Heti Szemle, 1905. (14. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-24 / 22. szám
sadalmi helyzettel sikeresen megküzdeni, ezért csak az irodalom munkásat tenném felelőssé: mert ha ezeknek minden becsületes fáradozásuk mellett eleddig nem sikerült a befolyás azon magaslatára felküzde- niök magukat, melyet óhajtanának, melyet gyakorolniok magának a magyar katholicziz- mus érdekében, az „Ecclesia docens“ és „discens“ — a tanító és tanuló Egyház műkifejezésekben jelzett bizonyos határok közt joguk is lenne ; — ha, jsmélem : ez eddig nem sikerült, úgy ezórta felelősség nem csekély mértékben más hatalmas tényezőt terhel : a magyar katholikus közönséget, melynek mintha két dologról nem is lenne sejtelme : saját jelenlegi állásáról ez országban s azon hatalomról, mely egy jól szervezett czéliráuyosan s vállvetve működő irodalomban rejlenék, ezen állásnak, amenyiben ma jogos igényeinknek meg nem felel, kivívására — s ha majdan kivívtuk, védelmezésé- re és megtartására. Nem túlzott ez a vád, igen tisztelt Nagygyűlés, melyet e szavakkal a magyar katholitkus közönség ellen emelek azon bátorsággal, melyet évtizedes tapasztalataim s helyzetem nekem szereztek és biztosítanak. Az Írók s irodalommal|foglalkozók ellen, legalább ^szorgalom tekintetében, nincs panasz : de vájjon a katholikus olvasóközönség oly mérvben támogatja e őket, amint illenék ? amint kellene ? Hivatkozom azon — majd azt mondtam volna — szerencséten vállalkozók tapasztalataira, kik a szépirodalmi vagy ájtatos irodalom terén áldozzák föl nappalikat, éjjeleiket — vájjon hányadik leli munkájának csak csekély, becsületes jutalmát is, s ha van — szembesítek minden egyessel hármat, aki szive vagy vagy esze szüleményére — hogy egészen prozaicze fejezzem ki magamat : ráfizeti Sőt megkérdezem magától a a Szent-István-társulat kiadóhivatalától, mily arányokban térülnek meg bizonyos irodalmi czikkekbe fektetett tőkék ? De még a katholikus időközi sajtó? Érthetetlen a magyar katholikus olvasóközönségnek — s itt saját hivatásszerű testvéreimet legkevésbbé sem veszem ki, sőt nagyon is szeretném ép őket bevádolni, — rétéből hozta valaki, és mivel az Ön rendelkezése alatt álló emberekkel szemben nem járhatok el tetszésem szerint, közelebbi instrukcziókat kértem kormányomtól, mihez tartsam magam ez ügyben. Azt mégis megjegyzem, hogy szigorú kötelességem kíséretét szemmel tartani, és meghagytam az őröknek, hogy a fogoly tábornok lakásához való közeledést, ha kell, szuronynyal is akadályozzák meg. Kiváló tiszteletem nyilvánítása mellett Hudson Lowe. Úgy állt ott a szerencsétlen tudós, mintha szél ütötte volna ; mereven tekintett a levélre, ajkai remegtek s csak halk suso- gással fellelt, midőn Stürmer hevesen rá kiáltott. „Mit tett maga szerencsétlen?“ „Igen, én adtam át a csomagot, Bécs- ben bízták reám, hogy a szegény fogoly kezeihez juttassam.“ „És nem volt bátorsága nekem ezt megmondani“,-kiáltá dühösen ajbáró. „Igen, báró ur, olyan már az ón ter- szetem, hogy nem tudok tovább nyújtózkodni, mint a meddig a takaróm ér: ha erőmet meghaladó dologra vállalkozom, én reám nem mosolyog a szerencse. De ez óriérthetetlen, mondom, a magyar katholikus oivasóközönségnek ama vétkes lethargiája, mely e téren mutatkozik s az a rögeszme- szerű elfogultság, mellyel azt hiszi, sőt elóggésajnosan nem ritkán vallja is, hogy az úgynevezett liberális, azaz katho likus-, sőt keresztényellenes sajtó jobban van szerkesztve, jobban informálva, tartalmasabb ér- dekesb a mienknél. S eléggé különös, hogy ép olyanok mondják ezt, akik soha összehasolitó kísérletet nem tesznek, hanem következetesen csak keresztónyellenes lapokból táplálkoznak, — ha szabad e szó' használni, egyenértékűvé tévén a táplálkozást a mérgezéssel — mig e menthetetlen eljárásukat legfölebb ama megszokott frázissal szeretnék mentegetni : „Hiszen csak tudni kell, mit mondanak ezek ? . . . Vájjon mit akarnak ezek az urak a nem- s ép ezért többnyire antikatholikus lapokból megtudni, amit a mi kath. lapjainkból nem tudhatnának meg? Hiszen az „Ecrasez lTnfame“ örökös változatait már eléggé ismerjük, azokkal unatkozni hagyjuk azokra, akiknek hivatása és kötelessége azokat ott, ahol kell megcáfolni, miben épen a katholikus lapoknak kijut a maguk része ; ha tehát oly nagy kedvünk van „tudni, mit mondanak ezek“, megtudjuk azt eléggé a kath. lapokból, de czáfolattal együtt, mert ez az egyedüli út, mely a katholikus közvélemény megteremtésére és megerősödésére vezet. De ha igy is volna, hogy manap a kaiholikus sajtó még gyengébb a másiknél, ki annak oka, ha nem a kath. olvasóközönség, mely örökké utgyanama tévkörbeu forog, hogy egyrészt nem támogatja sajtóját, másrészt pedig mégis azt követeli tőle, hogy versenyezni tudjon ama másikkal, melyet hívei nyiltan vagy titkon, egyenes vagy görbe utakon, de mindig támogatnak, mert őket szolgálja, amint minket is, eszméinket, jogainkat szolgálhatná egy hatalmas katholikus sajtó, melynek munkásai vállvetve, nem pártokra szaggatva nemes lelkesedéssel teljesitik kötelességüket a haza és az egyház iránt. Engedjék, meg Uraim, hogy vonatkozóE T I SZEMLE“ (22. szám.) ásnak szerencsétlensége annyira lelkembe vág, hogy ha fejembe kerül is, képes vagyok megtenni mindazt, ami az ő szomorú sorsát enyhítheti. Az őszinte meggyőződés hangján mondott szavak bámulatba ejtették Stürmer bárót, s nem győzött eléggé csodálkozni az ifjú elszántságán. Egész lelkesedéssel beszólt még a tudós sok mindent a fogoly császárról, elanyira, hogy maga a biztos is mag volt indulva s azzal az Ígérettel bocsátotta el, hogy amennyire tőle telik, megóvja minden veszélytől. Welle viszatért lakására. Nemcsak megkönyebbülten érezte magát, hanem bizonyos nemes büszkeség is töltötte el. Miután igy befejezte politikai küldetését, csak egy vágyat táplált szivében : szerette volna még a császárt látni. E vágyának pénteken kellett valóra válni: hanem a teljesülés nagyon nehéznek látszott, mert Hudson Lowe Stürmer hivatalnokait kettőzött gondal őriztette. Welle nyakába akasztotta növénygyüjtő táskáját, elővette napernyőjét s elindult a Longwood felé vivő utón. Csakhamar az első őrházhoz jutott s látta, mint követi nyomon lag idegenből idézzek néhány szót, ha másért nem is, legalább hogy bebizonyítsam, miszerint amit mondok, nemcsak a magam képzelődése, hanem oly szomorú tapasztalat, melyet más országban is tettek, sőt épen most tesznek. Baudm, a francziaországi szent-Vincze egyletek alelnöke 1877-ben ezt irta : „Nézetem szerint a hívek nem látják eléggé világosan és tisztán, mily fontos tényező a sajtó. Templomokat építenek, zárdákat alapítanak, szegény és árvaházat nyitnak, ami mind, megengedem, igen szép, sőt fontos is és szükséges, de emellett elfelejtik ugyané hívek, hogy van valami, ami még ezeknél is szükségesebb (amennyiben mindezeknek előharczosa) s ez a katholikus sajtó s annak terjeszkedése. Mert ha a katholikus sajtót nem támogatjuk, nem bátorítjuk, ha nem sikerül azt kellő magaslatra emelni, akkor templomaink nemsokára üresen állanak, egyházi s vallási testületeink el fognak nyomatni, iskoláink és emberbaráti intézményeink az egyház kezéből kivétetni, száműzetvén belőlük a vallásos eszme, mely azokat létrehozta. Figyeljük csak meg a szellemek mai irányát: mindenütt a hitetlenség emeli fejét, a hívők sorai ritkulnak ; emberek, akik minden egyéb kérdéssel szemben nyugodtak, ildomosak és okosak, úgyszólván dühbe jönnek, mielőtt valaki ezt a szót hangoztatja előttük : „az Egyház“ — mert ők ezt az egyházat legnagyobb ellenségüknek, családjuk, üzletük, vagyonuk, szóval a jólét felé való haladásuk ellenségének tartják. Honnan van ez ? Honnan e sajnos tévely, melyhez, mint valami megdönthetien igazsághoz ragaszkodnak ? ... A válasz e kérdésekre ez: az újságokból származik ez, a hitetlen, vallástalan, vallásgyülölő lapokból, melyeket olvasnak, melyek mindenünnen tolakodva nap-nap mellett megmérgezik az olvasó lelkét, mig a katholikus sajtó sokkal gyengébb és erőtlenebb, semhogy a kellő ellenmérget nyújtani tudná. „Ha e téren nem látunk egyhamar változást, — folytatja Baudin — nem sokára millió s millió lelkekből kivesz a vallásosságnak még utolsó szikrája is“. Égető szükség tehát, hogy a hivő katholikusok egye_ _____ 8 az őr. A nap izzó hevét megszokott botanikus kopár sziklára tartott, föl s alá járt, ide-oda tekintgetett, mintha növényt keresgélne. A nap perzselőn tűzött, a szikla szinte izzóvá vált, de Welle nem tágított. Kéme végre mégis csak megunta a dicsőséget, e helyütt magasra nyúló bozót árnyékában keresett menhelyet, és midőn botanikusunk a szikla legmagasabb csúcsára kúszott fel, eltűnt a poroszló szemei elől. A tájékkal ismerős lévén, gyorsan a császári lak felé közeledett, mely mellék- helyiségeivel síkságon terült el; arról a pontról, hol Welle állott, be lehetett látni a lakhely kertjébe. Welle nagy óvatossággal nézett körül. Senkit sem vett észre, a táj kietlen, a nap borzalmasan perzsel, az őrház órája háromnegyedet üt tizre. E percben lép előtérbe a jegenyefák közül két személy, botanikusunk éles szeme azonnal fölismeri Marchandt, a másik — a másiknak a császászárnak kell lennie, semmi kétség, ő az, arcvonásait az utolsó gyermek isismeri, föltekint a sziklára, szeme találkozik Welle tekintetével. Napoleon könnyű felső kabátot s kerek karimáju kalapot viselt. Welle látja