Heti Szemle, 1909. (18. évfolyam, 1-53. szám)

1909-12-22 / 52. szám

Szatmár, 1909. deczember 22. o nyitották az Eget, megindították az ég Urát, s mennyei trónusáról lees- dettók és lehozták a földre az Isten­nek egyszülött Fiát, a betlehemi kis Jézust! S amint megjelent az isteni kis­ded; amint emberi testet öltvén, el­oszlatta a vastag lelki sötétséget; amint a bűnnek dermesztő jégkér­gét leolvasztotta a szivekről; amint az elidült hályog az emberiség lelki szeméről leesett és megtisztult látás­sal megpillantotta maga mellett ezt a csoda-orvost, a Megváltót, Szabaditót: azonnal kitörő lelkesedéssel rótta le hálájának köteles adóját és mint­egy újjászületve, megkönnyebbül­ten zengte mindegyre: „Dicsőség a magasságban Istennek/“ — De nem birt megállani az angyali szózat köze­pénél; örömében nem tudott mit csinálni; a hirtelen történt gyökeres lelki átalakulás érzetét nem volt ké­pes elfojtani; a sok hányattatás után szivének édes békéje következmé­nyeként beállott boldogsága hevé­ben fennen hirdeti a meglelt taliz­mánt; megmutatja mindenkinek a boldogság útját és az „irányjelző11-re e szavakat vési: „békesség a földön a jó­akarata embereknek !“ Bár nagyot fordult azóta az idő óriási kereke, bár 1909. esztendő telt el az örömhír óta, mindazonáltal az emberiség szívében és lelkében még ma is ott honol és . él az elbűvölő ige: a „Dicsőség!11 Csakhogy az egykori angyali éneknek ma már — fájdalom! — csak az első szavát: „dicsőség“ tartotta meg emlékül a vallásos ősapák elkor- csosult ivadéka! Ez az „egyetlen“ szó szinte elképzelhetetlen üdvös hatást idézett elő a múltban, az egyszerűség boldog korában, de ugyancsak ezen egyetlen szó kiszámíthatatlan káro­kat okoz a jelenben, a nagyzási hóbort siralmas napjaiban. Míg ugyanis a kö­zös jelszó: dicsőség a legcsodálatosab­ban összetartó kapocsként fűzte egybe a betlehemi jászolnál összesereglett embereket; inig akkor a mennyei hangok észrevétlenül szerető testvérekké tet­ték a pásztort és királyt: addig ma ugyanezen vezérszó éppen ellenke­zőleg — ha látszólag nem is —lé­nyegében teljesen szétválasztja a tár­sadalom egyes tagjait. Manapság az emberiség két nagy tábort képez. Mindegyik tábor zász­laján ott leng e harczi irányszó: di­csőség. Látszólag a czól egy, mert mindkét csapat a dicsőségért küzd, de alapjában véve egymásnak ellenfelei. Az egyik csoport — s talán a kisebb! — mint hithű levente-had mais bátran, minden emberi tekintet nélkül oda meri kiáltani bárkinek, hogy Annak a dicsőségét szomjuhozza, egyedül Annak a dicsőségéért harczol, aki a magasságban uralkodik: Istennek: ez-a kisded tábor őrzi féltékenyen az eredeti tisztaságában hallott és az ember rendeltetését magában fog­laló karácsonyi öröm riadót: „Dicső­ség a magasságban Istennek!“; de egy­szersmind csakis e veterán katonaság lehet boldog birtokosa és élvezője a győzelemmel kivívott Isten-dicsőség bőséges áldásának; csakis ez mond­hatja el magáról szent megelégedéssel jóakarata jutalmaként: „békesség a földön a jóakáratu embereknek!“ A másik tábor is oda hiinez- tette piros lobog.'jára a „dicsőség“ szót, küzd is érte elkeseredetten, harczol is mellette lázas tevékenységgel ; _____ „HETI SZEMLE“ ____ cs akhogy nem az Istennek szánja a győ­zelmi babért, hanem az elbizakodott észnek, a felsőbbséget el nem ismerő szabadosság­nak, a felvilágosodásnak, a haladásnak, a független morálnak (erkölcsnek) és ezek leszármazottjainak, a többi felforgató, val­lást és hazaszeretetei kizáró reform-eszmek- nek (átalakító életelveknek); ezeket bál­ványozza, ezek neki az istenei! Mivel azonban az ellenséges tá­bor nem képes a minden isteni segélyt megvető emberi erőt és az általa kitűzött czélt úgy diadalra juttatni, amint azt tervezte és óhajtaná, azért bol­dogtalannak érzi magát; a többszörös kudarcz után még nagyobb mege- rőltetetéssel veszi fel a harcot; mind­jobban emészti a hiúság tüze, míg­nem az égető vágy elsorvasztja; egy folytonos elégedetlenség és tépelödés között eltöltött élet alkonyán fájó szívvel kell beismernie, hogy az általa ho­mokra épített légvárak mind össze­omlottak; már-már gyönyörködik a „vajúdó hegyek“-ben midőn hosszas várakozás után ügygyel-bajjal meg­születik egy „torzegér“; már elkép­zelve kezében tartja a myrtus ko­szorút, midőn keservesen kénytelen bevallani, hogy a mesebeli felfuvalkodott békához hasonló sors érte, mert szeme elől tévesztette a szomorú tapaszta­lati igazságot: „hiúságok hiúsága és minden csak hiúság!