Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-21 / 51. szám
Szatmár, 1910. deczember 21. HETI SZEMLE 7 lakik. Erőm már nincs ; ha asszonyom nekem ez éjjelre nem ad szállást, vagy valami harapni valót, akkor elpusztulok ; édesanyám megláthat, de én őt sohasem láthatom meg többé. Úgy látszik, ma este a gonosz lélek teljesen hatalmába kerítette nénémet. Sohasem láttam ilyen durvának. — Micsoda szemtelenség — rivalt rá. — Én megmondtam a magamét. Ha most sem távozik, a szolgákat hívom. Anikó, kisérd ki ezt a embert s csukd be utána az ajtót ! Ezen szívtelen szavakra könynyek gyűltek a szememba. Oh, ez az idegen nem lehet gonosz, veszedelmes ember, Édes annyjáról mily aggódó szeretettel beszélt. Mekkora fájdalom látszott szemeiből és azután a halvány finom kéz sem mutat betörőre. — Néni — kezdém, de szavamat haragos kiáltás szakította félbe: — Nos, mit akarsz ? A szolgákat hívjam ? — Fogtam magam s kimentem vele . . . A szobába visszatérve, nénémet egy könyvbe merülve látom s mormogja: — Béke az embereknek, de sajnos, az életben nem lehet mindig jóakaratu az ember. — Édes néném, te mindig jóakaratu voltál. Legalább irántam, az árva iránt. Csak ma este . . . — Ma este, — mondta keserűn, — úgy látszik, minden összeesküdt ellenem, hogy a nyugalmamat megzavarja. Fölállt és sétálni kezdett. Hirtelen valami sötét tárgyat pillantott meg a padlón. Felemelte. Egy levéltáska, közepén egy kis kerek kivágás, gyöngyökkel kirakva. Egész testében megráztcódott. A táska akkurátusán olyan volt, mint amilyet néném a múlt karácsonykor ajándékozott a fiának. Izgatottan bontotta fel a táskát. Egy elszáradt fenyő- galyaeska, egy kicsinyke Mária-kép, egy levél „Drága Ferim“ megszólítással — voltak benne. — Istenem, — tört ki, — én Írtam ezt, a táska a fiamé, hogy jutott az idegen hozzá ? Az vagy rabló, vagy gyilkos. — Nem néném, hisz látod a Ferencz Írását a táskán : „szeretett O. S.“ Ez bizonyára Ferencz barátja. — Akkor hirt hozhatott a fiamról is. Istenem hova lehetett? Anikó, nem láttad, merre ment ? — Ma már nehezen látjuk, szállást kap valahol. Ezen a szent estén Isten megkét • szerezi irgalmasságát a szegény szerencsétlenek iránt. De vigasztalódj! Gondolj arra, hogy most az angyalok a betlehemi jászol fölött mily lelkesedéssel éneklik, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratu embereknek 1“ Néném unszolására kimentünk az ajtó elé. Figyeltünk, de sehol egy hang. Köröskörül sötétség, hallgatag fenyők, fölöttünk a vibráló, csillagos ég. De hah . . . Messziről zizeg egy fa . . . Egy férfi alak közeledik az ndvaron. Kabátgombjai messziről fénylenek... Feszült figyelemmel várjuk az érkezőt. Mikor egészen közel ér, hirtelen átöleli nénémet és csak ennyit szól: „édes anyám“. — Ferim, fiam, édes fiam, — zokog az anya. — Itt van Anikó, — mondta néném, mikor végre kibontakoztak. — Jó estét Anikó, — köszön Ferencz. — Ah, milyen szerencsétlen helyzetben voltunk, alig bírtunk kilábolni belőle. Nem csodálkoztok azon, hogy ilyen jó állapotban van a ruhám. Igen, mert kicseréltem. Diadalmasan vezettük a szobába és az asztalnál foglalt helyet. Tálaltunk. Mint Ízlett neki az étel. Könnyes szemekkel néztük. De édes könnyek voltak. Azonban néném arcza mindjobban elborul. Valami nesz hallatszott kívülről. Némán az ablakhoz lépett s kinyitotta. Az idegenre figyelt, akit elkergetett ő, akik Isten ezen a szent estén igy megörvendeztetett . . . Annak is van édes anyja . . . Ferencz természetesen nem vette észre, hogy valami nyomja édes anyja szivét. Vacsora után a háborúról kezdett beszélni, hogyan gyújtotta fel, az ellenség Bikafalvát, hogy ütköztek meg a Mundramezőn. — Az ütközet után egy lépést sem tudtam tenni. Leestem. Már búcsút vettem a világnak minden örömétől és bánatától, mikor egy legény arra botorkálva, fölállított, erősítőt is adott és jó ruhát húzott rám. Oh, nem tudnék eléggé hálás lenni életem meg- mentője iránt. Ez az én kedves barátom Orbán Sándor. Ettől fogva együtt maradtunk, bármerre léptünk. Hanem egyszer fájni kezdett a lába, vigyáztam is rá, vezetgettem is, de az utolsó ütközetben elvesztettem. Jaj, ha tudnám, mi van vele, hogy még él, akkor most még boldogabb volnék. — De megköszönném én is neki, örökké hálás lennék iránta, — mondá néném. A visszatért harczos fölált s tekintete a széken levő táskára esett. — Hatalmas Isten, hogy került ez ide ? — Az előbb egy csavargó járt itt — válaszoló néném egykedvűen — ejtette el. Czipő nélkül feje, lába kendőbe takarva. Ajtót mutattam neki. — Oh anyám, anyám ! kiállt fel fájdalmasan Ferencz — az én megmentőmnek ajtót mutattál ! Én adtam neki emlékül. NaA féláru nyakkendő-vásár csak deczember 24-ig* tart. S z á B 0 T T / A R A K Üzletünk áruházzá való átalakítása miatt 1911. február 1-én ft© r * ft© p mely alkalomból minden 20 K át meghaladó összegből 10 01 b árengedményt adunk áruban tx szabott árakból. Miután ezen alkalom csak 6 hétig tart, ajánljuk a t. vevőközönségnek, ezen ked- veztményt kihasználni. Tisztelettel Testvérek Szatmár, Kazinczy-utcza 4. szám. S z A B 0 T T r A R A K P. és C. HABIG, G. PANIZZA és eredeti PICHLER-KALAPOK egyedüli raktára.
