Heti Szemle, 1908. (17. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-22 / 4. szám

2 Szatmár, 1908. jauuár 15. zönséget és felkéri az elnöklő püspök urat, hogy a diszgyülést nyissa meg. A püspök ur O Méltósága megnyitó szép beszédében kedvesen emlékezett meg gróf Károlyi Ist­vánról, a nemes gondolkozásu és lánglelkii magyarról, mint a Széchenyi Társulat volt diszelnökéről, kit mintaképül állított a ma­gyar társadalom elé. Megható s lelkes be­széde folyamán a püspök ur ecseteli a Szé­chenyi társulat nemes feladatát s odanyilat­kozik, hogy a hazafias czélt szolgáló fársu- latot mindenkinek pártolni kell, de nem csak erkölcsi támogatással, hanem anyagi áldozattal is. A maga részéről 1000 koroná­val belép az alapitó tagok közzé s ezenkívül kötelezi magát, mig szatmári püspök lesz, évente 500 koronával gyarapítani a társulat pénztárát. Kéri a magyar társadalmat, hogy minden erejéből támogassa a társulatot ma­gasztos czélja elérésében, a diszgyülést meg­nyitja. Lelkes éljenzés, szűnni nem akaró taps követte a püspök ur valóban magasan szárnyaló és erős, hazafias szép beszédét. Ezután dr. Fechtel János tartotta meg ünnepi beszédét. Mint kiváló szónok, már régóta isme­retes, ezúttal külön dicsérni szükségtelen. Hazafias érzéstől duzzadó, magas beszédéből a következő részeket ragadjuk ki. Elénk va­rázsolja gróf Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, mint a hazaszeretet mintaképét. Fejtegeti a Széchenyi Társulat keletkezését, megalakításának szükségességét, munkássá­gát. Hü képét mutatja a társulat működésé­nek eredményéről. Megemlékezik gróf Ká­rolyi Istvánról, mint az ünneplő társulat alapitó tagjáról. Beszédének legszebb részé­hez ért most dr. Fechtel s hangsúlyozza, hogy a magyar nemzetnek erősnek, öntuda­tosnak, szabadnak és függetlennek kell len­nie. Majd a- nemzetiségi törekvésekről s azok megrendszabályozásáról beszélt, általá­nos helyesléstől kisérve. Energikus hangon követelte, hogy ezen törekvéseket összetett kézzel ne nézzük. A Széchenyi Társulat is e törekvések ellensúlyozója volt a múltban s lesz a jövőben is. Meghajtja az elismerés zászlóját a társulat alapitói s vezetői előtt. Szépen fejtegeti a magyarságot fenyegető veszélyt, a nemzetiségi fészkelődést, érdeke­sen bontogatja finom szálakra a magyar nemzetnek a többi lakosok iránt táplált tisz­teletét és szeretetét, meggyőző érvekkel fej­tegette, hogy a magyar nemzet nem erő­szakkal oktrojálja a nemzetiségekre a ma­gyar nyelv tudását, hanem a tóvutról akarjá visszatéríteni és saját érdekében — anya­nyelvének épségben tartása mellett — akar­ja, hogy a hon minden polgára tudjon ma­gyarul. Végül lelkesítő szavakkal befejezi nagyhatású beszédét általános éljenzés és zajos tapsoló» közepette. Küszner Albert társ. pénztárnok a tár­sulat történetét, erkölcsi és anyagi helyzetét ismertető igazgató-tanácsi kiadványt olvas­ta fel. Dr. Falussy Árpád főispán tartotta ez­után bezáró beszédét, mely minden tekintet­ben oly kiváló, tartalmas és hazafias ér­zéstől áthatott volt, mint az előtte elhang­zott beszédek. A főispán beszéde szintén a társulat működését méltatta és elismeréssel szól bér. Kováts Lajosról a társulat