Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)
1904-02-10 / 7. szám
2 „HETI Z E M L E“ (-7ik szám.') gátat nem vet ennek a nemzetirtó munkának. Bármilyen véres volt az útja, azt kell mondani, hogy az isteni Gondviselés küldötte akkor Napóleont szabaditó gyanánt a magyar nemzetnek. A Regnum Mari- anumnak ott lett eldöntve a sorsa, jóllehet csak rövid időre. Abból a csatasirból nőtt ki a magyar állameszme abban az eredeti formában, amint Nagy Lajos és Mátyás királyok tényleg megalkották. Ne tessék félreérteni, csak a forma volt az, de a tartalom más. Elég az hozzá, hogy megmentettük a magyar királyságnak legalább — - az eszméjét. Meg, de csak addig, ainig a magyarok jóvoltából és segítségével rendkívüli anyagi áldozataink árán Ausztria kiheverte a Napóleoni kardok csörtetését. Azután elővette megint a régi nótát, a Gesammt Monarchie nótáját, amelyet hol forte, hol piano I. Ferdinánd trónralépte óta mindig fuj dogálnak. Ránk zúdították a muszkát a sza badságharcz viharaival, járomba törték a nemzetet. Bűn lett magyar szivet dobogtatni a magyar kebelben. És? . . És? . . Ha a második Sol- ferinó, Kőnigrétz meg nem érkezik, mi a magyar ma? ... A tönkre- silányitott osztrák úgy repült a nyakunk közzé, mintha édes testvérek volnánk. Feledtetni kívánta a múltak összes bűneit. Olyan kezes lett mint a hat hetes öleb, — hiszen nálánál soha sem volt bensőbb barátja a kutya magyarnak. Pompásul ment minden a legjobb mederben, szemernyi kívánságok is óloinsuly- lyal estek a latba. Megadták szive minden vágyát a nemzetnek, — a papiroson. És ezzel alaposan be is lett kötve a szeme. Deák megcsinálta azt a kiegyezést, de utána nem akadt egy másik Deák, aki át is vitte volna az életbe. Jöttek a slepp- hordozók és elkótyavetyélték még a papirost is. Most ébred rá az elaltatott magyar, hogy valahol ott hever a lomtárban. És rá is könyököltek erősen. Nagyon, de nagyon nehéz ám előkeriteni. A kétfejű sas őrködik betűi felett, — Isten tudja, talán egy harmadik Solferinó kell, hogy elkergesse róla. A régmúlt időket mintha meg- elevedni látnék, a magyar állam gyengítése a nemzetiségekkel folytatott paktumban és a Gesammt Mo- nachie keretébe való besrófolásban erősen kisért Persze, 1867 és 1903 közt sok viz lefolyt a Dunán. Jó testvérünk lábra kapott ismét, minket pedig meglehetősen levett a lábunkról. Most annak a politikának a folytatása kell, amit félbenhagyott a kedves emlékű Schmerling. Vérszem a nemzetiségeknek ! . . . Hiszen ti nem vagytok magyarok, hanem oláhok, szerbek, tótok, szászok és ráczok. Csak nem akarjátok, hogy a magyar legyen ur ti felettetek ? . . .Pompás maszlag ez. Előkészítés arra az időre, mikor a magyar nemzet majd ellenségét lássa a saját szülötteiben. Szóval, hogy a Bartha Miklós szavaival éljünk, Tisza István erősen neki esett a „munkának“, mint hernyó a kukacznak, az a bizonyos szarka, amelyik csak azt nézi, hogy az éhes gyomrát hogy tölthesse meg jól. Egyházpolitika ? A Kossuth párt leszerelésének és a Tisza kormányzat alatt a régi szabadelvűek feléledésének é®szervezkedésének mély okait egész nyilisággal tárta föl egy liberális lap: a Budapesti Hírlap. Nyíltan rá mutat arra a hazug parlamenti állapotra, hogy a kor mányhoz politikailag azok állanak most legközelebb, kik közjogi elvek tekintetében legmesszebb vannak tőle t. i. a Kossu h pártiak. Legtávolabb állanak pedig tőle politikailag azok, kik közjogilag legközelebb vannak Inzzá: Apponyi párt, néppárt, Ugron- párt. Míg tehát a politikai közönséget köz jogi kordonok választják el: addig a népképviselet egészen másképen aLkul. Mi ezen hazug pártalakulásnak oka? Nyíltan megmondja a nevezett, lap, hogy most ugyanolyan pártalakulásokat látunk, mint az egyházpolitika idején, mikor a Kossuth-párt képezte a kormánynak a balszárnyát. Mostani állapotainkra is alkalmazhatjuk azt az akkori elmés mondást : tiéd az ország, hatalom és a dicsőség. Az ország a zsidóké, a hatalom a kálvinistáké, a dicsőség pedig a katholikusoké. íme tehát még liberális oldalról is egyházpolitikát sejtenek : csak a katholikusok alusznak nyugodtan, hiszen még körülöttük miuden csendesnek — látszik. Pedig nemcsak felülről jön és fenyeget, a veszedelem, hanem talán még rettenetesebb az az orkán, mely a társadalom mélyéből akar kitörni. A szocziahs'ákkal szövetkezett zsidók nagyon fe használták a zavaros időket, nyugodtan folytatták a népbolonditást és szították az alsóbb osztályok elégedetlenségét. A nemzetiségi izgatok sem maradtak tétlenül, már olyan híreket is lehet