Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-21 / 39. szám
4 HETI SZEMLE“ (39-ik szám.) művész volt az valamennyi a saját munkakörében. A műsort Eckerd Ilona és Sr. Adrienne zongorajátéka nyitotta meg, kik négy kézre Weber Sonatáját adták elő olyan bra- vourral, hogy ez a pompás nyitány méltán felcsigázta a közönség várakozását. És aki sokat várt, nem csalódott. A képzőintézeti énekkar precíz Ave Mariája a szabatos énektudásnak kiváló bizonyitéka volt. Most következett egy élőkép, mely az egyházmegye hajóját illustrálta. Pompás alakítás, az értelmezést hozzá Kovács Mária talpraeseten szolgáltatta. Czukor Francziska hegedűn és Kalocsai Margit zongorán játszottak ezután egy müdarabot, melynek előadása a fokozottabb igényeknek is bátran megfelelt. Mind- akót kisasszony pompásul kezelte : az egyik a vonót, a másik a billentyűt. Boros Irma mély érzéssel, plasztikus hangszinezéssel méltóságteljes magatartással adta elő művészi stylusban kidolgozott beszédét,. Nagy hatást keltett, de meg is tapsolták. A kópzőintézet énekkara szólalt meg ezután, egy üdvözlő dallal gyönyörködtetve a jelen voltakat. Amint elhangzottak a végső akkordok, Abrahám Róza, egy tűzről pattant kis leány, nem any' nyira lépett, mint ugrott elő, szép csengő hangján, temperamentumos hévvel, az ő mozgékony naturájávál olyan pompásulszavalt egy- költeményt,, hogy szintesajnálta az ember, miért nem tartott még tovább. Kerekes Irén és Sr. Amadea zongorán előadott Orömriadója következett most, ami a klasszikus szinezésne k bizonyos utóizóvel birt. Kálmán Károlynak a „Három testvér“ czimü allegorikus költeményét találóan adták vissza Alexa Gizella Janitzky Margit, Mácsai Ilona és Darai Margit növendékek. A precíz fellépés kívánni valót nem hagyott maga után. A művészetek és múzsák sikerült életkép hű bemutatása után az apróságok hódoló felfonulása következett. Kedves kis jelenség volt. A pi- czikék az ő bizonytalan lépéseikéi, határozatlan balansaikkal valóságos családi jelleget kölcsönöztek az ünnepélynek. Nem győztük eléggé nézni ezt a nem mindennapi, épen ezért kedvesen pompás jelenséget. Ezzel aztán vége is volt az ünnepségnek. Színpadon művészibbet mindenesetre bizonnyal, de közvetlenebbet, meghatóbbat nem talál az ember. Elismerés illeti a vezetőséget, de a szereplőket is, akik egy intézeti előadás színvonalához mérten hasonlíthatatlanul sokat produkállak. Séd nunc venio ad fortissimum 1 . . . . Vasárnap este 6 órakora Katholikus Kaszinó tartott ünnepélyt. Jól,evője, — több, második megalapítója a püspök ur, aki hogyha fel nem karolja, ma körülbelül már csak emlékezete volna meg, hogy létezett egykor Szatmár kulturális intézményeinek ez a számottevő tényezője. A kaszinó ünnepe tehát olyan bensőségteljes volt, melynek őszintesége a lelkek mélyéből Lkadt. Az ünneplő közönség olylnagy számmal’jelent meg, hogy kiszorult a szomszéd szobákba, sőt a folyosón sem lehetett mozogni. Ott láttuk dr. Kádár Ambrus és Hehelein Károly praelatus kanonokokat, Szatmár előkelő társadalmának se vége, se hossza. Lehetetlen azt elsorolni, ne is kívánják. E helyen kell megemlékeznünk a férfi Dalegyesületről, mely készséggel ajánlotta fel közreműködését, s tagjai örömmel vettek részt a Kaszinő örömében. Nyitányul az ő bevezető énekök szolgált, mely a művészetnek magas színvonalon álló előadásával kedveskedett. Most Fölkel Béla főgimn. tanár, a Kaszinó egyházi alelnöke, lépett az emelvényre, s pár rövid vonással jelezte az ünnepély jelentőségét. A megnyitó beszéd elhangzása után Literáty Erzsiké kisasszony lépett az emelvényre s mesteri zongorajátékával elragadta a jeleavoltakat. Most dr. Wolkenberg Alajos tartotta meg ünnepi beszédét azzal a szónoki művészettel, mely ritka embernek adatik. A gyönyörű beszéd következőleg szól : Mélyen tisztelt ünneplő közönség ! Merész óhajtással van telve a lelkem. Szeret nem egyzerre érezni ebben az órában, amit Szat- már-Németi városnak és bérces-rónás öt vármegyének társadalma hónapok óta érez, sóhajt lelkesed ve beszól ; amit az utolsó két huszonnégy órában harangok beszédes nyelve zúg, tömjónillatos templomok, a szép szeptember virágaival ékes oltárok hirdetnek ; amit ott ártatlanok ojaka beszél, ami itt férfikeblek dalában csendül. Ezt mind egyszerre szeretném érezni : az örömet, a meghatottságot, az imádságos óhajtásokat ; a nagyok hódoló érzéseit, a szegények szívének hálakönyes buzdulását a szerény, de annál bensőségesebb ünnepi érzéseket egyfelől, az elvonultságában önmagán diadalmaskodó lélek békés, boldog örömét másfelől. Csak igy lennék méltó, hogy az öt vármegyének egyik legrégibb társadalmi egyesületében, kath. kaszinónkban, mely fennállása mostani harmincadik esztendejének ünnepi köntösére evvel az estével uj hímet teszen, a legszeb bet, a hálás érzés ékességét teszi, mindazt és méltán beszéljem, amit a társadalom az aranymisós püspöknek, az emberek a nagy embernek, a polgárok társadalmuk legelső polgárának hoznak élete, lelke-szive legna gyobb ünnepén. Óhajtásomat azonban megnyugtató, jobb tudat váltja ki lelkemből. Az ünnep olyan, hogy forró érzésekkel önti el a lelket, a közönség, mely ünnepelni jött, olyan, nemes érzéseiben és előkelő, hogy ez ünnepi arcok látása, a szemek ünneplő ragyogása lelkesedést visz érzéseimbe, elmémnek és alázatos, gyenge szavamnak is a meggyőződés erejét adja. * * * Ki az közülünk, tisztelt közönség, aki két emberöltőnek történetét az életnek azon apró szálaiban akarná szemlélni, amelyekből ez a bensőséges, pompázó valóság, a mostani ünnep összefutott? A gyermekjátékokban és gyerrnekerónyekben, az ifjú törekvéseiben, a férfiú munkáiban, a papnak apró és nagy áldozataiban, a püspök gondjaiban, szigorúságában, szeretetóben, egy szóval az életnek apró történeteiben? Bizonyosan senki ; ellenkezőleg órezem és mindnyájan érezzük, hogy mi a jelennek varázsa alatt állunk s a múlthoz csak azért térünk vissza, hogy a jelennek valóságába minél több szint, meleget, erőt vihessünk, Amint hát végigtekintek ennek az ünnepnek színén, a klasszikus kor nagyszerű története villan meg leikem előtt. Az, mikor a hős, a győztes hadvezér leteszi honmentő acélját, hatalma pálcáját, mikor önerónye babérait népe homlokára tűzi, maga meg visszatér abba az egyszerűségbe, ahol nagy lenni tanult, ahol türelme és az életerő acélosuk, ahol a férfikéből erénye született. A mi aranymisós püspökünk ötven esztendőn át állotta azt a harcot. Minden ponton megállotta. Sikerekben volt-e gazdagabb ez a hosszú pálya vagy vezető jó érzésekben’ áldozatot követelt-e többet vagy inkább biztató örömöket hintett az ifjú tanárnak, az egyházi és világi országos ügyek munkásának, a hevületes lelkipásztornak életutaira, ki mérheti meg? Vagy hogy az volna a püspöki trónus, amelynek magasságára és fényére csak sóvárogva, irigységgel lehet tekinteni, ki Ítélne igy? Senki, tisztelt közönség ! Az csak természetes, hogy minél tisztább az elme világossága, minél fenköltebb a szív világa, annál könnyebben esik reá az élet fájdalmaink borulata Nehéz fellegek csak nagy hegyek ormain ülnek, viszont reájuk esik a legtisztább, a legelső napsugár, őket öltözteti pompás bíborába az alábukó nap, reájuk, a nagy emberekre sugárzik a királyi kegy, az egyházi elismerés és vannak életükben pillanatok, amelyekben min den hódolat, hála, elismerő érzés nekik szól Mert ötven esztendő nagy idő annak is, aki* az élet zajából kiváltott gondviselő jobb sorsa, de ismerjük el, hogy aki a papi élei áldozatai között, mig emitt emésztő gondokban és munkában fáradott, amott végigjárta a lélek háborgásainak, a nyugtalan sugal- mazásoknak, a csalódásoknak, külső-belső harcoknak tövises útjait, diadalmasan hű maradt az első gondolathoz, aki mindennek mindig elébe tette papsága tudatát, az méltó arra, hogy meghatottsággal és tisztelettel szemléljük aranymisós papságának aranygondolatait. Látjuk, főpásztorunk, hogy most itt hagytál mindent, babéraidat, az ünneplést, a hódolatnyilvánitásokal és oda tértél az alázatos lélek egyszerűségével, ahol nagy lenni tanultál, ahonnan ajkadnak mézét, az élet tiszta örömeit szívtad, ötven éves pályád fájdalmaiban minden vigasztalást vettél, — az .Úr oltárához és hallóm, mint sóhajtod a római nagy vértanú igéit: Mikor kérdeztek, Uram, megvallottalak, mikor égetnek, hálát adok neked. . Mikor kérdeztek engem, megvallottalak, ötven évig hirdettelek, a te igéiddel és életem példájával hirdettelek az embereknek ; ötven évig szolgáltalak, félszázadon át hordoztalak az emberek között, — most megőrölve gondoktól, égetve szenvedésektől hálát adok neked. Hálát adok áz élet örömeiért, köszönöm, hogy látogatni móltóz- tattál. Hálát adok azért, hogy aranymisém ünnepén jó néppel, hü papsággal, a társadalom tisztelő érzéseivel környezel. Most áldásra nyújtom kezem, de te áldd meg, Uram, kegyelmeddel népemet, papságomat!, békés boldogsággal ezt a meghatott ünneplő társadalmat ! r * ; 1 Tisztelt közönség 1 A püspököt hódolat illeti, de ki az közölünk, aki a püspöki méltóság fénye alatt ne keresné és ne akarná szeretni az embert, az egyéniséget, mely az életpálya munkáinak és erényeinek, a nagyságnak és méltóságnak alapja volt és hordozója mindenkoron ? De hogy beszéljek ón arról az emberről, akinek szeme mindig a jelen kötelességein fügött sa jövendő terveit szemlólgette, a múltnak pedig, ahol az élet kezdődött, ahol az élet javarésze elfolyt, csak kegyeletes szíve rejtőkében áldozott, akinek élete történetét tőle nem hallották, szinte sehol meg nem Írták ? Mégis most elszáll lelkem abba a fejórmegyei községbe, ahol ma a kér. szeretetnek és nevelésnek meleg otthona, a közöttünk lakozó Istennek alázatos menedékhelye hirdeti, hogy Meszlónyi Károlynak és Pfiszterer Teréziának 1832. január 22 én született fia hálás akar lenni az életért, mely számára ott kezdődött, az örömökért, melye-
