Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-10-14 / 42. szám
„H ETI SZEMLE“ (42-ik szám.) Az alispáni aulikus felszólalás kivételével az a nézet domborodott ki, hogy a chlopyi hadiparancs és az ezt pár nap múlva követő királyi leirat által csakugyan sérelem esett a nemzeten, melynek gyökeres szanálására a sértett félnek teljes erejével akczióba kell lépnie. A nagy többség állásfoglalását igazolták a megejtett szavazatok, mert Luby Géza indítványát három szavazat ellenében az ösz- szes szavazatokkal elfogadták. A katonák visszatartása. Még nagyobb érdeklődést keltett a második javaslat, melyet Luby Béla, a csengeri kerület országgyűlési képviselője terjesztett elő a kiszolgált katonák hazabocsátása ügyében. Azt kivánta Luby Béla a közgyűléstől, hogy a hadügyminiszter visszatartó rendeletét mondja ki lörvénytelennek és sürgős feliratot intézzen a kópviselőházhoz a szabadságuktól megfosztott katonák hazabocsátása iránt. Abban megegyeztek a vélemények, hogy a hadügyminiszter rendelete indokolatlan és sérelmes, voltak azonban némelyek, kik annak törvényes voltát vitatták. Csattanóan hágott a nyakára ennek a theóriának Falussy Árpád, ki éles logikával azt a következtetést vonla le, hogy ami törvényes, az nem lehet sérelmes, ez a rendelet azonban törvénytelen, mert a képviselőház jogkörébe avatkozik, amely pedig törvénynyel statuálta, hogy a szolgálati idő 3 évre terjed, október 1 én kezdődik október 1 én tehát véget kell érnie. A szavazás e mellett a felfogás mellett döntött, s a nagy többség Luby Béla indítványát teljes egészében magáévá tette. A miniszterelnök ellen. Nagy korsternácziót keltett Iléderváry Károly ex-lex miniszterelnök leirata, melyben kimondja, hogy a törvényhatóságoknak az önkéntes adófizetések felvételének megtagadása tárgyában hozott határozatait meg fogja semmisíteni. N. Szabó Albert kérte, hogy a közgyűlés ezt a leiratot ne vegye tudomásul. — Aki ismeri a magyar törvényeket, az előtt azonnal evidens, hogy itt a bánminiszterelnök az előtte nem ismeretlen erőszak terére lépve a törvényhatóságok autonomikus jogára intézett halálos csapást. Es mi történik ? . . Az állandó választmány azt javasolja, hogy vegyék tudomásul a miniszterelnök leiratát. (Nagy szóigalelküse'g!! . Szerk.) Az általános megdöbbenést azonban, melyet ez a javaslat támasztott, csakhamar perczekig tartó demonstráczió követte, mert olyas valami következett, amiben nem minden, ámbátor szerencsétlen javaslatnak szokott része lenni. Vármegyénk egyik bátor aljegyzője, Mangu Béla, ki hivatalánál fogva az állandó választmány előadója volt, a neki jutott kelletlen szerep eljátszása után röktön kijelentette, hogy ő ugyan előadója ennek a javaslatnak, de azzal egyet nem ért és különvéleményt terjeszt a közgyűlés elé. A hazafias elem tombolt örömében, az aulikus párt pedig egymásután küldötte tüzbe embereit, hogy vegyék élét a lelkes aljegyző fellépésének. Nem használt semmit. Az igazságnak győznie kellett. A közgyűlés többsége óriási lelkesedéssel csatlakozott a fiatal aljegyző különvéleménye mellé s kimondotta, hogy a miniszterelnöki rendelet törvénytelen és mint ilyet nem veszi tudomásul. Az adószedés betiltása. Most következett a határozat provoká- lása, melylyel a törvényhatóság a miniszter- elnöki erőszakkal szemben saját autonomi- kus jogának fegyverére ütve a nemzeti ügy rendithetetlen előharczosának vallotta magát. Ferenczy Imre bizottsági tag indítványa került tárgyalásra, aki azt hozta javaslatba, hogy a vármegye tiltsa el közegeit az állami adók beszedésétől és utasítsa őket, hogy ilyetén adókat önkéntes fizetés esetén se fogadjanak el. Óriási kavarodás támadt e javaslat után, Nagy László alispán vitte tüzbe ellene jobb ügyhöz méltó ékesszólását, s hevesen tiltakozott az ilyen értelmű határozathozatal ellen, végül kijelentette, hogyha a vármegye esetleg meghozná határozatát, ő végrehajtani nem fogja. Hasztalan volt azonban az alispánnak minden ellenállása, a többség elfogadta Ferenczy javaslatai eltiltván közegeit az önkéntesen felajánlott állami adók beszedésétől is. Az alispán kudarcza. Szeget ütött a bizottsági tagok fejébe az alispánnak az a kijelentése, bogy nem fogja végrehajtani a meghozott határozatot. A törvényhatóság első tisztviselője e tényévei ellene szegült annak a testületnek, melytől összes hatalmát birja. Ki is fejezték a bizottsági tagok emiatt felháborodásukat, sőt a végrehajtó hatalmat nyomban kivették az alispán kezei közül. Mártha József ugyanis azt a pótindit- ványt terjesztette be, hogy a törvényhatóság küldjön ki egy háromtagú bizottságot, mely ennek a határozatnak érvényt szerezzen, nehogy az alispán renitencziája folytán csak a papiroson maradjon meg. A közgyűlés hozzájárult