Heti Szemle, 1904. (13. évfolyam, 1-52. szám)

1904-08-24 / 34. szám

2 Engedjétek, keresztény hívek, hogy szent Istvánnak eme giráiról beszéljek, amelyeket jól felhasználnunk, gazdagon ka­matoztatnunk királyunknak parancsa, a leg­szentebb »magyarnak kilencszázéves igéje, múltúnknak dicsősége, jövendőnk biztosítéka, hazafias erényünknek próbaköve 1 Érzem azonban, hogy az 1904. eszten­dő szent István-ünepén Szatmáron beszólni amilyen megtisztelő feladat, épen olyan ne­héz kötelesség is. A mi szatmári egyházme­gyénk ebben az évben százesztendős és az a bölcsesóges, istenfélő múlt, mely itt püs­pökséget alapított, az Isten ügyének temp­lomából, iskolákból, nagy intézményekből bástyákat emelt, a Krisztus igaz anyaszenl- egyházának uj virulást adott, az egyházme­gye mennyei első pártfogójául sz. István királyt választotta. Tehát ennek a száz esz­tendőnek békés hadjáratát, mely az Isten­nek dicsőségét terjesztette, Krisztus anya- szentegyházát építette, művelődést, vigaszta­lást, békés halált, üdvösséget hozott az em­bereknek öt vármegyének rónás, bérezés te­rein, sz. Istvánnak pártfogása alatt viviuk meg: Krisztusnak hitét, amelyet ő vallott, az anyaszentegvházat, amelyet ő szeretett, vallottuk, szerettük ; az idők futásában tizen­két egyházközséget és templomot adtunk a mi.sz. királyunk oltalma alá, csak a Nagy­asszonynak szenteltünk többet, templomot, oltárt, szobrot az egyházmegyében ; műve­lődtünk, — sz. István pártfogolt; fejlődtünk — sz. István oltalmazott; növekedtünk szám­ban, erőben, intézményekben, a keresztény életnek szeretetében, — a sz. István neve, nagysága lelkesített I Hát ma, mikor annak a százéves múlt­nak minden örömét egyszere érezve kitágul szivem,*) útikor a 100. esztendő: íz. István- ünepén a mi sz. királyunk előtt hódolni lá­tom Szatmár-Németi város és környékének kaiholikusait, akikkel hálaadásban, imád­ságban, szeretetben egyesül ma az egyház­megyének minden hive, mondjátok meg, hogyan beszéljek ? A hálaadás énekét zeng­jem-e vagy a büszke örömnek dalát ? Áll­jak-e a múlthoz örömkönyes szemmel s bá­muljam atyáink istenfélő bölcseségót, hi:hűsé­gét, erényeit vagy feledve a jelennek sivárságát, ennek örömeit és vigasztalásait beszéljem-e? Nem, keresztény hivek, nem illik, hogy ma ón beszéljek, magának sz. Istvánnak kell ma beszélnie ; ma apostoli igét, királyi szó­zatot akarok hallani én is! Jöjj hát, dicső­séges sz. István királyom, nemzetünknek atyja, népünknek apostola, te beszéld elnö­künk gíráidat, örökségedet! Mi csak kisérni fogjuk igéidet, ez az ünneplő sereg figye­lemmel kész lélekkel, én alázatos szómmal ! * * * /030-at Írtak. A mi sz királyunk közel hatvan esztendős, harminc mái többet királyi gondok közt, apostoli munkában, merész hadjáratokban, a béke műveleteiben töltött. A tölgyet megrázza a szélvész, de ledönteni csak a vénülő idő tudja, a jó acélt nem fogja rozsda, munkája koptalja el: a mi királyunk megfáradott, pihenni vágyik, koronáját, ha­talmát, ifjú nemzetét fiára, Imrére akarja bízni. Ifjú vállak könnyebben viselik a ki­rályi gondokat, hollófürtökre jobban illik a sz. korona. Ám hogy mi volt az augusz­tusi éjszakák aláfutó csillaga, akkor bámul­ják csillaggyermekei, mikor csodás ragyo­gással szerteszórja magát. Az aláfutó cstllag­*) II.-Kor. 6. 11. nak van szabályos ive, tündöklő sugárkó- véje, a sz. István életének vannak tanulsá­gai. Ezeket mondja el Intelmeiben.*) Fiá­hoz Írja, a jövendő királyhoz, de nemzeté­nek hagyja Intelmeit, melyeket szentül őriz­tünk, magyar törvénykönyvünknek legelső lapjára iktattunk. Őszi délutánnak bágyadt napsugára, amint mégegyszer viszanéz ősi Esztergomra, a király csarnokán akad meg. Ott ül a szent, előtte szinaranyból vert feszület, mel­lette a Nagyasszony képe. A királylyal szem­ben remete ül, egyike legelső szentjeinknek és gonddal rója betűbe, amit a királynak lelke érez, atyai szive dobog, apostoli ajaka beszól. Hallgatom, királyom, igéidet ! Fiam! Nemzetem! „A szent és osztha­tatlan Szentháromság nevében szólok és in­telmeimben a sz. hitet teszem az első helyre. Parancsolom, tanácsolom és javaslom, hogy az apostoli és katholíkus hitet szorgosan őriz­zed. Mert akik hibásan hisznek, vagy hitü­ket jócselekedetekkel nem igazolják, sem itt becsülettel nem országolnak, sem az örökkévaló országban nem részesülnek. Az ilyeneket pedig ne ápold, ne védelmezd, nehogy magad is az Isten ellenségének lát­szassál.“ Értem, jó királyom ; te most végrendel­kezel. Míg e földön országoltál, csodás szent jobbkezed alamizsnát osztogatott népednek, most telkednek legnagyobb kincsét, hitedet hagyod örökségül féltett nemzetednek. Sze­reteted összeszedi most minden erejét, hogy ami mennyei édességet élveztél életedben, ami téged szentségre vezérelt, mindazt el ne fe­ledje, őrizze, élvezze fiad s a te néped időtlen időkre. Ezért mondja. a mi apostolunk,, hogv a jó magyarnak első kötelessége, h higy- jen, hogy vallásos legyen ; ezért mondja, hogy sem becsületes emberek, sem az örök élet polgárai nem lehetünk, ha Krisztushoz és vallásunkhoz hűséges emberek nem leszünk. A vallásosság azonban nem rejtett kincs, ha­nem virággal, gyümölcscsel ékes örökifjú fa ; a vallás az Isten igazsága, nem járhat a koldus rongyaiban, királyi palást, ünneplő ruha kell a hitnek, hogy befedezze az egész embert. Hi­básan hisz tehát, aki hitét meg nem vallja, vallásos hitének erejét nem cselekedeteibe helyezi, aki a vallásos életet emberi és hon­fiúi e’ső kötelességének nem tartja. Az ilye­neket védelmezni, pártfogolni, előbbre vinni annyi, mint hadba szállni az Istennel. Sz. István mondja, akinek legelső girája íme a hit, a vallásos élet. Szent István paran­csolja : kereskedjetek vele, mig visszajövök ! Hát ime most itt van a mi sz. királyunk, adjunk számot, miként kereskedjünk girájá- val. Keresztény hivek ! Napsugaras reggelre borongós nappal, csendes alkonyaira a kí­sértetek órája, — ez a mi jelenünk. Tépett hitük, gyenge hitük nem a csalódott öre­geknek van, hanem a gyermekeknek; a vallásos életet nem az aggok unják, hanem az ifjak szégyenük ; a földieknek bűnös szeretetót, a hitetlen tudományt és erkölcsöt szinte a levegő viszi tovább, könyvekben árulják, az élet példáival tanítják. Hogy elborulna most lelkemnek mai ünnepi derűje, ha nem bíznám rendületlenül sz. Istvánnak mennyei pártfogásában és a mi lelkűnknek érzelmes valóságában, mely történelmünk­") „S. Stephani regis de Mónim institutione ad Emericum ducem liber e codice chartaceo saec. XV. bibliothecae palat. Vindobononsis." Endlicher r.Monum Árpád. 299—310. „HETI SZEM L E“ (33 ik minden lapjára felirta az Istennek nevét. És evvel a bizodalommal nagyon buzgón kértem ma a jóistent, tudom, ez a ti imádságtok is, adja vissza nekünk sz. Istvánnak eleven hitét, tanítsa meg a magyarokat buzgón ke­resztény életet élni, ne vegye még el a gírát, amelyet sz Istvánunk által nyújtott nekünk ! De Te, sz. István királyunk, mond to­vább Intelmeidet! Fiam ! Nemzetem ! „ A királyságban a hit. után a második helyet az egyház foglalja el, melyet Krisztus alapított, mikor azt mondta Péternek : te vagy Péter és ón ezen a szik­lán építem fel egyházamat. Azért buzgó igyekezettel őrködjél a szén tegyházban, hogy napról napra gyarapodjék.“ Értem, jó királyom; gírádnak, a vallásos hitnek őrt és oltalmat kerestél, erőset mint a szikla, gyöngédet, mint egy anya és a keresz­tény kaiholikus anyaszentegyházat választot­tad. Biztos oltalmunk, jó anyánk volt nekünk mindig az anyaszentegyház. Sz. Istvánunk tiz püspökség között osztotta meg az anyá­nak szeretőiét, azóta az anyának gondja tizenhárom másikat nevelt és éltet. Tatárjá­rásban, törökdulásban mindig velünk volt e mi anyánk: csak úgy tudtunk lenni a ke resztény Európa melle, hogy az auyaszent- egyház tanított, szentségeivel táplált, e-üg- gedni nem engedett. Ott van történelmünk­nek minden lapján, hogy nemzeti tudomá­nyunkat az anyaszentegyház őrizte, hogy püspökeink nagy tudósok, apostolok, alapí­tók, hadvezérek voltak. Hogy szellemi és anyagi erejüknek egész teljességével szol­gálták Krisztust és magyar Terei két, ez kö- teleségük volt, höo’y'életet és vór-t ontottak hazájukért, ez a nemzet vértanúinak dicső­ségére emelte őket. Mennyire éreznünk kell tehát, milyen gazdag a te örökséged, dicső­séges sz. István királyunk, a ki a Krisztus anyaszentegyházát hagy'tad nekünk örökös anyánkul, mert hithüségünk, erőségünk, vi­tézi tetteink mind az anyaszentegyház erejé­ből, szentségéből fakadlak. Ennek azanyaszentegyháznak egyik leg­fiatalabb hajtása Magyarországon a szat.már egyházmegye. Mennvi jót, haladást, művelő­dést vett Szatmár-Németi város és messze környéke az anyaszentegyháztól egy század * alatt, máskor már elmondtam, ma, a 100. esztendő sz. István-ünnepén azt kérem, em­lékezzünk meg elüljáróinkról, kik közöttünk az Isten igéjét hirdették.*) Hódoljunk meg nyolez püspökünknek emléke előtt : az egyik buzgóságot hozott közénk, a másik szentül élni tanított, az egyik bölcs észszel, a másik szeretettel kormányzott és valamennyi Krisz­tusnak hitét hirdette, az anyaszentegyházat építette. Hódolva hódolok egyházmegyénknek meghall és élő több mint 500 ‘papja előtt, akik a nap terhét és melegét viselték és apostolkodva vezették a lelkeket Krisztushoz az üdvösségre. Látom a múltnak dicsőségé­ben azt a sok buzgó keresztényt, akik az ist-nes életnek nemes példájával szolgálták Krisztust; látom a keresztény szülőket, akik Krisztusnak neveltek, a keresztény tanítókat, akik Krisztust tanitották, látom szerzetesein­ket, akik a tökéletes élet szeretetót hozták meg szívünknek és kegyeletes érzéssel hó­dolok előttük. Mindazért pedig, amit az anyaszentegyház müveit közöttünk, áldom a mi sz. királyunkat, aki nekünk az anyaszent­egyház szeretetét hagyta örökségül. Áldom őt legendáinknak zsolozsmájával: *) Zsid. 13. 7. szám.) ______________

Next

/
Oldalképek
Tartalom