hallani, hogy nemzetiségi vidékeken fegyverkeznek. El lehetünk arra is készülve, hogy egy újabb egyházpolitikában liberálisok, szoczi- álisták, Ko-suthpái tiak mind szövetkezni fognak az egyház ellen; sőt ebben már most egyet értenek, támogatja és tüzeli őket a zsidóliberális saj ó. Vájjon hol lesz akkor a mi védelmezőnk ? Ha előre nem készülünk, ha nem szervezkedünk politikailag és társadalmilag, bizonyos, hogy úgy járunk, mint az első támadás alkalmával : mikor játszva tiporták le a katholikusok jogait. Szervezkedni kell politikailag! Egyetlen egy párt van, melyre számiiha'uok az egyház jogainak védelmezéséné! : a néppárt. Egyetlen párt — az Ugron-párt n ellett — mely a legutóbbi nehéz viszonj’okban — következetes volt. Ha Tisza ellen küzd, az érthető, mikor Bánffy olyan nyilatkozatot tesz, hogy őfelsége Magyarországon a belügyminiszternek belkormányzati dolgokban olyan hatalmat enged, mint egy alkirálynak. Szépen fogunk állam, ha ez a kálomista felfogás érvényesül. Azért tehát szakítani kell már egyszer avval a gyáva meghunyász- kodással, mely holmi nagyúri kegyek és Kegyetlen halál. . . Ismét több egy hajótöröttel az ólet tengerén. A temető lakói uj társat nyertek, mig az élők között a lesújtott, gyászbaborult lelkek száma egygyel megnövekedett 1 Mindennapi és épen azért megszokott történet, de mély benyomást gyakorol azon szívre, amely az elhunytban kedves ismerősét, a csapás súlya alatt megtört bánkódóban sze re tő barátját siratja. Nem régen, ezelő't három héttel történt. Megszokott foglalkozásaim közepette asztalomnál ültem. Nem volt kedvem a munkához, képzeletemen nem tudtam uralkodni, mint tűzesvérü paripa szökdécselt szanaszét nyugtalanul, a fenyegető veszély előérzetével, mint vihar kitörése előtt az erdők madarai. Gondolkoztam a téli álmát alvó természet zordonságáról, ridegségéről, majd annak nemsokára bekövetkező njjáébredóséről s lassankint a jövő fényes reményektől duzzadó álmainak birodalmában találtam magam, feledve a letűnt múlt emlékeit és a jelennek szelíd és mosolygó örömeit. Álmodozásomnak egy lesújtó hir vetett véget. Előbbi bajsejtelmem valóra vált, egy távirat feküdt előttem, amely szerető barátom ifjú nejének halálhírét hozta. E hir, bár nem jött egészen váratlanul, mélyen megrendített és egészen más irányt adott csapongó képzeletemnek. Nem fékeztem tovább. Tudom, hogy ezen eszmetöredókem sokakra hatás nélkül marad, de akit hasonló csapás ért, akinek örömpoharába a szenvedés keserű cseppjei is vegyültek, az talán vigasztalást és részvétet fog menteni belőle. Gondolataim és szavaim fogyatékosságát pótolja némileg az őszinte részvét és közvetlenség, amely azokat sugal.a. * * * Most februárban lesz egy éve, hogy két szerető szív az oltárnál örök hűséget esküdött egymásnak és hálatelt szívvel kérte az Ég áldását boldogságuk háborítatlan élvezéséhez. S imel Alig éltek nyolcz hónapot osztatlan boldogságuk karjaiban, alig ala kult ki képzeletükben a családi öröm rózsás kerete, midőn a kegyetlen halál jéghideg karjaival megfojtotta az oly szép fejlődésnek indult plántát s helyébe ültette a bánat könyeket termő fáját; kiragadta a szerető hitvest férje ölelő karjai közül, akit e csapás különösen érzékenyen sújtott, mert ő — mint gyakran mondogatta — „feledni oly nehezen tud.“ Ő maga se hitte, hogy boldogságuk- | nak ily erőszakos, ily kegyetlen vége szakadjon, ámbár tudta, hogy neje szervezetében hordja a halálos kór csiráit. De bár sejtsük a bekövetkező vészt, annak beállta mégis^váratlanul ér és lesújt bennünket. Élt 20 örömtelen, csalódásokban, nélkülözésekben gazdag évet, amelyre csak e néhány utolsó hónap árasztott boldogságot, mint a hogy a borús nyári napon leDyugta előtt egy visszapillantást vet a nap a földre, feledtetve vele minden előbbi borút és zivatart. Ez rövid története a szerető nőnek, aki már a buskomor temetőben pihen, hol a halál üli diadalát, hol ezren meg ezren nyugosznak a porban, hol minden göröngy, minden sirvirág az élők kényeitől ázik, s hová árvák özvegyek gondolatai, sok fajó kebel sóhajai repülnek. Gyenge beteges test jutott neki ősz á’yrészül, szenvedéssel kezdte rövid p dyafutását,, szenvedéssel folytatta és fejezte be. Növekedve is fogyott. Csak halála előtt s oly rövid időre ismerte az örömöt, mert a halál csakhamar rátette csontke- zét. Ott fekszik tehát és némaság zárja ajkait. E megrázó kép szemléleténél egy hang szólal meg bennem, amely azt kérdi : „Hát azért élt és küzdött a boldogságért, hogy j amidőn azt végre eléri, a halál harsány pa-