a pótinditvány- hoz, igy a törvényhatóság végrehajtó közegeinek mellőzésével egyenesen a saját kebeléből kiküldöttek által utasitja az adópónz- tárakat és községi elüljárókat, hogy állami adót önkéntes befizetés esetén se fogadjanak el. így zajlott, le a nagy nap, teljes győzelmével a nemzeti ügynek. Büszke lehet erre a sikerre vármegyénk törvényhatósága, mert megmutatta, hogy a nehéz megpróbáltatások idején ott áll a nemzet oldala mellett, s bátran számíthatunk hazafiságára abban az áldatlan küzdelemben, melyet saját nyelvéért, államiságáért kell ádáz ellenségei ellen folytatnia. Városi közgyűlés. A polgármesterválasztás óta törvényhatóságunknak nem volt olyan látogatott közgyűlése mint a tegnapelőtt délutáni. A bizottsági tagok oly nagy számban vonultak fel, hogy a tágas közgyűlési terem minden helye el volt foglalva. A karzat is tömve volt hallgatósággal. A szokatlan nagy érdeklődést a gazdasági tanácsosi állás betöltése keltette fel. Két jól szervezett párt állott egymással szemben, a Bartha Kálmáné és a Szegedi Antalé. A küzdelem erős volt mindkét párt részéről. A szavazó lapok összeszámlálásánál jóidéig egyenlők voltak a szavazatok s a legnagyobb kíváncsisággal várta mindkét párt a küzdelem végét. Egyszer Szegedy Antal — öt szavazattal megelőzte ellenfelét s már-már azt hitték, hogy elbukik Bartha Kálmán. A koczka azonban fordult s az utoljára felolvasott szavazatok Bartha Kálmán javára estek s győztesnek az ő neve került ki az urnából. A választás eredményének kihirdetése után a győztest pártja, meg a karzat, közönsége zajosan éljenezte. nézte, hogy mennyire van még a kis mutató a hatos számtól. — Ha most nem sikerül, soha nem házasodom meg, de ez egyszer sikerülni fog — mondotta önelégülten, mikor végig Dézett magán. A ruha csinos, egészen uj, most került ki a szabóm-üzletéből (tiz forint le is van már törlesztve), a czipő elegáns sevró, a mellény színes, a gallér se nem magas, se nem alacsony, a kalappedigj no igen a kalap . . . külön e czélra lett hozatva. Miközben pedig igy gondolkozott Ko- zalek Győző „N“ városkának adóhivatalnoka, valaki ráütött a vállára csak úgy gyengéden és még is megrezzent tőle. Ismerős volt előtte nagyon ez a vállütés, sokszor volt része benne, mikor nagyobb munkákat tuszkoltak rá elintézés végett. — Na ne ijedjen meg 1 — mondotta az igazgató (mert hogy az volt, azt magától Kozalek úrtól, tehát hiteles forrásból tudom) — csak azt akarom mondani, hogy maga pontos és szorgalmas hivatalnok, legalább ón magát mindig annak ismertem, most szorgalmának jutalmául adnék egy kis mellék- jövedelmet, úgy is elkel, ha házasodni akar. Az igaz csekélység az egész, de hát mégis jobb, mint a semmi. négy szó, meg a leány megjelenése, untig elég volt Kozalek urnák ahhoz, hogy feleségül merje kérni. Girsák Ida hivatalba járt és harmincz éves lehetett. A pénzügyigazgatóságnál dolgozott havi huszonnégy forint díjért, a melyet azonban mivel volt annyi vagyonkája, hogy belőle szerényen megélhetett, egyenesen a takarékba vitt. Máskülönben magas, vállas teremtés volt Girsák Ida, ki jól bírta a munkát, szőke arczczal s dús sárgás hajzattal, minthogy pedig hol a mamáját, hol a papáját, vagy éppen nagynónjét gyászolta, mindig fekete ruhában járt. És a mi leginkább megnyerte Kozalek ur magas tetszését, az a dús sárgás hajzat s a szép fekete ruha volt. Girsák Ida hat óránál pár perczczel előbb szokott rendesen kijönni a hivatalból, Koralek ur tehát már három negyed után őt perczczel ott járkált izgatottan les-fel a pénzügyigazgatóság előtti kövezeten s bár máskor a legkisebb széltől is óvta magát, most mit sem törődött a csöndesen szemetelő őszi esővel. — Most, vagy soha! — gondolta magában — miközben óráján többször meg— — Ho . . ogy? Nagyságos ur már tudja ? — Dehogy tudom ! De maholnap letelik a gyásza s remélem ismét aláveti magát az asszonyiparancsnak, annál is inkább minthogy gyerekei vannak, meg hogy az én kezem alatt nincsen agglegény, se özvegy ember. Egy minta hivatalnok mért ne lenne minta férj is? — Na igen . . igen. — Válaszolt akadozva Kozalek ur — nem is az a baj, de .. . — De ? . . Ugy-e, nincs elég pénz hozzá. No látja, én is ezen akarok segíteni, jöjjön csak az irodámba, ott megmondok mindent. Kozalek ur mindig szívesen vette, ha az igazgatója maga elé hivatta, s munkát adott neki, mert tudta jól, hogy kimeríthetetlen szorgalmát ha ma nem, holnap, ha akkor sem, egyszer idővel mégis csak méltányolni fogják, most azonban úgy ment oda, olyan félő szívvel, reszketve, mint az iskolás gyerek, ha rósz fát tesz ajtüzre, tanítójához. Félóra hosszat volt Kozalek ur az igazgatónál s félóra elmúltával támolyogva jött ki onnan. Zsóri Pál, aki a lépcsőn találkozott; vele, megszólította.