Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-09-23 / 39. szám

„H E I SZEMLE“ (39-ik szám.) szívből véve ellenállhatatlan erővel szólt a magyarok szivéhez. Illyés Bálint megjele­nése legtalálóbb czáfolat arra a sokszor han­goztatott vádra, hogy a tiszaujlaki rendező­ség kormánypárti ünnepséget akar, hogy a függetlenségi pártot és a ref. papokat a sze­replésből kizárja. Illyés Bálint ref. pap és függetlenségi képviselő. A kurucz zene. Az ezután következett szám elbűvölte a jelenvoltakat. Magos Gábor tárogatón egy gyönyörű sorozatot adott elő, mely a kurucz- dalokból volt összeválogatva. Sirt, kesergett az andalító hangszer, mólabus érzése átömlött a lelkekbe, megrezegtette a szivek húrjait. A közönség önfeledten éljenzett és tapsolt, s a művésznek meg kellett ismételnie prog- rammszámát az óriási lelkesedés hatása alatt. Leleplező beszéd. Most az ünnepség központja, annak lelkes mozgatója, a legvitézebb kurucz har- czos, Nagy Sándor, Szatmár vármegye tisz­teletbeli főjegyzője vette át a szót, s meg­kapó színekkel festette a nagy Rákóczit s ezt a korszakot, melynek most az utód ily odaadó kegyelettel áldozik. Szavaira lehullott a lepel az impozáns emlékműről, s ott állott hatalmas méreteivel a nagyközönség előtt, mely méltóságos alakjának láttára riadó él­jenzésben tört ki, s lelkének hevét ez a fenséges pillanat a legmagasabb fokra csi- gázta. Nagy Sándor pedig felemelt fővel, büszke önérzettel tekinthetett szét a hullámzó embertömegen. Ezt az örömet ő szerezte nekünk. Három vármegye, — több, az egész magyar haza büszkeségének első rangú osz­tályosa ő. A nemzet imája. Ennek a magas szárnyalásu beszédnek méltó refrainje volt a nemzet imája, melyet levett kalappal, s azzal az áhítattal énekelt a jelenvolt tömeg, mely mindannyiszor el szokta önteni a magyar ember szivét, vala­hányszor a nagy Kölcsey Hymnusza érinti húrjait. Az emlék átadása. Domahidy István Szatmár vármegye bizottsági tagja a vármegye nevében emeli fel szavát, s kéri Ugocsa törvényhatóságát, melynek területén az emlékmű létesült, hogy vegye azt védelmébe, s gondai között első­rangú legyen az éber őrködés erre a díszes emlékműre, melyet a honfiúi lelkesedés ál­lított a kurucz hősök legnagyobb hősének. Becsky Emil, Ugocsa vármegye alispánja fejezi ki a törvényhatóság örömét, mely reá e nagy idők emlékének megőrzése és védel- mezése által hárul. Megnyugtatja a közön­séget, hogy bizalmukat olyan kezekbe tették le, amelyek mindenkor büszkeségüknek fogják tekinteni annak kiérdemlésót. A küldöttségek szava. A magasztos napon szót kértek az or­szágos küldöttségek képviselői is. Ballagi Géza dr., a magyar tudományos Akadémia, gróf Teleky Géza v. b. t. t. a történelmi tár­sulat, Zempléni Árpád a Petőfi társaság, a főváros nevében Lung tanácsos adtak kife­jezést a nemzet örömének, hogy a nagy idők bajnokai iránt érzett hódolat ott honol az utódok szivében. Megbízóik nevében kö- szönetöket fejezték ki az ünneplő közönség­nek, hogy ezzel a nappal kedveskedtek a Hazának. A koszorúk elhelyezése. Emelkedett pontja volt az ünnepségnek az a megható aktus, midőn a küldöttségek 4 képviselői odajárultak a fenséges emlékmű talapzatához, s reá helyezték a magyar nép kegyeletének gyöngyeit, azokat a pompás koszorúkat, melyeknek kivitelében versenyre kelt egymással az Ízlés és művészet. Mint egy 15 koszorút helyeztek az emlékműre a különböző testületek. Gyönyörű kivitelű volt Budapest székesfőváros, a magyar tudomá Dyos Akadémia, Szatmár, Ugocsa vármegyék, Szatmár szabad királyi város, Nagybánya és a szatmári kir. kath. főgimnázium ifjú­ságának, a szatmári Dalegylet és Kölcsey- kör, a nagykárolyi Kölcsey- egyesület ko­szorúja. E fenséges jelenét hatása alatt zendi- tette rá Fátyol Józsi zenekara Rákóczi in­dulóját, mely e helyen a magasztos ünnep­ség befejezője volt. Ennek hangjai mellett indult meg az impozáns menet, hogy részt vegyen a diszebéden, mely a Korona szálló­ban várakozott reá, A diszebéd. A csatamezőről bevonult a közönség a városba. Sokan magán házak vendégei voltak. Az ünneplők egy része pedig a Ko­rona szállóban gyülekezett, melynek udvarán zöldlombokból készített hatalmas sátor állott nemzeti zászlókkal és Rákóczi czimereivel ékesítve. Maga a város is lobogódiszt öltött. A diákság a Károlyi vendéglőt foglalta el. Ebéd folyamán megeredtek a felköszöntők, melyeknek sorát gróf Hugonnai Béla, Szat­már megye főispánja nyitotta meg, ki Ő fel­ségét a királyt éltette. Az ünneplő közönség e beszédet állva hallgatta meg. Nagy László Szatmár megye alispánja Rákóczi szelleméért, gróf Csáky László ugocsai főispán az ország­gyűlés képviseletében megjelent főrendiházi tagokért, Bay Lajos az irodalmi és közmű­velődési egyesületek