fémből, mennyi mételyes irodalmi fércmű lát napvilágot a tudományosság örve alatt. Előfizetőinket, különösen a papságot és tanítóságot kérjük, hogy az esetleges magán-, iskolai- vagg községi hirdetésekkel alkalomadtán lapunkat szíveskedjenek felkeresni. Aki igazán finom, kényelmes, elegáns és tartós honi gyártmányú lábbelit akar vásárolni, 9 az forduljon bizalommal Yuja János* Szatmár, Deák-tér ■ (Keresztes András-féle ház), m aki dúsan felszerelt ezipő-raktárában csakis valódi finom borból a már is világhírű hazai gyárakban készült ezipö- ket és csizmákat nagyon is verseny- képes árakban hozza forgalomba és üzletéből minden olosóbbrendü készítményt, a szokásos bőr- és talputánzatokat teljesen kiküszöbölte, s akinek árui csinosság dolgában is párját ritkítják. Kívánatra mérték után bármilyen kivitelű ozipök és csizmák is készülnek.
