Heti Szemle, 1911. (20. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-15 / 11. szám
dl XX. évfolyam. Szatmáp, 1911. mápczius 15. 11. szá HETI SZEMLE /GZ 2 & * POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 6 K — f. Negyedévre — 1 K 50 f. Félévre — 3 „ — „ [ Egyes szám ára 10 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 4 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 2 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos : A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pá/iiuüiy-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.---------------- Nyilttér sora 40 fillér. ---------------A lap megjelenik minden szerdán. Kérdés. — HARSÁNYI KÁLMÁN. — DTíindenfiatá te, fii a mindenség6en Stem tűrsz meg semmit szürfiéti dísztelen, S gyémántport Hintesz a fiösivatagra, Szivárványt gyujtsz a fiomor Jellegen; Síagy Isten te, fii ifilett ujjaiddal Szövöd-fonod a futó végtelent, S aranyfonált vegyítesz lángsugár6ól jffifioz, mit képmásod sző idelent; Világok atyja, te, fii népeidnek. Jí puszta létnél mindig fö66et adtál, S fiáidtól közénk prófétát, vértanút, Hifi Csak tettre voltak fiise66efi f adnál; fje (egnagyo66 szív!... mondd, fiifiullfiat-é egy Jfranyszál onnan az örök fónállóéi? felmulhat-é az emfierefi fiitéfien Csak igy, jajszó nélkül, némán, magától Jj legnagyo66 szó, legsze66 fogalom Csak azért, mert megőrült a világ, S mit minden nép imádott józanon DKost meg köpi, a zászlójára Hág S 6ufiott fiálványnafi mondja — a Hazát?... Az igazi ünnep. Szatmár, 1911. márcz. 15. (+) Anteus és az fjan megint újjászülető phoenix legendáját nem poéta költötte. De a história. A mi történelmünknek vannak ily aranynyal megirt lapjai. Mikor már hulló romok közt trónusát akarta felütni a pusztulás — varázsa van-e ez áldott földnek? — a tavasz kezdi bontogatni milliónyi virágkelyhét. A Lerch-mezei vereség, a vágtató bessenyők, az üvöltő tatár- hordák után a fölperzselt pusztaság romjai fölött uj élet pezsdül, tele erővel, ifjúsággal. Néptelen falvak üszkei mere- deznek szomorú sötétben a török sereg lábanyotnán, os**ozó hatalmak vetik el a koczkát a kirabolt ország fölött — s egyszerre megmozdul a hulla, vér csörgedez, az élet lüktetése eleven buzogással hirdeti a föltámadást. Rátör Kelet lobogó dühe, Nyugat álarczos diplomatiája tőrt szegez mellének — s erre Anteus csodás meséje ismétlődik meg. Egyetlen vára van e társtalan nemzetnek: — alkotmánya. Vijjogó kuvikok baljóslatú huhogása hányszor hangzott már föl omladékaiban — s mindig fölragyogott az éjszakák denevéreit od- vaikba iiző fényes hajnal. Tőrt ástak zengő nyelvének. A magyar dal varázsa, a mely az olasz Gellért püspök lelkét megkapta, elcsitult. Idegen szó hangzik a kúriákon, a diétákon és halott már ez a szépséges nyelv, csak a múltak kivesző emléke — a mikor fölcseng diadalmasan és hymnusos ünnepet ül. A tábor lerakta fegyverét a máj tény i páston. De zengett még a tárogatóba,ng a rónán, a hegytetőn busán, panaszosan. A mélán kesergő dallamokra megpezsdült újra a kurucz vér. S a hatalom zsoldosai összehordatták a tárogatókat, s hogy ne szóljon sipja, ne vigye lázba, tüzbe, harczba a leigázott A kis Klári meg én. Irta: FLORENCE. Bizony régen volt, igy könnyűszerrel alig tudom megmondani az idejét annak, hogy a kis Klári a konyhánk — a nagyanyám konyhájának — inspectorává lett. Az én nagy szomorúságaim, az elsők, tudom, hogy csak azután jöttek, amikor már nem volt ott a kis Klári vigasztalónak. Pedig mikor azok megjöttek, sem voltam több hét-nyolc esztendősnél. Soha sem volt talán gyermeknek azoknál nagyobb bánata. Változások, amik természetszerüek, de a