Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-03 / 31. szám
4 „ HETI SZEMLE Szatmár, 1910. augusztus 3. letőleg a hitben. A katholikus Egyház tanításában. Ott csügg anyjának, az Egyháznak édes, tápláló emlőjén. A magyar bányász össze van forrva a vallással. Az istoly előtt 'álló kereszt az ő védője. Vészben, romlásban legerősebb fegyvere, pajzsa. Azt karolja át erős karokkal, mikor leszáll a föld mélyébe. És azt üdvözli, mikor nehéz, izzasztó munkája után újra napfényt láthat és éltető levegőt szivhat. % Úgy volt bizony ez jó bányásznép apáink idejében. Hála Istennek, örömmel tapasztalhatom, úgy van lényegében ma is. Ámde, miért tagadjuk ? . . . Valahogyan más idők járnak. Valahogyan nem úgy kezd lenni, mint régen volt. Mintha más nap sütne az égen. Nehéz idők kerülnek elibünk. A felszabadult ösztönök, a tetszetős uj módi tanok, a mérget rejtő jelszavak ... a szegény bányászokat is, — elismerem, hogy az élet nagyon nehéz viszonyai közt, — nem egyszer megtévesztik. Csalétkek, kételyek elé állítják ma a hamis emberbarátok a munkásnépet általában. Miért hagynák hát ki a bányászokat ? Mint ahogyan a kivándorlókat csábítják a tengerentúlra, aranyhegyek igérésével: úgy akarják rábírni a munkásnépet is az Egyházból, a hit országából való kivándorlásra. Mit vártok ti a hittől, — sziszegik. Az egyház csak mennyországot igér. A szent ostya nem ad nektek éhségtől való táplálékot. Kenyeret, ruhát, kényelmet. Krisztus csak túlvilágot igér. Majd . . . majd ... De nem ad osztó bért. Verejtéketek nem törli. Panaszaitokat nem érti. Erőt, vigasztalást mit sem nyújthat. Hiszen ő rég meghalt. Nem is él a földön. És igy tovább. Keresztény munkásnép! Megdöbbentő dolgok ezek ! De én tudom, én bizonyságot nyertem róla, hogy nektek is hirdetik ezeket a tauokat. Mérges fulánkjait ezeknek a sötét, vigasztalhatatlan hamisságoknak a ;ti szivetekbe is beeresztik. A mézbe vegyitett mérget aztán elviszitek tűzhelyeitekbe . . . írásokban, újságokban. Vagy kiszórják a piaczra. Jó bányásznép ! Igaz lenne-e, hogy az egyház csak meny- országot tud ígérni ? Hogy Krisztus urunk már nem él és nincs az egyházban és igy velünk. Igaz lenne-e, hogy a mi vallásunk hitünk ereje meggyengült arra, hogy a nép, főleg a munkásnép legszentebb érdekein őrt álljon. Azt védelmezze. Hogy magát, ezt a sokat zaklatott népet segítse, boldogítsa és a megelégedés utján vezesse. És ott meg is tartsa. * * * Milyen volt a munkásnép helyzete, mig Krisztus Urunk a földre nem jött: arról a történelem, az emberiség hagyományai nyílt és nagy bizonyságot tesznek. A munkásember rabszolda volt. Ember számba se vették. Hiszen maga a munka, a dolog is szégyenszámba ment. Húzta a szegény munkásnép az igát, mint az igás jószág. És úgy is bántak el vele, mint a teherhordó állattal. Ütötték, verték embertelen módra. Csak amikor Bethlehem pusztáján ki- gyult a megváltás világossága, mikor Jézus, nevelő atyjának, a munkás ácsnak házában maga is kezébe vette a mnnka eszközeit: akkor és attól kezdve lett szabad a munkás- osztály. A keresztről lecsurgó vér szentelte meg a munka eszközeit is. A kereszténység, az Egyház hirdette igenis először, hogy a raunkásember éppen oly gyermeke a mennyei atyának, mint a társadalmi osztálynak bármely más tagja. Tehát ur, gazdag, szegény egyaránt részese a mennyei hazának is. Mert Isten előtt minden emher — egyenlő. íme, láthatjátok hogy az igazi szocziális, tehát társadalmi életnek az Egyház az első forrása. Az igazi egyenlőségnek, a munka igaz értékének első melegágya a Krisztusi tan, a keresztényszség. Amely azt hirdeti, hogy igenis a kalapács, a fonca, a zúzó, a csákány éppen olyan érdemszerzö Isten előtt, mint a lángésznek munkája, mint a tudósnak tudománya. Hogy mikor a hányász kis mécsesével leszáll a föld sötét, veszélyes gyomrába, éppen olyan nagy és értékes munkát végez az emberiség és önmaga számára, mint a tudós ember, mint a lángész, aki az eszének fényességével behatol a tudomány véghetet- lenül mélységes titkaiba. Igen, keresztény hívek ! Ily értelemben és ily igazságosan igér a mi hitünk minden embernek, tehát a munkásnak is mennyországot. Mert ugyan mondjátok meg: mi is volna a mi és mi a munkásember czélja az örök élet, a mennyország nélkül ? Egy nyomorult nap, mely tart reggeltől estig. Egy rövidke ut, melynek végére érünk, alighogy megkezdettük. És miért kiizdenénk ? Miért is hullatnék verejtékünket ? Hogy aztán megsemmisüljünk? Hogy elpusztuljunk, mint a gép, a melyet félrelöknek, hogy elkorhadjon ? No ilyen életet nem várhatunk egy bölcs, egy nagy, egy igazságos Istentől, azt már csag minden józaneszü ember belátja. Hanem igenis várunk a mi jóságos Istenünktől egy más, egy