Heti Szemle, 1906. (15. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-24 / 52. szám

— Hej, Lajos bácsi, mondottam -— mégis csak kifogott hát az a német rajta.

— Ki a hunczut — bólintott Lajos bácsi

— és majdnem hangosan nevetett.

Mert mint közönségesen tudva vagyon, hogy a mi Lajos bácsinkon soha, egyetlen perczig német öltöny nem vala.

— En magyar pap vagyok és maradok

— mondotta.

Magyar ruha, sujtásos, még a reverenda alatt is. A reverenda is legyen vitézkötéses. Magyar atilla, magyar felöltöny — átkötéses még téliben is. Aki volt Lajos bácsi lélekben, fiatalságban ennek előtte tizedekkel, az maradt utolsó idejében is. A kis csizmája is magyar volt. Egy szabó varrta ruháját, [egy csizmakészitő csizmáját. Együtt voltak fiatalok, együtt vénültek meg.

Ilyen a régi magyar pap. Külsőben és belsőben. Hazafi volt ő anélkül, hogy politizált volna. Kimondhatlan erős érzés lakott szivében mindig, de nem a pártok, hanem a haza iránt.

Azért ő, ki minden — sok-sok családnak Lajos bácsija volt, ha kiütött a kortes háború a családok közt, ő teljesen elszigetelten állott. Mert ’iszen ő elmondhatta, de nem mondta . . .

— Én hazapárti vagyok.

*

* *

Nem mondta, irom, mert ő általában hallgatag ember volt. És itt is naturális bölcselőnek bizonyosodott. Ugyancsak lefőzte ugyanis Börnét, ki állítja, hogy a hallgató ember mindig veszedelmesebb, mint a száján.

No, a mi jó Lajos bácsink igazán hallgató ember volt. De a veszedelmességtől egy egész világ választotta el még a hivatalban is.

Jandrisics János, a népszerű szatmári apátplébános egyszer valami ügyben tüzelni akarta Lajos bácsit.

— Lala te, hát miért nem szólsz ? Emeld fel már egyszer szavad !

Lala bácsi nagy komolyan válaszolta:

Szatmár, 1906. deczember 24._

gurul végig arczán a meghatottságtól. ;Végre mikor látja nejét sírni, leánykáját keblére vonva nem bírja visszatartani magát. Berohan a nyitva feledett ajtón és neje előtt megállván esdőleg emeli két kezét: „Margi- tom, édesem, meg tudsz-e bocsátani? Itt hagytalak ennyi időn keresztül a bizonytalanságban titeket! Azon szándékkal távoztam el, hogy véget vetek életemnek, de egy hang megszólalt bensőmben: gyáva ! Nincs benned lelki erő megküzdeni az élettel ? Azt akarod, ujjal mutassanak gyermekedre mondván: az öngyilkos leánya. Megborzadtam. Nem, nem, élni fogok s érettetek dolgozni, éjjet-napot egygyé téve. És sikerült végre oly biztos jövőjű hivatalba jutnom, mely szép, tisztességes megélhetést biztosit számunkra. Eddig nem adhattam életjelt magamról, mig nem tudtam semmit szerezni, önérzetem föllázadt volna az ellen, hogy te szerezz nekem is kenyeret. Végre föltaláltalak. Sokat szenvedtem, mig nem láthattalak titeket. Egy jó barátom szives volt időközönkint rólatok értesíteni anélkül, hogy neked elárulta volna.“ Edesem ismételve kérlek: „bocsáss meg“ ! Neje meghatva hallgatta őt, kis leánykájuk odaszaladt: „Mama! Mama! lásd a Jézuska elhozta Apukát.“ Apja karjai közzé zárta őket. Neje zokogva borult vállára. „Mama! te megint sírsz"? Nem értette szegényke, mig az előbb a fájdalom, most az öröm könnyei ezek, hisz az ő szenvedésben megaczélozódott szivük a mai szent estén igazi boldogsággal telt be.

— Egyszer próbáltam hangosabban beszélni, akkor is azt mondották:

— Csitt!

*

* *

Valamelyik papi évfordulója, jubileuma alkalmával megkapta a szentszéki tanácsosságot. Felelet volt ez ama tőlünk jól ismert és a felsőbbséghez intézett folyamodására, melynek enciklikaszerü bevezetése emigyen kezdődött:

— Immáron Isten jóvoltából elértem X . . éveimet.

Volt pedig ennek a folyamodásnak czélja

— egy kis fizetésemelés. (Ezt is biztatásra irta.)

Csak nem jött rá semmi válasz. Mig aztán megjött a piros cingulus.

Reggel — ama jubileum napján — csendben óhajtotta a lourdi kápolnában miséjét végezni. En az utolsó pillanatban állottam eléje karingben, misekönyvvel kezemben. Szó nélkül oltárhoz mentünk. Mise végeztével reám mosolygott és csak ennyit szólott:

— Köszönöm. Kis fiú korodban is szerettelek.

Ez volt az életben as én legdrágább minisztrácziós képecském. És legszebb. Mintha csak megint naturális és egészséges gondolkodással igy beszélt volna nekem:

— Köszönöm, hogy te is és még most is szeretsz.

*

* *

Aztán elmentünk délfelé az ő szerény szobájába. Abba az egyszerű diák szobába. Ahol a falon úgy függtek az órák, mint egy órásboltban. A vizimalmos, a kakukos, a kalapácsos, a — ki tudja még miféle órák. Szerette az órákat. Nem hiába, hogy perezre járt ő is egész életében. No igen — ott voltunk egy kis szeretettlakomán. A cingulus kis derekán volt már. Mi persze nézegettük:

— Hát lássátok, ezzel fizettek ki . . .

Miközben övéire nézett szelíd, csendes

leikével, mintha megint azt mondotta volna :

— Nem magamért mondom. Az enyémekért . . .

Kiket mindvégig és teljes önfeláldozásig szeretett.

*

* *

Ő érettük vágyódott — vissza . . . Szat- márra is. No igen, Lajos bácsi pár évig, gondolom négy évig volt plébános is — Ráton, Ungmegyében. Tehát elég jó messze a mamától, akit mindvégig kis gyermekként szeretett, meg a familiától. (Akkor az egész szatmári polgári családok egy famíliát alkottak). Rát pedig nem volt ám utolsó plébánia. Maga Lajos bácsi dicsekedett, hogy egész „uradalma“ volt. Napokig tartott, mig földjeit bejárhatta. Persze ezt gyalog bajos volt.

— Háromszor ültem lóra — beszélte sokszor édesden — és soha le nem szállottam. (Persze, mert valahányszor felült, a ló mindannyiszor levetette.)

Hogy is mehetett az a gazdálkodás ? Az elképzelheti, aki Lajos bácsi jó szivét, egész lényét ismerte. Otthona volt ott minden szálló vendégnek. Ki is ismerték csakhamar az egész periférián. Hívei is. Majd szétszedték a pap udvarát, akár a Csáky szalmáját. . .

. . . Egyszer Lajos bácsi szemeláttára a fáját lopták. Jól látta ezt. Rá se’ szólott a buzgó hívőre, hanem észrevétlenül szobájába sompolyodott.

— Hát hogy tehetett ilyet Lajos bácsi ?

— kérdeztük sokszor, mikor el-elbeszélte ráti éleményeit.

— Hát hogy? Attól tartottam, hogy meglát és szégyelni fogja magát. Hiszen nem

_____ ..HETI SZEMLE“ _

lo

pna, ha a szükség rá nem vinné. (Hát ez nem sociologia?)

Ez a szelíd, jámbor gondolkodása különben később és mindig megmaradt, mikor jó szivét a kölcsönkérők zaklatták.

— Eh, ne bántsátok. Nem kérne, ha a szükség nem hajtaná.

Csak egyért haragudott. Hogy hát:

— Miért kezdi levelét mindegyik igy: „Ne tessék haragudni ?“ Honnan tudják, hogy én haragszom? Én nem haragszom senkire.

A ráti, valóban mithoszszerii kirándulás tehát nem ütött be. Vágyódott is haza nagyon. A mama is csalogatta, az ő lelke is indítgatta. Végre sikerült. Lajos bácsi tehát valóban elmondhatta a nótával:

Messze jártam,

Másutt is volt Jó dolgom.

De a szivem Csak azt mondja,

Jobb otthon.

*

* *

Ebbe a mi világunkba való volt ő. Hogy tanitgasson minket arra, mint lehet kis igényekkel, naivul csekély jövedelemmel, egyszerű, de nemes gondolkodással önboldogságot és minden körben feltétlen, igaz, őszinte köz- becsülést teremteni.

Ő valóban megtestesítette amit az ifjú Werter keserveiben mond:

— Szivünk csendes boldogsága egyedül önmagunktól függ.

És talán Lajos bácsi tűnődött legjobban ama másik jelenségen:

— Hogy nem tudják az emberek egymást megérteni.

Ő megértett mindenkit. Es nem törődött, hogy őt nem értik meg, mert őt soha senki félre nem érthette. Neki nem voltak sem irigyei, sem ellenségei. Soha száján senkiről roszat ki nem ejtett. Ilyet senki tőle nem hallhatott. De hallhatta, ha mást bántottak.

— Nem jól tudjátok. Nem értettétek meg.

Szegény ember volt. Es mégis gazdagnak tartották. Tőle várt mindenki segedelmet, a nagy családban Jézuska ajándékát. Szegény ember volt és mégis képtelen hitele. Óvni kellett, hogy szegény embereknek váltóit már alá ne írja. Fizetett is kezesként busásan. Kölcsönt kért, hogy kölcsönt adjon.

Bátran elmondhatjuk, hogy milliók vannak, kiknek milliói voltak és vannak, de végeredményében nem tettek oly sok jót, mint ő, kinek a krajezárokra kellett vigyáznia, hogy tisztességesen megélhessen.

Aki azért nélkülöz, hogy másoknak juttasson — mondja sz. Ágoston —: az százszorosán élvez. Akkor Lajos bácsinak valóban százszoros, ezerszeres, egész életén keresztül való tiszta élvezete vala. Nagy, mélységes boldogság ..., melyre jutnak eszembe Arany Jánosnak szavai:

Miként a nap tükröz uj napokat,

Úgy óhajt a boldog' látni boldogokat.

*

* *

De ne tovább ! Hely, idő int. Pedig még telesden-tele az én szivem. Végeznem kell. Csak még egy képecske kér, hogy ne hagyjam fiókban.

.... Akkor hagyott itt minket, különösen siró és őt ápoló jó testvérét, mikor más években ilyenkor már ő a kis Jézust szolgálta. . . Nevében osztogatott árváinak, övéinek Józuska hozományát, ajándékát. Vájjon nem-e az ártatlan kisded, a Jézuska hivta magához az ő szolgáját, szelid galambját . . . S vájjon nem-e a Jézuska fogja neki, számára készíteni ... a legszebb karácsonyfát ? . . .

Milyen leszen az?

3