képviselőiért, dr. Varga János Nagy Lászlóért, az ünnepség létesítő­jéért, Baudisz Jenő az emléket létesítő tör­vényhatóságokért és hazafias közönségének áldozatkészségéért, Domahidy István a ven­déglátó Ugocsa közönségéért és a rendező­ségért, Ratkovszki Pál az ünnepi szónokokért, dr. Fejes István Illyés Bálintért, Böszörményi Sándor, a megjelent közönségért és vendé­gekért, dr. Kovács Dezső a megjelent höl­gyekért, Révész János a kurucz szellem meg­őrzéséért, Buttykay Viktor az emlékünnep létesítésén közreműködő sajtóért, dr. Lénárd István az emlékmű alkotójáért ürített poha­rat. A diszebéden több mint 300 résztvevő volt. Este konczert, s utána tánczmulatság fejezte be azt a minden izében sikerült ünnepélyt, mely a rendező törvényhatósá­gokhoz igazán méltó lefolyású volt. Quousque tandem? Minden magyar ember visszafojtott lólekzettel olvasta, azt a hadiparancsot, melyet e legfőbb hadúr a galicziai hadgya­korlatok befejezése után a hadsereghez in­tézett. Nyilván kimondta, hogy semmi vál­toztatást nem tűr az egységes hadsereg mostani szervezetén. Egyoldalú törekvések- nek kvalifikálta a magyar nemzet ama moz­galmát, mely régi törvényeken alapuló jo­gaiba való behelyeztetésót kívánja a magyar államnak. Nemzetünket a néptörzs színvona­lára sülyesztette, megfosztotta állami souve- ranitásának jellegétől, melynek összes erőit az összbirodalom javának előmozdítására kell értékesíteni. A legfőbb hadúr a felségi jogokat han­goztatja a nemzet jogaival szemben. A had­seregre appellál, mintha a nemzet alkotmá­nyát védő bajnokokban mindmegannyi el­lensége volna a dinasztiának. Hát lehetnek-e nagyobb ellenségei a dinasztiának azoknál a gonosz tanácsosok­nál, kik ezt a hadiparancsot ajkára adták a királynak. Lehetnek-e nagyobb ellenségei azoknál, akik összeütközésbe akarják hozni az uralkodót az alkotmánynyal, az alkot­mányra letett esküjével, akik belesodorják a közjogi ismeretek útvesztőjébe, lerántják a köznapi politika forgatagába, s olyan al­ternativa elé állítják, amely rendkívül nagy kárára van a korona tekintélyének. Hiszen a legfőbb hadúr jogaiból senki sem akar elvenni egy jottányit sem, de vi­szont azokat a jogokat, amelyek államisá­gunk alkotmányában gyökereznek, nem fog­juk odadobni az osztrák sakálok prédájául. Nemzeti szellemet, nemzeti nyelvet, nemzeti zászlót, nemzeti vezényszót, nemzeti tiszteket kívánunk a nemzeti hadseregben, amelyek­hez a felségi jogoknak semmi közük nincs, hanem kizárólag a magyar parlament hatás­körébe tartoznak. A felségi jogokat meg­nyirbálni esze ágában sincs itt senkinek, holott a felségi jogok is csak addig ilyenek, mig azokat a nemzet törvényei által felségi jogoknak statuálja. Micsoda abnormis észjárás kell olyan szavakat adni az uralkodó szájába, melyek a teljesen suverén magyar államot egy jo­gilag nem létező összbirodalom néptörzsei közzé degradálják, s fel akarják támasztani azt a politikát, mely ellen óletökkel és ve­rőkkel tiltakoztak a harczmezőn őseink, mely tengernyi keserűségnek, véres csatába foj­tott fájdalomnak volt kutforrása a régmúlt időkben. Nem, ilyet a magyar királynak akarnia nem lehet. Rósz tanácsosai félre vezették, olyan magyarázatot adva ezeknek a szavak­nak, melyek az uralkodót megtévesztették. I. Ferencz József sokkal vallásosabb és al­kotmányosabb király, mintsem feltételezni lehetne, hogy tudva és akarva összeütközésbe kiván jönni a magyar alkotmányra letett esküjével, királyi hitlevelével. Csúf játékot űztek itt a királylyal álnok fondorkodók, leszállították őt a trón magas­latáról a tomboló emberáradat közzé, úgy tüntették fel, mintha ellensége akarna lenni saját nemzete fejlődésének, elkobzója joga­inak, hóhéra alkotmányának. Ilyen szerepre magyar ember nem vál­lalkozhatott. Még Tisza Pista sem, még Héderváry sem. Ott kell a gonosztevőket keresni az osztrák csatalovak közt, akik mindig ott ólálkodnak a király oldala mel­lett és amint látszik, nem rettennek vissza attól sem, hogy az uralkodót a legkényesebb s a legképtelenebb helyzetekbe sodorják. Egész Magyarországon általános a meg­döbbenés, szabadelvűek és függetlenségiek, néppártiak és pártonkivüliek egy közös so­rompóba léptek, s elérkezettnek látják az időt, hogy felszabaduljon a nemzet attól a lidércznyomástól, melylyel az osztrák hegemónia lépten-nyomon reá nehezedik. Tehát egy szív, egy lélek, egy közös akarat. De hogy .... A kormány pénzén ki­tartott zsidó sajtó dioshymnusokat zeng még ennek a badiparancsnak is. Azt kürtöli, hogy aligha szólották valaha jobban hozzá a nemzet szivéhez. Hát lehet már ennél ha­tártalanabb arczátlanság ? . . . Hogy nem ég ki a szeme ilyet mondani. Igen, hozzá- szólottak a nemzet szivéhez, hozzászólattBJ[

Next

/
Oldalképek
Tartalom