egyik oszlopos tagjáról, majd kitartásra, hazaszere­tetre buzdítva a közönséget, a gyűlést be­zárja. A szép számú intelligens közönség szép s kellemes emlékekkel meggazda­godva, ünnepi hangulatban távozott a köz­gyűlés helyéről. Délután 1 órakor a Pannónia szálló ét­termében bankettre gyűltek össze mintegy százan. Egész ebéd alatt vig, kedélyes han­gulat uralkodott. Az első felköszöntőt dr. Falussy Árpád főispán mondta a királyra, melyet állva hallgattak végig. Azután kö­vetkezett sorban : dr. Vajay Károly a kor­„HETI SZEMLE“ mányt éltette, Madarassy Dezső dr. Borom- issza Tibor püspököt, Bodnár Gáspár a főis­pánt, Biki Károly ref. esperes a vármegye közönségét, bér. Kováts Jenő Szatmár város közönségét, dr. Fechtel János a vendégeket, dr. Kelemen Samu a papságot és a tanító­ságot, Ratkovszki Pál dr. Kelement. Végül felolvasták a beérkezett táviratokat s azután következett a fesztelen mulatság, mely a késő esti órákig tartott. A katholikus magyarokhoz. Szivünkből szólunk hozzátok, a testvéri szeretet hangján. Egy anyától vagyunk és nem ismerjük egymást; egy érdekeink van­nak és nem támogatjuk egymást, mindenki ellenségünk s mégsem szeretjük egymást. Régi erőnk emléke él már csak ben­nünk. Mikor együtt éreztünk, valamennyien hatalmasak voltunk. Kart karba öltve áttör- hetetlen volt a vélőfal, melyet érdekeink köré vontunk. — Ma keresztül-kasul gázol­nak rajtunk olyanok, akiket élhetetlenségünk nevelt nagygyá. Ránk mindenki számit, de mi nem számítunk. A statiszták szerepére degradáltak bennünket, akik valamikor a czimszerepet játszottuk ebben az országban s akik ma is a legtöbb pénzt hordjuk az ál­lamkincstárba, a legtöbb katonát adjuk a hadseregnek. Pénzünkből alapított egyetemen minket gyaláznak s hitünket ócsárolják fizetett pro­fesszorok. Az újságok hasábjain naponta milliószor sértenek vérig bántatlanul. Aki ki­mondott katholikus, azt mellőzik a hivatal­ban, üldözik a közpályán, lekicsinylik, ha művész, lehetetlenné teszik, ha politikus, ki­nevetik, ha tudós, a munkából zárják ki, ha munkás, tisztességtelen versenynyel teszik tönkre, ha/iparos vagy kereskedő. A tudományban nincs hit, az irodalom­ban nincs erkölcs, a politikában nincs val­„És miből fog élni méltóságod ? Kér­dezték az aggódó körtilállók. „Azzal nem búsulok, barátaim majd eltartanak. Széchenyi ezzel megkezdette a nagy harezot a nemzeti nyelv művelésére és ma­gyar közszellem minden áron való megte­remtésére. Kibontotta a zászlót a fórumon a nem­zet, a világ színe előtt s az, a ki nem sokkal azelőtt maga is alig értette édes magyar nyelvünket, a kiről Metternich herczeg es­télyén azt mondta a szellemes francia követ, hogy szerelmes vagyok érette tudatlanságba, de a ki Wesselényi lángoló szavainak ha­tása alatt éjjel-nappal gyűjtötte a műveltség és tudomány kincseit itthon és nyugati Euró­bán, most stádiumában harsogó hangon ki­áltja az ébredő magyar nemzetnek : a ma­gyar nyelvnek mint abszolút status nyelv­nek behozatalát kívánom. S a nemzet, mint egy ember állott melléje és egy varázsütéssel megteremtette a magyar nemzeti hatalmas kultúrát, mely ma már a müveit nyugtatóval itt-ott bátran versenyezhetik. E nagy ember szellemi örököse a Szé­chenyi Társulat, a melynek jelszava, az ő jelszava: „Magyar Társadalom, Magyar Köz­szellem. Legyen a hazának minden lakosa a magyar államiság hive ésjtudjon magyarul!“ De volt-e szükség a Széchenyi Társu­lat alapítására? A Széchenyi Társulat megalakulása égető nemzeti culturális szükség volt, mert a magyar nyelv védelmének és terjesztésének elhanyagolása immár nemzeti veszedelemmel fenyegetett. A vármegye 307 községből csak 152-ben beszélte a falu többsége a magyarnyel vet, ott pedig a hol a magyar elem kissebb- ségben volt, bele assimilálódott a nemzetiségi romboló áradatba. És ezen assimiláczió ret­tenetes arányokat öltött s nyomában járt a, nemzetiségi öntudat megerősödése. Dákoro- mánia képzeletbeli határai arányosan tolód­tak ki s 1882-ben, az alakulás évében már Tokajnál állott Románia haltára. Ekkor lép fel berenczei Kovács Lajos a mentő gondolattal, alakítsunk egy magyar nemzeti kuiturát terjesztő és védő társulatot. Az eszmét az 1882. évben tartott társadalmi hires eszmecserék alkalmával beszélték meg. A megbeszélésekben részt vettek: berenczei Kovács Lajos az indítványozó,jGsomay Imre, Jandrisics János, Hehelein Károly, Sarma- ságh Géza, Tabajdi Lajos, Rácz István és Vozáry Gyula mindmegannyi lelkes ma­gyarok. Julius 11-én már megtartották az elő­készítő gyűlést, melyen Domahidy Ferencz főispán elnökölt s megjelent azon az európai nagynevű későbbi bíboros püspök dr. Schlauch Lőrincz. Deczember 28-án pedig a Társulat a vármegye magyar népének örömrivalgása között meg is alakult, diszelnöke a püspök, elnöke a főispán, igazgatója berenczei Kovács Lajos, titkára Csomay Imre lett. És rögtön megindult a lázas munka. A jelszót: „Legyen a hazának minden la­kosa a magyar államiság hive és tudjon ma­gyarul“ visszhangozta az egész vármegye, az egész ország. Kovács Lajos, ez a lelkes és nagytehetségü ember, aki a nagy Széche­nyinek volt belső és szeretett munkatársa, jobb keze, szóval, hírlapi czikkekkel, példával agitált, buzdított, gyújtott, dolgozott. Százakra menő tagokat gyűjtöttek, vi­déki választmányokat szerveztek, amelyek lobogtatták künt a zászlót, ám a jövedelem 2000—2400 forintnál többet nem tett ki. Ily összeggel eredményes, széles medrü munkát nem lehet végezni. Több és biztosabb pénz kellett. Reá gondoltak a vármegyei pótadóra. 1885. szeptember hó 12-én egybegyűltek a Széchenyi Társulat összes tagjai a nagyká­rolyi vármegyei székházban, dr. Schlauch Lőrincz püspök fényes beszédet mondott az ügy érdekében, gróf Károlyi István pedig megtette az egy százalékos pótadó indítvá­nyát. Az őszi közgyűlés egyhangú lelkese­déssel adta meg a kívánt összeget, sőt 1888. május 3-án a megyének minden községét kötelezte a gyermekmenhelyek felállítására. Ma 109 ilyen működik. Folyt. köv. KÉZMÜ- ÉS DIVATÁRU-ÜZLETE SZATMÁR, DEÁK-TÉR Előre haladt idény miatt mélyen leszállított árak. Posztók és barchetekek beszerzési árban, szí­nes, crérn és fekete szövet, batisztok nagy vá­lasztékban. Vászon és kanavászokban gyári raktár. Női és férfi fehérnemüek,ing, gallér, kézelő, harisnyák és minden más cikkek a legolcsóbb árban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom