Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-06 / 37. szám

HETI SZEMLE. (37 ik szám.) 3 vénye előtt való meghajlást. Az államnak tehát az egyházat, mint hü|szövetsógest tisz­teletben kell tartani.“ — Schulze Lajos protestáns theologiai tanár pedig 1874-ben a nürnbergi lutheránus értekezleten igy szólt: ,A panibeisztikus és materialisztikus hitet­lenségnek a fenálló jogrend ellen harcoló és a szociáldemokráciában kicsúcsosodott világnézetével szemben az állami törvé­nyek szükségesek és hasznosak. — Ámde ezek csak a nyilvános [felszínre kerülő tör- vénj'szegésekkel szemben alkalmazható!t a szívnek rejtett érzelmét azonban sem el nem nyomhatják, sem meg nem javíthatják. Ez ellen egyedül az Isten egyházában mű­ködő Szentlélek segíthet 1 És úgy is van / A legerősebb földi ha­lalom se áltassa magát azzal, hogy ily munkát vallás nélkül teljesíthet. Sőt minél élénkebbek és kiterjedtebbek lesznek a tár­sadalmi mozgalmak, annál kevésbbé lesz képes kormányozni a felizgatott emberisé­get! Igen, igen! Ehhez magasabb hatalom kell, mint a földnek hatalmai ! ehhez a földi [életnél meszszebb terjedő látkör kell ; eh­hez Isten kell és örökkévalóság 1 S ha hozzá veszem még báró Eötvös József szavait, aki az 1868-ik évi közoktatás- ügyi törvényjavaslat tárgyalását e szavak­kal zárta be: .Magyarország pedig sohasem fog megfeledkezni arról, hogy aj legvalláso­sabb ember a legjobb polgár 1“ Akkor Uraim, akkor kétségtelen immár, hogy a mi ügyünk a leghazafiasabb ügy, amelynek már csaku­gyan nem lehet ellensége senki sem, amely már méltánylást és elismerést mégis csak megérdemel. Melyről ha egyszer meg va­gyunk győződve, miért húzódnánk vissza, mintha nem volna jó lelkiismeretünk, mint­ha valami nemzet, vagy hazaellenes, mintha valami tiltott dologban munkálkodnánk 1 Nem,nekünk nincs szükségünk arra, hogy ma­gunkat leahc-onyitsuk oda,hogy a hazugság, a a csalás játékát, üzzük, azt a játékot, melyet magunkban elitélünk, de azért külsőleg mégis tovább folytatjuk 1 Azt hiszem, nem volt felesleges, hogy ezt kimondtam s e nagy szellemek igazsá­gait felidéztem akkor, amikor hazánk nép­oktatási ügye újabb szervezés előtt áll és talán hónapok, talán csak hetek választa­nak el a népoktatási törvény nagyobb re­formjától, melynek szükségességét mi is el­ismerjük, sőtszorg ilmazzuk is, mert nem tagad­ható, hogy hazánk népoktatásának bizony, van hiánya elég; — de amely hiányokat egyetértéssel, jóakarattal, méltányossággal, hazafiui lekesedéssel, gondossággal és áldó zátkészséggel lehet pótolni, mind 1 Egyik hiány például, hogy még nincs elég iskola, elég jó iskola s a nemzet egy igen nagy rétege még mindig nem részesül a neki megfelelő nevelés és oktatás áldásá­ban 1 — Felnő az iskolakötelezettség guny- jára enólkül, neki megy az életnek éneikül, ahol aztán természetesen és elsősorban a saját neveletlensége és tudatlansága veri meg ! A keresztény kor régebbi idejében az iskola alapítása és fentartása az egyház és a felebaráti szeretet ügye volt ; mert akkor az ifjúság nevelése és tanítása lelkiismeret- beli dolognak tartatott. És az egyház e té­ren — ezt snki sem tagadhatja, hiszen a történelem könyvéből kitépni és az emberek szivéből kitörülni nem lehet — az egyház aszerint amint az idő és hely megengedé, mindig meg is tette a magáéi ; a'keresztény szeretet pedig sokszor valóságos csodákat müveit ! — Ma azonban sok minden megválto­zott! — A hittel sok ember szivéből elköl­tözött a szeretet. Népünk elszegényedett, birtokos uraink legtöbbje kiszorult apáink örökéből s az egyház anyagi ereje fokozó­dott igények és terhek miatt szintén apadó­ban van ! — Ily körülmények között misem természetesebb tehát, minthogy maga az állam gondoskodjék ama szükséges eszkö­zök előteremtéséről, melyet az iskola méltán megkövetel. De ez nem azt jelenti, hogy most már monopolizálja az állam az iskolát, az okta­tást, a nevelést! Nem! Ez nem az állam feladata, ez nem az ő jogköréhez tartozik ! Vagy, hogy báró Eötvös József szavaival fejezzem ki magamat: „Az nem lehet prak­tikus, hogy egyedül az állam bírjon jogok­kal a népnevelés terén ; mert ez az alkot­mányos államnak elvével össze nem fér !" Én azt mondom: Akarja-e az állam, hogy népe művelődjék? Hogyne akarná! Nos akkor támogasson minden jogos iskolafeu- tartót; siessen segítségére az egyháznak, ennek a nagy nevelőintézetnek, melyet ma­ga az Isten adott az emberiségnek s mely egyedül nyugtatja meg a szülők „lelkiisme lót és szeretetót, egyedül tud igazi nevelést biztosítani az ifjuságuak, egyedül nevel tör­vénytisztelő, munkás, életképes nemzedéket az államnak, a hazának! Siessen s gitsógére, — hogy minél [előbb, minél több jó isko­lában, — a haza legszélsőbb zugában is terjesztessék a magyar nemzeti műveltség! És ezt tegye nyíltan, őszintén 1 Mitse hallgasson azokra a bizonyos szabadelvűek­re, akik felpanaszolnák, hogy a közkincstár terhére felekezeti iskolák is dotáliatnak. Nézzen inkább Angliára, hol az 1876 iki és 1897-iki törvények értőimében az államse­gélyt az úgynevezett szabad felekezeti isko­lákra is kiterjesztették, és pedig minden jog- csorbitás nélkül, jól tudván, hogy ezek is a hazát szolgálják, hogy az ezekbe járó gyer­mekek is a haza gyermekei, az azokra for­dított segély is a haza polgárainak zsebé­ből való ! Aztán mondja ki egész határozottan, a hazai népoktatás egész szervezetét a po­zitív keresztény hit igazságaira kívánja fek­tetni ; mert a tapasztalat bizottsága szerint ez és csakis ez biztosítja a pozitív nemzeti nevelést. És mondja ki, hogy hazánkban csakis ez a nemzeti nevelés érvényesülhet ; itt minden iskola csak azt terjesztheti, hogy teljesüljön a költő óhaja: „Legyen ember minden ember és magyar, kit e fold tartós egével betakar 1“ Es ebben ne legyen aztán semmi elné­zés : Itt érvényesüljön az állam szigora a maga teljes intenzivitásában ; erólyót és en­nek üdvös hatását mutassa meg és éreztes­se a maga vaskövetkezetessógevel 1 Tudja meg mindenki, hogy kígyót nem melenget anyai kebelén I S ha ez igy lesz, — és miért ne lenne igy ? Ha a népoktatás legnagyobb szükség­letéről, az anyagi eszközről gondoskodva lesz, ha törvény fogja majd megjelölni a népoktatás szükségletinek ellátására szo'- gáló forrást, még pedig olyan forrást, mely ki nem apad, mely mindenkor alkalmas lesz a felmerülő igények kielégitésóre, és ha még nagy lelkiségével a törvény egyik paragra­fusa a tankötelességet is ideálissá tenné az zal, hogy anyagi támogatásával eltüntetné azokat a természetes okokat is, melyek miatt a tanköteles gyermek ennek eleget nem te h-n, akkor Uraim / szinte előtti’.ik a rég óhajtott örvendetes fejlődésnek és ha­ladásnak gyönyörűséges képe! Látom már, mint tűnnek el gyors egy­másutánban azok a rég kiszolgált szerény rozzant hajlékok, melyekben ősapáink ta­nultak egykoron, melyek némely helyen századokon át vslának egy egész vidék kul­túrájának egyedüli tűzhelyei. De látom mind­járt a nagyszerű megújhodást is; látom mint nőnek ki a földből, mintegy varázsü­tésre azok a — nem mondom, hogy palota- szerű hiszen ez nem épen szükséges— de a- zok az egészségnek és a pedagógiai minden modernjtgényónek megfelő takaros épületek, amelyek hivatva lesznek immár pótolni min­den iskolahiányt I Es mikor látom még az ezer és ezer tanteremnek igazán pompás, célszerű, uj felszerelését is és mikor, látom, hogy a szülők minden kényszer nélkül mily szíve­sen, mily benső vágyódással küldik gyerme­keiket ezekbe az iskolákba, amelyek mintha c-ak a szivükből szakadtak volna ki, ame­lyekben már nemcsak arról történik gondos­kodás, hogy a növendékek hitianitásban‘is részesüljenek, de ahol az egész oktatást val­lásos szellem hatja át, hogy a gyermek az ő szüleinek hitében éljen, fejlődjék és erő­södjék, hogy nem valami színtelen, hanem becsületes, igaz, jellemes, jó hazafi váljék belőle, akkor, akkor, uraim, én meg nem állhatom, hogy föl ne kiáltsak örömömben és igy ne szóljak : Nézzétek, ezt mind a magyar törvényhozás':hazafÍHs okos, bölcs intézkedése hozta] létre, ezt indm a mi édes hazánk gondossságának köszönhetjük. Beszélhetnék még a mi magyar katho- likus tanítói karunkról is, erről a tisztelet­reméltó nagy testületről, amelynek sorában nem egy-kettőre, de akárhányra mutathat­nék mint olyanokra, akik 30—40 éven át, akik egy egész életen át kiapadhatatlan lel­kesedéssel szolgálták és szolgálják a magyar kultúrát: — akik büszkék arra, hogy egész községeket magyarrá tettek nemcsak nyel­vében, de szivében, érzelmében, gondolko­dásában is ; akik midannyian ama magasz­tos cél felé törekedve küzdenek, hogy nagy- gyá, boldoggá tegyék e hont, a szép hazát — szóval : akiknek önfeláldozó munkájában valóban érvényesül a nemzetnek a népneve- léshez fűzött minden kívánsága minden óhaj­tása, minden reménysége! Mit mondjak ezekről a hitvallásos, ezekről az ideális, ezekről az igazi néptaní­tókról, a kiket el nem cserélnénk semmiért! — Elmondom, a mit pedig szeretném, ha nem kellene elmondanom : elmondom, hogy ezek a tanítók oly csekély díjazásért teljesí­tenek ily becses és hazafias szolgálatot, a mi igazán szégyenletes, a mi miatt [el kel­lene pirulnunk. — De elmondom azt is, hogy jóllehet nemzeti kultúránk meg mindig nem 4—5000 állami, hanem 24—25 000 felekezeti tanító vállán nyugszik, ez a 24.000 népnevelő ezért az ő fontos és nélkülözhetetlen mun­kájáért az állam részéről sem az anyagi tá­mogatásban, sem az erkölcsi elismerésben kellő és móltójutalmat nem nyerés nem talál! — Legyen elég uraim ! ha csak arra a meg­különböztető fizetésre és nyugdíjra mutatok a mi, nem csodálom, ha oly sok fájó érzést, oly sok keserű panaszt kelt fel hazánk fe­lekezeti tanitóiban ! A népoktatási törvényjavaslatnak ide vonatkozó hézagai méltán aggodalomba ejt­hetnek mind igaz magyar kuiturpolitikust. A tanítónak egyik legbecsesebb lelkitulajdo- árn i a hivatásszeretet, a lelkesedés, amit

Next

/
Oldalképek
Tartalom