gyermek oktalan, csacska fejének érthetetlenek. Változás a háznépben ; az egyik elment, jön a másik helyette, ha nem is a helyébe. Persze most már tudom, hogy ennek igy kell lennie. Köszöntés, bucsuzás újra meg újra kezdve: s az élet oda. Itt köny, ott mosoly egybeolvadnak, igy lesz, hogy nem igen van mosolyunk köny nélkül való. De most ne beszéljünk erről, hanem a kis Kláriról és azokról az időkről, amikor még minden jól volt úgy, a hogyan volt. Pedig a mi sorsunk nem volt egészen jól akkor sem. Dehát amit_ nem ismerünk, amiről nem tudunk: — nem szomorkodunk, sírunk az után. És abban ami öreg házunkban nehezen is ment volna a sirás, a szomorkodás dolga, mert nemcsak hogy vigasztaló nem akadt volna, de a nagyanyám haragját is jó volt félni. Nagyanyám, aki, amint most elgondolom, akkor már mindenét elvesztette, azzal a sokszor emlegetett, isten-adta erővel nyugodott bele ura és gyermeke elvesztésébe és volt tovább is rettegett őre minden házbeli földi jónak; mert hogy a többit mégis oda kellett másra bíznia. — Ha ez a két árva nem volna, — hallottam naponkint — csak ezekért élek még. Az egyiket, a kis nénémet el is helyezte még akkor mindjárt az iskolában : benlakásra, — amint mondták. Kicsiny gyermekkorom óta csak minden második vasárnap láttam őt, hát megszoktam ezt is; azt mondták, annak úgy kell lennie. Annyi baj közt nem lehet lánygyermeket nevelni — mondta nagyanyám. A másik azonban mégis abban nevelődött egyelőre. — Az még ráér, annak még jobb itthon — mondta. Hát jó is volt. Mikor nyáron reggelenként előállott a parádés Jancsi a taligával, abban a Szikrával, a piros szalagos nagy kalap is a rendeltetése helyén volt már, egy szempillantás alatt odaterelte Jancsi „a természet nagy tévedését“ maga mellé és nyomban száguldott is a Szikra, a kutat megkerülve körül az udvaron. Mire kijött „az ur,“ már vissza is érkeztünk. Most „0“ ült fel és aztán ment csak gyönyörűen, a Szikra. Az otthoni nevelés buksija után röpült a piros pántlikás ékesség, hogy csak a kötőféke tartotta, de ki törődött volna az ilyen dolgokkal, mikor az egész utca minden gyermeke látta, hogy ő most kocsizik és hogy kivel kocsizik 1 Van-e még gyermeknek ilyen apja, mint ez a szépséges apó? Hányszor hallja, hogy mondogatják a szomszédasszonyok : — Beh gyönyörűséges egy ember! Nagyanyó sohasem hagyja az ilyen beszédet szó nélkül. — Mi hasznunk van nekünk abból a szépségből ? Ilyen természetű, igy szokott beszélni. Pedig hiába. Mert amilyen szép ő, olyan jó is. Perszenem ér rá sokat foglalkozni a gyermekkel, meg a házi bajjal. De mikor egyszeregyszer megcsókolja az ő „kis cigányát,“ s emeli magasra, van-e annál nagyobb boldogság ? Á nagyapó „szegény árvája“ nem igen gondolt ezzel az árvasággal, nem igen szo- morkodott miatta. Akinek olyan apja van és járhatja vele a tanyát, mezőt, ahol még jobban lehet játszani a béres Miskával, mint itthon a Lakatos Borissal ? ! A Lakatosék Borisa nagyon félénk volt; még az öreg Sajótól is félt, nemcsak a Tiszától. Ha a fiuk, az unokatestvéreim eljöttek, mindjárt hazaszaladt, tőlük is fél. Attól a könyvmoly Sanyitól, aki még a Szikrára is félt ülni. Józsi nem félt semmitől; vele jól lehetett játszani. Hanem azok a tanyai mulatságok mégis csak mások voltak. Nem volt ott nagyanyó, és mig apó a földeket járta Jánossal, a béres gazdával, mienk volt az egész nagy rét ott a kerten túl. A Rózsi nem ment olyan szépen, mint a Szikra. Öreg csacsi volt ő már, de mégis pompás volt rajta lovagolni. Béres Miska versenyt szaladt a Rózsival s ha az egyszeregyszer meg-meg akart volna csöndesedni, megbiztatta, még a rajtaülőt is. Lapunk mai száma 16 oldal.
