Heti Szemle, 1907. (16. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-10 / 28. szám

Szatmár, 1907. julius 10.

3

holikus tanügy 7 kiváló harczosánaak, a kiknek itt nyújtotta át a kitüntetést.

A minden ízében hevítő, lelkesítő gyűlés lefolyása a következő volt.

72 9 órakor a bámulatra és csodálatra keltő remek székesegyházban „Veni Sancte“ és szent mise volt, melyen a tanítóság teljes számmal megjelent. Innen a kath. tanítóságnak 1896-ban fölszentelt zászlója alatt, élén Jordán Károly apát-plébánossal vonult a menet a kath. legényegylet helyiségébe. Pécsiektől hallható volt, hogy még ilyen menetet nem láttak. 700—800 torokból zengett az utczán a hymnusz, a szózat és a pápai hymnusz akkordjai, tízszeresen visz- hangozták az emeletes paloták falai.

A díszteremben a százas bizottság tagjai, a tanítóság és az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték a hatalmas termet, amelynek soraiban a magyar katholicizmus és a város társadalmának nem egy kitűnőségét láttuk. A káptalan tagjai közül 6 volt jelen.

10 óra előtt pár perczczel Dr. Jordán Károly indítványára egy 6 tagú küldöttség — közöttük e sorok Írója is — ment a püspökért kit megérkezésekor lelkes óváczióval fogadtak. Erre elmondta elnöki megnyitóját. E magas szárnyalatu remek beszédet lelkes éljenzés és taps követte. A beszéd szövege a következő:

Mélyen Tisztelt Közgyűlés 1

Felemelő s vigasztaló jelenség az mindig. ha azt látjuk, hogy egyes emberek felülemelkedve az életnek ezerféle baján és gondjain, s kilépve a világ önzéstől visszhangzó vásári zajából, önzetlen és magasztos célokért lelkesülnek, fáradnak s dolgoznak. S ha ugyanezt testületek, szövetségek teszik a legszentebb s legmagasabb célért — hozzá oly időkben, midőn a széthúzás, az önző érdekek ijesztő rut harcza, a legtisztább eszmék feledése és lábbal tiprása a pusztulás rémképével ijesztenek minden nemes lelket:

Délig készen voltunk Nápolylyal. Szinte most is hallom azt a zsongást, mely a levegőben él ott. Zajosabb népe tán a világ egy városának sincs. De jó ám köztük óvatosnak lenni. Szeretik azt mondani, hogy az olasz kormány nem ismer tréfát a brigantik, a tolvajbanditák kiirtásában, mint nálunk Ráday gróf kormány- biztos kiirtotta a szabadságharcz után felszaporodott rablóbandákat, — de tévedne, aki azt hinné, hogy nem kell nagyon óvatosnak lenni, mert bizony zsebbe nyúlva gyakran kaphatja ott egyik-másik talián naplopónak a kezét az ember.

A talián nagyon utazik az idegen járatlanságára. A vett holminak tanácsos mindig csak a mondott ár egyharmadát ígérni, én csak a felét ígértem, mikor a derék talián szemtelenül végig nézett, mintha azt mondta volna, hogy azt gondolom tán, ő lopta azt a dolgot és nagy peczkesen elment, de sandán visszanézett, nem szégyeltem-e meg magam s nyulok-e a pénz után, hogy kifizetve a kért összeget, kiengeszteljem, — s mert én csak mosolyogtam e szemtelenségén, visszajött s kalapját levéve ide adta alázatosan az ígért félárért. De én se ígértem ezután egyiknek se mindjárt az egész felét, csak harmadát s mégis kaptam mind igy is.

A fiákeres már kiképezett bandita, ha nem ismeri az ember a dolgokat, hogy rendes tarifájuk van. Aki ezt nem tudja és megadja amit kér, az ugyancsak megjárja. Előbb fel nem kell ülni, mig tisztában nincs az ember, hogy mit kell fizetni. Egy ur ismerte jól e dolgokat, leszálláskor kérdi csak, mivel tartozik ? A sárgapiros talián 9 lírát kért, 9 koronát, mire ez

felcsillan a remény az ember szivében, hogy az ideális és önzetlen munka szeretete nem veszett ki mégsem és hogy az egyesek, sőt az egész nemzet és a társadalom igazi javáért aggódó és dolgozó kebleknek nem kell még egészen kétségbe esniök.

Ez a remény, ez az érzés dominálja most az én lelkemet, midőn hazám és nemzetem javát s boldogságát szomjuhozó szívvel az Önök körében felemelem szómat.

Ha végig tekintünk e perczben hazánkon, fájdalommal látjuk azt a sok törekvést, melyek hazát s egységes nemzetet, munkát s áldozatot mindkettő javáért, vallást és erkölcsöt — mint azok alapját s igazi talpkö- vót nem ismernek s nem akarnak többé.

Olyan most a nemzet, mint egy ezredes tölgy, vihar tépi, rázza, villámok is sújtják, a szú is emészti; — de a törzs mégis áll, s reményünk nem lankad, hogy állani és élni fog újabb ezredekig, mert azok, akik a nemzetnek sorsára talán legtöbb befolyással bírnak, akik a nemzetnek reményét, virágát hordják kezeikben, egyesülnek, tömörülnek életmentő magasztos munkára, hogy a nemzet jövőjét megmentsék.

S ezek a tanítók 1

Azok a tanítók, akik felismerve hivatásuk fenséges mivoltát, önzetlen munkával önmagukat képezik, művelik, lelkesítik, hogy mások javára annál többet tehessenek aztán. Azok a tanítók, kikben a hit és a tudás harmonikus összhangban egyesül, hogy mig égő, olthatatlan vágygyal az eget keresik, e földet ne veszítsék el léptük s lábuk alól. Azok a tanítók, akik Isten kegyelmével egy-egy boldog ember kialakításán dolgoznak magukban, hogy azután ezt a boldogságot mentői több lélekbe ültethessék tovább. Azok a tanítók, akik élő hitet, komoly, biztos tudást és lángoló munkaszeretetei akarnak hirdetni nemcsak üres szóval, hanem vonzó, eleven példával.

Ilyen tanítóknak hiszem én önöket,

„HETI SZEMLEmosolyogva mutatja neki a kocsin lógó tarifáját s fizet neki 60 centesimot, vagyis 60 fillért, mit ez durczás képpel vág zsebre.

Megesik ugyan, hogy oda vágja a pénzt s mennyre-földre esküszik, hogy még igy senki be nem csapta, hogy többet az „efféle“ embert szép kocsijára sem engedi, inkább pusztuljon el ő is, a lova is; de ha hamarosan 20 czente- simot, 20 fillért kap, mint borravalót, változik a helyzet. Egyszerre nagy urak leszünk, excel- lenza megszólítást kapunk s felkér, el ne feledjük a kocsija számát, ha megint kocsi kell, mert ő boldog, ha ilyen valódi urat vihet.

Sok mindenféle embert hallottam kiabálni, de mondhatom, soha nem tudtam volna képzelni sem, hogy valaki oly veszettül tudjon konstábler lefülelés nélkül ordítani nyílt utczán, mint a nápolyi házaló, taligás, kocsis, a zsebmetszők, utczaripőkök.

Az árus torkaszakadtából kínálja a holm i- ját; a botot a kezünkbe szorítja s tartja a markát a kért áráért, hiába mondjuk, hogy nem kell a botja. Emitt nyargalt szamarat állít mellém, hogy üljek fel.

A tenger mellett, a parton főként, sátrakban kaphatjuk a sok frutti di marét, vagyis az osztrigát, csigákat, mindenféle halakat, polipokat s a jó ég tudná, miféle tengeri állatokat.

A Capo Miseno közelében a Mergellina ház sorai felett Vergilius sírja látható, kinek latin verseit egész dühhel bifláztam egykor Szat- máron.

Nagyszombat délutánján gyorsvonatra ültünk s este Rómában voltunk úgy tiz óra tájban.

kedves barátaim és mivel ezt hiszem, réméin is tudom amaz eszmék diadalát, melyeket hirdetünk, melyeket szolgálunk.

Bizonysága kifejezett meggyőződésemnek ama lelkesedés, melylyel önök felhívó szavunkra ide sereglettek, még pedig oly számban, hogy lelkemet határtalan öröm és édes megnyugvás hatja át e perczben tömött, lelkes soraikat látva.

Pedig önök mindnyájan jól tudják, a programúiból látták, hogy nem pusztán ünnepelni, szórakozni jöttünk, hanem komoly alapos munkára hívtuk meg önöket, hogy meghányjuk-vesstik ama időszerű, fontos .kérdéseket, melyeket a haladó kor előttünk *s felvet s melyek elől kitérnünk nem lehet, de nem is akarunk, mert biztosan és szikla- szilárdan meg vagyunk győződve, hogy e kérdésekben az igaz megoldást csak azon alapon lehet megtalálni, amelyen mi állunk.

Egyház és iskola közös viszonyukban, majd a nőnevelés hatalmas témája, neveléstan s ennek eszközei és a népiskola, mint a népjólétnek legfelső faktora mind olyan kérdések, melyekre a legjobb feleleteket egyházunknak és hazánknak közös java és közös érdeke sürgeti és várja. S erre vállalkoztunk.

E munka küszöbén őszinte örömmel s a legbensőbb szeretettel üdvözlöm önöket, édes mindnyájukat.

S amidőn ezt teszem, örömömet fokozza és kétszerezi sok kedves körülmény.

Végtelen jól esik, hogy itt, e városban székhelyemen láthatom önöket, a magyar keresztény kultúra első harczosait, ebben a városban, melynek minden talpalatnyi földje s hogy ugymondjam, minden köve kultúráról beszél, még pedig legfőkép a keresztény kultúráról, melyet képviselünk.

És ezt a kultúrát e napoktól kezdve fokozódó öntudattal képviseli e nagy megye katholikus tanítósága is, mely egy általános egyletbe olvadva épen tegnap tartotta meg első közgyűlését s melynek jövő működése elé ama küzdelemben, melyet igazaink kivívása s megvédése végett mindegyre folytatunk, a legszebb reménnyel s bizalommal nézünk.

De örvendünk továbká azért is, mert amikor önök idejöttek, hogy a magyar és keresztény művelődés szent ügyét szolgálják, egy ünneplő kultur várost tiszteltek meg látogatásukkal, mely hatalmas és megkapó kiállításában egy gyorsan haladó vidék fejlettségét, szorgalma gyümölcsét s munkája áldását mutatja be az egész országnak.

Ünnepet ül tehát ez a város s ebből az ünnepből különösebb módon részt kérhetnek önök, mert hisz a népjólét, az okos gazdaság, a műveltség, szóval minden anyagi és erkölcsi kultúra alapjait az iskola s legelőször ép a népiskola rakta és rakja le. Nemes öntudattal tekinthetnek tehát a haladás s a fejlettség ünnepies díszben sorakozó bizonyságaira, mert a szilárd és erős fejlődés jó alapot jelent s ez az iskolának kiváló érdeme.

S végül örvendek még, hogy azóta, midőn utoljára álltam önök között, nehéz munkájukra anyagilag jobban felvértezve láthatom önöket. Egyesitett törekvésünk diadalt aratott és ha e diadal nem lehetett teljes, azért ne csüggedjünk, hanem továbbra is dolgozzunk, fáradjunk s nemzetünk javáért kifejtendő megfeszített, becsületes munkássággal iparkodjunk kivívni még azt is, amit minden jó akarat mellett sem engedtek a a mostoha körülmények teljesen elérnünk.