szebb, egy örökké tartó életet. Ahvl az osztó igazság a maga teljes erejével és fényével ragyogni fog. Ahol megkapja ki-ki jutalmát, és büntetését egyaránt. Ahol fel vannak jegyezve a munkásember verejtékhullásai. Ahol minden könycseppet ismernek. Minden fejsze, mindee csákányvágás nyomában fakadt sebet értékelnek. * * * De mily tévedés azt hinni és azt hirdetni, hogy a hit, az Egyház a jutalmat, a kiegyenlítést csak a túlvilágon Ígéri. Hogy Jézus Krisztus már nem él itt e földön. Ott fent a menyországban mintegy tétlenül várja az ő szerető juhait, bárányait. Krisztus él! Krisztus itt van az egyházban. Krisztus velünk van életünk első per- czétől utolső lehelletünkig. Keresztény munkásnép! Krisztus ueunk különösen veletek van ott a munka helyén. Veletek van és köztelek, a mikor bántalmaznak, mikor verejtéket hullásáról, karjaitok fáradalmairól, munkátok értékéről van szó. Krisztus Urunk mondotta ki az első és leghatalmasaáb szocziális szót, igazságot, amely szó és ige ma is sarkpontja, tengelye a modern, uj munkáskérdésnek is. Azt mondta ugyanis, hogy: — A munkás méltó az ő bérére. S ha a társadalom mindig Krisztus evangéliumának tana szerint mért volna munkaadónak és munkásnak, ha a nemzetek, a kereszténység, az Egyház tanainak szellemét veszik irányadóul a munkásügy rendezésénél és fejlődésénél, ma bizonyára nem lenne oly szomorú, oly rettenetes, oly vigasztalatlan, az az ádáz harcz, melyben a féktelen tőkeszenvedély és munkásnép elkeseredett lelke áll . . . És ki az a bátor ember, király, állam- férflu ma is, aki felemelt fővel, tiszta lelkiismerettel, a hivatásnak benső tekintélyével állhat oda a két fél közé, a társadalom ingó hajójának ormára, hogy őt mindegyik meghallgassa ? Ki az, aki félelem nélkül meri megmondani az igazsngot le és fel egyaránt? Kiveszi oltalmába a munkásnépet? Ki kiált oda a féktelen szenvedélyektől vezetett hatalmasoknak, hogy ne tovább. A munkás méltó az ő bérére. És a munkásnépnek : — Legyetek igazságosak ti is és méltányosak ! Ott ül a Vatikánban Krisztus helytartója, a római pápa. Fogoly ő most. És mégis király. Királya a sziveknek. Királya a munkásnépnek, akit védelmébe vesz. A gyönge aggastyán, XIII. Leo pápa, ime a legnehezebb időkbeu a munkások pápája leszen. És az utódja is X. Pius. S a társadalom hosszú és kínos vergődés után látja be, hogy Krisztus nélkül, az Egyház nélkül az munkás-kérdést megoldani nem lehet. És a világ lélegzetvétel nélkül hallgatja az aggastyán szavait. A munkáskérdés nem csők a gyomor kérdése. A lélek, a szív, a szellemi élet kérdése is. A munkásnak nem elég a bér. Ha még oly nagy és bőséges bér legyen is az. Ha ti a munkást merő, puszta gépnek tekintitek, mely csak addig jó, mig az igát huzza, aztán nem törődtök vele. Hadd pusztuljon, hadd dögöljön . . . Ha ti azt hiszitek, hogy annak a munkásembernek csak a száját kell betömni, mint az abrakos ?jó- szágnak, hogy húzzon ... És nem akarjátok elismerni, hogy annak éppen úgy van gon- golata, érzése, hite, szerelme, költészete, vágyai, reménye, fájdalma és öröme, mint a paloták lakóinak . . . Akkor ti nem fogjátok soha de soha elégedetté tehetni ezt a népet. Nincs a világnak az a kincse, melylyel le- csendesithetitek, kielégíthetitek, meggyőzhetitek. Akkor ti újra rabszolgákká teszitek a munkásnépet, talán még szánandóbb rabszolgává, mint volt a munkásnép az ókorban. Mert belevezettétek az " uj kor szellemének, a felszabadult és zabolátlan szenvedélynek szikráit, mely kitör, rombol és dúl, . . melyből megint csak a munkásnépnek leszen végtelen nagy kára. Nem, oh nem pusztán gazdasági kérdés a munkás kérdés. Nem, oh nem csak a béremelés kell a munkás népnek. Hit kell őneki, mely felemelje a földről, hova nehéz munkája a hét napjain odaszögzi. Hit, mely drága kincs, tűrni és remélni megtanít. Hit, amely megszenteli otthonát. A családi tűzhelyt, hol gyermekei nőnek. Hogy mikor a bányák mélyéből közéjük érkezik az a fáradt ember, hittel lelkében vegye térdeire azokat a gyermekeket és vele együtt elrebeg- hesse: — Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. Remény kell őneki, mely Istentől várja a segedelmet, hogy munkája közben az Isten van mellette, aki vészben, romlásban segíti és oltalmazza. Remény kell neki, mely lelkét, szivét eltöltse az iránt, hogy az ő élete nincs odakötözve a bányák sötétségéhez, hanem ha feljő Isten szabad ege alá, szárnyakat kap, melyekkel ég felé szállhat Isten teremtmé- nyekép. Remény kell neki, mely biztosítja abban, hogy ha a testére romlás borul is, a lelke örök hazába költözik. Szeretet kell neki, mellyel átértse nehéz, munkájának tartalmát. Szeretet, mely tiirő, lemondó. Engedelmes és fékező. Szeretet,
