Heti Szemle, 1910. (19. évfolyam, 1-52. szám)
1910-06-15 / 24. szám
6 „HETI SZEMLE“ Szatmár, 1910. junius 15; Győzelmeinek mámorában éppen úgy, mint hős vértől pirosult gyászmezein ünnepi vagy kesergő tárogató hangjai szólalnak meg. Hőseinek megkoszorúzása éppen úgy, mint koporsója : fönséges emlékezetet váltanak ki. Hunnia tud örömkönnyeket sírni. De tud gyászba is borulni. Hit és honszerelem egymás keblére borul itt e földön, valahányszor érzi, tudja, hogy alkalomra van szüksége, melyben múltat idézzen, jelent vigasztaljon, erősítsen és jövendőt reméljen. És ez nagy szerencséje, jobban mondva eléggé meg nem hálálható adománya az isteni Gondviselésnek a magyar nemzet számára. * * * Hogy a magyar nemzet ezer éven át fentarthatta magát és úgy tarthatta fent, ahogy arra minket a história tanít: annak egyik leghatalmasabb alapja, rugója az ő történeti érzéke. Éppen azért — kedves ifjak, aki a magyar történelmet nem csak a történet száraz adataiból, nem csak az egyes királyok sokszor kihimezett életrajzából, nemcsak az évszámok tömkelegéből akarja megismerni, annak tisztában kell lennie, hogy és miképpen vezette az isteni Gondviselés a mi őseinket a történelmi érzék szálain ezer éven keresztül ? Jól át kell értenie, éreznie annak a történeti érzéknek titkát, alkotó elemeit és hatalmát. Akkor fogja csak látni mi igaz, amitRoose- welt, a hatalmas amerikai egyéniség mondott: hogy a mi történelmünk a világ legátlát- szóbb, legérthetőbb, legegyszerűbb és még is legfönségesebb történelme: * * * Am miben is áll tehát voltakép a magyar nemzet történeti érzéke ? Abban, kedves ifjak, hogy a nemzet mindenha élénk tudatában volt annak, hogy e földön nagy és szép hivatástól besugárzott nemzet él. Nemzet, mely árva. Se testvére, se apja, se anyja, se rokona nincs Európában. A nyelve is elüt minden nyelvtől. Szokása, temperamentuma, gondolkodásának, esszejá- rásának egyenessége is tipikus. A dalai, a zenéje egészen mások, mint a többi nemzeté. Szomorú, mert sokat szenvedett s ritmusában tűz nyargal, mert folyton harczolnia kell. Vérével és könnyével áztatta ennek a földnek minden porszemét, melyet hazájának nevez. Azért kell neki itt Európa szivében hivatást teljesíteni benső erejéből. Azért kell saját erejét, erényét életének fenmaradásáért őriznie, ápolnia, fentartania. Hibáit pedig erényeivel födöznie. Önérzetté, dacos önérzetté csontosodott ez a büszke nemzeti öntudat, mely nemzeti fentartó erővé, valóságos csudává lön. Erényévé lett igen, hogy ez a mgyar nép soha meg nem tagadta Istenét. Mert tudta mindig, hogy csak Istennel élhet. Isten nélkül — elmúlt. Sok-sok más nép sorsára jut. Soha sem tompult meg e nép. lelkében a nemzeti lelkiismeret. A népek fentartó ereje és megmentője ama nagy, utolsó pillanatokban sem, mikor talán már hallatszott a messze távolból a lélekharang siró hangja. Szerette és szereti ezt a földet kimondhatatlan szerelemmel. A magyar szívnek egyéni szerelménél is volt és van egy hevesebb érzelme: a föld iránt való lángoló szerelme. A magyar földmives sírva is szántja hazája földjét. Ez a föld az ő élete, költészete. Ha pacsirta ébredésére kimegy a szán-" tójára, szinte látva látja a fü növését, talán jobban, mint gyermekeiét. Es hallva-hallja a rügyek fakadását, zsendülő erdők suttogását. A magyarnak a föld iránt való gondolkozását fejezi ki a legnagyobb magyar, mikor azt mondja : Hazaárulást követ el az, ki földjét haszontalanul tékozolja el. De sem hitét, sem reményét, sem egész valóját nem eresztette bele csupán a fekete földbe. Mindig tudta, hogy ez a föld nem csak acélos búzát terem. Tudta, hogy nem csak kenyérrel él a magyar. Ez a föld éppen olyan édes dajkája a búzatermő magnak, mint a szabadságnak. Ebbe a földbe el van vetve az ősi alkotmány. Azt őrizni, fejleszteni, a felett virrasztani : nemzeti becsület. Oh, igen a magyar nemzet történeti érzékét mindig lelkében-keblében hordozta. És a hitet, a tudatot is, hogy a haza nemcsak föld. A haza nemcsak a jelen. A haza Árpád vezér, Szent István bölcsessége. A haza sz. László dicsőssége, Nagy Lajos hatalma. A haza Sajó, Mohácsnak vérmezeje. A haza a Hunyadiak, a Zrínyiek vitézsége. A haza ama rettenetes küzdelem, mely Budavár ormaira a félhold helyett újra a keresztet tűzte a ragyogó nap alá. A haza az a szívós harc, melyet függetlenségéért vívott századokon keresztül. A haza nemcsak jog, de kötelesség is. Munka, önfeláldozás és önzetlenség. A haza a szent korona, mely István fején ragyogott először s nem ragyoghat másnak fején . . . csak a magyar királynak fején. íme kedves ifjak mindennek élénk tudata, mindennek őrzése, becsületes ápolása, fentartása: ez a történeti érzék. Ez a hatalmas erő, mely egyedül való támasza az ősiségnek. Apáinktól örökölt alkotmányos érzésünknek. Faji jellegünknek. Magyarságunknak. Belső erőnknek, melyre itt, Európa közepén ráutalva vagyunk. Ez igen, egyedüli támasza a magyar öntudatnak, — mondjuk önérzetnek, mely mindig aczélhoz volt hasonló. Olyan aczélhoz, melyet minél jobban kovácsoltak, annál nagyobb ellenálló képességet fejtett ki. Mentői nagyobb hőfokú tüzbe vetették, annál merevebb, szilárdabb lett... És nem tágított. * * * Kedves ifjak! Azok a nemzeti ünnepségek, melyek a mai generácziót időnkint megállítják a munkásság és mindennapi élet utjain, hogy visszavezessék a múlt nagy eszméihez, tartalmas eseményeihez, arra valók, hogy ezt a történeti érzéket ápolják, erősítsék, úgyszólván leszögezzék. A nemzeti ünnepek tehát nem parádék. Nem is annyira tanulmányok, mint kohók. Kohók, melyekben a nemzeti érzések pará- zsát kell termelnünk és lángralobbantanunk. Kincses bányák, melyekben az ifjúságot oda kell vezetni az ősi szinarany erekhez. Le mélyen oda, ahol a fajércz terem. Színével, csengő hangjával és értékével egyetemben. Hogy amit tanulmányai között megértett: azt a nemzeti ünnepeknek eszméjükben való megragadásával át is érezze. Át és átélje. Átörülje és átbusulja. Átölelje és átsirja vagy örvendezze. Mert ez felel meg a magyar temperamentumnak. Életének, egész valójának. Most, ha ez a generáczió megáll egy- egy nagy nemzeti eszme, ünnepség mesgyé- jén és bevallja, hogy frázisoknál, csengó-bongó muzsikális szavaknál egyéb mondanivalója nincs: mit jelent ez mást, mint azt, hogy a magyar ifjúság történeti érzéke gyengülöben van ? A panasz már nem rejtőzik el. Nem takarhatjuk el szivbeli szomorúságunkat. A magyar ifjúság egy részében nem él tisztelet, lelkesedés a nemzet múltja iránt. Nem hordozza keblében ama nagy tanuságtételt, hogy amely nép múltját meg nem becsüli: jövendőjét sem érdemli meg. Sőt fájdalommal tapasztaljuk, hogy idegen elméletek maj- molása és a kritikátlan kritika jött divatba; Ezek az elméletek szabad kutatói nem keresik a történelem igaz tanúságait, inkább vé- gig gázolnak rajtunk, mint a megvadult paripák, ha fékeiktől megszabadulnak. Mindezen szomorú jelenségeken azt kell reméllenünk, hogy Magyarország néptanítói segithetuek. Tehát önök is kedves ifjak,, kik magukkal, keblükben viszik ki az erős történeti érzéket. Azt a hatalmas erőt, melyről koszorús írónk Jókai azt mondotta, hogy vele másodszor meg kell hódítani Magyarországot. Azt akarjuk mi igen, kedves ifjak ezekkel a nemzeti ünnepségekkel, hogy a történelmet ne csak tudják, de érezzék is. Es keblükben hordozzák. Hogy ez az érzés kifogyhatatlan forrása legyen a nép millióinak. Mert a népet közelebb kell hozni — nem az okoskodáshoz,- nem az ismeretek sokaságához, — hanem a. nemzet leikéhez. Az a mi bajunk, az a mi- gyengeségünk, hogy ehhez a lélekhez csak lassan, igen lassan jut a magyar nép. * * * íme, a nemzetnek ma is van egy történeti jelentőségében gazdag, eszméjében- gyönyörűséges nemzeti ünnepe. A koronázás ünnepe. Büszkék vagyunk arra, hogy a magyarság szaporodik. Értelmében izmosodik. Ám büszkék lehetünk-e arra, hogy történelmi érzékében is erősödik, általánosabb ? Halljuk a nép ajkáról a jelszavakat. Végig ordítják hazánkat, hogy jogot a népnek f Vájjon ismerik e ezt az alkotmányos jogot és különösen kötelességet'? Miért feleljek? A népet tehát kedves ifjak, ki kell nevel- niink a történeti érzékre és alkotmányos érzésre. Mily kívánatos volna, ha a nemzetcsaládnak minden egyes tagja: öregek és ifjak, férfiak és nők, gyermek- és legényemberek, városban és falun, pusztán és tanyán, tudnák, éreznék pl., hogy mi nekünk magyaroknak, a szent, az angyali korona ? Mi a magyar nemzetnek Ferencz József apostoli királyunk fején ragyogó magyar korona ? És mi nekünk ez idén a szent korona ünnepe ? Oh az volna ám a nemzeti léleknek, érzésnek összetartozandóságnak igazán felemelő,- gyönyörűséges jelensége. * * * Mert kedves ifjak ! Koronája lehet, van más nemzetnek, más uralkodónak is. Aranyban, ragyogó gyémántokban, drágább, értékesebb. De eszmékben, alkotmányos felfogásban, nemzeti jelentőségben, erőben gazdagabb, szebb korona nincs a világon. A magyar szent koronában bűvös erő1 rejlik, mely mint valami csudás nemzeti erő, egységet, harmóniát teremt. A mi koronánk a nemzeti eszme megtestesítője. Alkotmányunknak, egész történetünknek, múltúnk, jelenünk s jövendőnknek kifejezése. Aki e koronának egyetlen darabját letöri, az egész nemzetet szét akarja zúzni, és homályositja el. Szent Istaán történeti nagysága éppen a szent korona megszerzésének csudás bölcse- ségében rejlik. Hogy éppen e koronával és nem mással illesztette be Magyarországot a nyugati államcsaládokba. És e koronához- szögezte az alkotmánynyal létesített államot. És nem másképpen.