“ Hogy tehát egyikünknek se kell­jen majd ily sivár önvallomást ten­nie, azért béküljön ki a neolog (ujitó) tábor az orthodox (hithü) csapattal; kössük meg a, szent békeszerződést a betle­hemi jászolnál, amelynek egyik pontja értelmében az elszakadt párt is őszinte meggyőződéssel állítja visz- sza és vallja magának a meggondo­Ahova a kis Jézuska visszaköltözött... — A „Heti Szemle“ eredeti tározája. — It ta; Bodnár Gáspár. Az emlékezet az a paradicsomos kert, ahonnan, minket senki nem űzhet ki. A gyermekkori karácsonyokra való visz- szaemlékezés ennek a paradicsomkertnek való­ságos tündér szigete. Oh szép karácsonyok! Életünk hajna­lának gyönyörű szivárványos idei! A fiatalságnak szép napjai, ez a gyö­nyörű kor: hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal. De meg marad az emlékezet. S főleg a karácsony emlékezete . . . s meggyorsítja szive dobogását még az öregnek is. * * * Az én jó apám ezer mester volt. Első sorban hires tanító-mester. Aztán fúrt faragott, festett, varrt, szőllőt ültetett, zongorát hangolt, reperált, czégtáblákat pingált, tanügyi czik- ket irt. — Különben nem nevelhette volna fel öt gyermekét. És gyönyörű Betlehemeket épitett. Amilyen Betlehemet én azóta sem lát­tam. Egyet sem. Valamelyik esztendőben különös kedvvel épitett egy hatalmas Betlehemet nekünk elemi iskolásoknak. Három toronnyal. Nagy, hatal­mas belterülettel. És ragyogó világítással. Olyan szeretettel dolgozott rajta, mint a művész, aki valami nagy, hatalmas pályá­zaton akar diadalt aratni. Pedig ő nem pályamunkát készített. Az ő lelkét, kedvét, ambiczióját egészen más okok, más eszmék tüzelték . . . A városi közgyűlésen a szülővárosom szabadkőműves-páholyának főkavolója felál­lott és indítványozta: — Tiltassék el a gyermekeknek a Bet­lehemmel, meg a csillaggal való járás. Bot­rány az, hogy még ebben a felvilágosodott korban is ilyen középkori szokások marad­janak fenn. Az éjféli misét is — mondotta tovább a jeles város atya, — betiltanám. Az csak skandalumokra ad okot. Olyan vihar nem zúgott végig régen a tanácsteremben, mint erre a szóbeszédre. Még a kálvinisták is méltatlannak, tapintat­lannak találták . . . Apámnak nagyon fájt ez a merész fel­lépés. O is város atya volt. Nem szólt, nem csapott lármát. Hanem hozzáfogott a Betlehem készítéséhez. Es minket kis tanulókat napon­kint gyönyörű pásztorjátékra tanitgatott. Elérkezett a szent este. Mi felöltöztünk. Ki angyalnak, ki pásztornak, ki juhásznak, öregnek és igy tovább. És megindultunk a szép, a gyönyörűen kivilágított Betlehemmel. — Fiuk, aztán a nagy házba is bemen­tek. (A vakoló-mester házát értette.) Hatal­mas, nagy ház volt az. Abban az időben kastély számba ment. Mi persze nem is sej­tettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást, hogy oda is bemenjünk.) Öreg este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A Betlehemet annak rendje és módja szerint be is vittük. És elhelyeztük az elő szobában. Én voltam az angyal. Nekem volt hi­vatásom a híradás. Belépek tehát kardosán, csákósan, szárnyasán, zuzmarásan a vakitó világossági! nagy terembe. Sok ur, sok asz- szonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat: — Szabad-e a Betlehemmel bejönni ? A kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg. — Takarodjatok innen, az én házamból. Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs szük­ségem reá. A vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öreg asszony, csitította, kér­lelte a házi gazdát: JF ^ ^ 'A' legjobbat és T\ 1 rF fl r 1 kávékereskedőnél Szatmár, Kazinczi-utcza 16. IA itt I legolcsóbban KPYIITO XíjTlflnP „MOKKA“ keverék czégem különlegessége. ™ beszerezhetünk UUiIlUl/1 i kigr. 4-40 korona. Villany erővel pörkölve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom