Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-20 / 47. szám
Szatmár, 1907. noveber 20. HETI SZEMLE 3 Szent Imre. Beszéd, melyet a munkácsi áll. főgimn. 1907. évi nov. 16-iki Szent Imre ünnepségén elmondott: Varjas Endre, főgimn. hittanár. Mikor a franczia forradalom üvöltő söpredéke szitokkal ajkán káromolta Istent be- mocskólt templomaiban, a hol vad robajjal rombolta szét az oltárokat s a mikor egy pompás feszületet, a Notre Dame díszét, ki- hurczolt az utczára s belevetette azt a sárba úgy, hogy az szertefrecscsent — akkor hirtelen odaugrott egy ifjú, kiragadta a feszületet a sárból, futott vele haza s amint tisztogatta a mocsoktól, ömlött a könny szeméből s aztán ráborult a keresztre és csókolta a hit mélységes imádatával. Lamennais volt ez, a később megtéve- lyedett nagy szellem. Eddig az encyklopé- disták iskolájába járt, de ez undok és szörnyű pillanatban hívővé lesz, mert a tömeg sárral dobálja meg Krisztust. — Az utczák sara mindig azt szeretné beszennyezni, a mi bemocskolhatatlan. Hát ne tévesszen meg senkit, ha ma ocsmány gúny illeti Szent Imrét, ezt a lilio- mos királyfit. Ez csak Thersites otromba hangja és ennek a púpos, csúf torzszülöttnek nyelvén a vipera maró mérge van. Mint Lamennais, mossuk le a mi sárba rántott, nagy védőszentünkről Thersites szitkát: a kigyónyálat s hódoljunk meg az ő gloriolás, szeplőtelen szűziessége előtt. A magyar szivek hódolata úgyis már régen oltárt rakott az Árpád-vér dicsőséges emlékének, az ifjúság álma s a férfikor legkomolyabb foglalkozása pedig—amint Emerson mondja — a nagyság keresése. így hát könnyű a hódolat, mert az Árpádok vérét illeti s a nagyságot övezi babérral. Nemzeti történelmünk sok, véresen sötét tragédiája közt egy szépséges dal Szent Imre. Mintha maga Isten költötte volna, hogy varázsával egy nemzetet igézzen meg s egy nemzet szivébe lopja be a keresztény erények legszebbikét. „Irgalmadnak nincs határa, vége, Isten! Légy hát jó atyánk nekünk! Gyújts világot erdő rejtekébe, Nyerjük vissza, kit hőn kedvelünk. Hozd el újra Wartburg udvarára Árvaságunk védő angyalát. . . Hozd el újra szivek enyhítőjét, Halljuk áldva-biztató szavát !*) Elet kél a néma erdő táján Hála-sóhaj száll a légen át. Meghallgatva ezrek hő imája Újra látni Wartburg angyalát. Égi fényben égi árnyak hozzák. . . Messze hangzik énekük szava.**) És mi eddig volt a drága gyermek Élte minden napján az vala: Ápolója elhagyott szegénynek, Szenvedőnek földi angyala. . . “) Férfikar. *•) „Áldva légy te stb.“ Istennek tervei fönségesek. Hogyan érthetné hát meg ezeket a kicsinyesség? Ezért panaszolja ez föl a nevelőnek, a vértanú Sz. Gellértnek s az atyának, az első magyar szentnek, hogy miért nem nevelték Imrét inkább a világnak, mint Istennek. Ámde az emberiség herosai sohase születhetnének meg, ha apró kisszerüség szabna határt törekvéseiknek. Szent Imre épen azért lett örökké illatos virága boldog Pannóniának, mert Isten tervét hajtotta végre. Példaképpé vált, irányt mutató fényes csillaggá, minden korok minden ifjúságának ideáljává lett. Tűnhetnek a századok, rajta nem hagynak nyomot, mert belőle a nagyság elmulhatatlan örökkévalósága beszél. A szentek sokkal inkább tanítói az emberiségnek, mint a tudománynak, a művészetnek lángelméi, mert a szentek az erkölcs géniéi. S ha igaz Emerson szerint, hogy minden csak idézet, a ház idézet az erdőkből, bányákból, kőrakásokból, az illat a virágból, a buzaszem a földből, az ember pedig idézet Istenből — akkor a szent beszéli legigazab- ban Isten nyelvét s ő cselekszi az Isten cselekedeteit, a melyek — a szentirási kifejezés szerint — „bolondságoknak“ látszanak az emberek gyarló bölcsesége alatt. Pedig nem „bolondság“, ha valaki máglyát rak a múlandóság világából s porrá éget azon mindent: dicsőséget, hatalmat, kényelmet, vagyont, szerelmet — csak azért, hogy ezek üszkein megszerezze az örökkévalóság világát. Mert a kik biborpalástba öltöznek és királyi koronát hordanak, azokról rongyokban foszlik le a biborköntös és csak pillantokig viselik a koronát, de Szent Imre — aki czilicziummal járt és szőrruhában — mindörökre hordja a dicsőség koronáját. Ez ám az isteni művészet! Michel Angelo csak kövekkel, vésővel dolgozik, Raffael ecsettel, de a Szent Imrék lélekkel. Több ez, mint a művészet, több, mint a philosophia, mert itt nincsenek álmok, elméletek, hypothesisek, káprázatok, de élet, de valóság. A szentek — az erkölcs e nagy' géniéi — nem a természetet másolják le, de a Teremtőt, kialakítják lelkökön Krisztus képmását. Azt mondja Tolsztoj, ha Krisztus megint lejönne a földre, újra megfeszítenék. Lehet, mert Isten szavait csak kevesen értik meg. E kevesek a szentek. Csak ők tudnak beszélni Istennel s az Isten nyelvén. Fönséges ez a párbeszéd. A lelkek történetének legdicsőségesebb cselekedeteit ez isteni párbeszéd szüli. — Menj, add el mindenedet! — szólt az Ur. És Áss. Sz. Ferencz főikéi a dúsgazdagok asztalától. A nyomorult Lázárok közé megy. Szétosztja köntösét, aranyát, mindenét. — Aki követni akar, vegye föl keresztjét! — mondja az Ur. S egész kereszteshad támad. — Több szenvedést! adj Uram, még többet! — kiáltozza Xav. Sz. Ferencz. Sz. Teréz, e hős, tovább fűzi: — Vagy szenvedni, vagy meghalni! Pazz. Sz. Magdolna pedig az isteni „bolondság“ elragadtatásával kiáltja: — Se oly keveset szenvedni, mint most, se meg nem halni, hanem — még többe szenvedni! Az Ur ismét szól: — Add nekem szivedet ! S a szüzek serege : Ágnes, Czeczilia, a Szent Imrék viszik az Ur elé a legszeplőtelenebb áldozatot. A legvégső szó ismét az Istené. Ott hangzik el az Ítélet napján. — Ez az én szerelmes gyermekem, kiben nagy örömöm telik. Menj be, én áldottam,' a te örökségedbe! ... Platon mondja: A test nem taníthat bölcseséget — egyedül Isten. Hát akkor hallgassuk az isteni bölcseséget, a mely Szent Imréből beszél és kövessük még a Thersitesek gúnyos röheje daczára is. Mikor Szent Hilarion fölkereste a pusztában a remeték ősatyját, Szent Pált, ez messziről köszöntötte : — Te vagy a szépség! — és megcsókolta. Szent Imre pedig, mikor a pannonhalmi monostorba ment, hét csókkal illette Boldog Mórt. Mindegyik csók a szűziesség szépségét dicsőítette.' — Szálljon lelketekre, fiaim, ez a szent- imrei csók s az őrizze meg mocsoktalanul azt az oltárt, a melyen Istennek kell laknia! Papp Gyula elfő gat ás a. Megemlékeztünk lapunk műit számában arról a sikkasztásról, melyet Papp Gyula adótárnok a helybeli adóhivatalnál elkövetett. Elmondottuk, hogy még f. hó 12-én szombaton eltávozott hazulról, s azután hollétéről semmi bizonyosat nem tudtak. Kósza hírek keringtek róla, migvégre a múlt szerdán délután érkezett meg Budapestről a valódi, hogy ott elfogták. Az eset következőleg történt. Szerdán reggel érkezett fel Budapestre s ott czéltalanul bolyongott, kétségkívül ön- gyilkosság gondolatával foglalkozva. Valószinü, hogy nem tudta elhatározni, miképen vessen véget életének. Kilencz óra után felszállott egy propellerre, mely Pestről a budai hídfőhöz indult. Itt annyira izgatottan viselte magát, hogy a személyzetnek is.feltűnt, s egy nyomában járó detektív igazolásra szólította fel. Pap Gyula erre keresztülvette magát a korláton s a Dunába ugrott. Haas András kormányos és Magyar András hajóslegény nyomban utána ugrottak, s mielőtt eltűnt volna a hullámok közt, minkét lábát megragadták. A halálraszánt ember dulakodni kezdett velők, meg akarta akadályozni, hogy kimentsék, de mikor látta, hogy minden ellenállása daczára sem sikerül tőlük elszabadulni, a zsebéből revolvert rántott elő és halántékába lőtt. Ekkor elvesztette eszméletét, a mentők pedig kihúzták a vízből. Azonnal átkutatták zsebeit, hogy személyazonosságát megállapítsák. Egy vasúti jegyet találtak nála, mely Papp Gyula adóm w KÉZMÜ- ÉS DIVATÁRU-ÜZLETE SZATMÁB, DEÁK-TÉR Őszi és téli idényre dúsan felszerelt raktér női szövetek, posztók, czibe- linek, seheviottok és barettetekben. Nagy vászon- és kanavász-raktár. FÉRFI ÉS NŐI FEHÉRNEMÜEK.
