Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-06-17 / 25. szám

„H E T I S Z E M L E (25-ik szám.)

levő revolvert, mire a merénylők reátámadtak és iszonyúan összekaszabolták. Végül a két holttestet az ablakon kidobták a palota udvarára.

Azt mondják, hogy a királynét nem ölték volna meg, ha veszteg marad, mert lervök szerint csak Zimonyba akarták hur- czolni.

Mikor a királylyal és a királynéval végeztek, mindazokat eltették láb alól, a kik Sándor király mostani politikáját védelmezték.

Első volt az eddigi főminisztor Cincár- Markovits tábornok, a kihez sürgős levéllel egy bérgyilkost küldöttek. Mikor a miniszter- elnök a levél után nyúlt, a gyilkos őt egy lövéssel leteritette. Meg kellett még halnia a hadügyminiszternek is, a ki támadói elől egy szekrénybe menekült, de ott ben lelte halálát, mert üldözői a szekrényen keresztül huszonöt golyót röpítettek feléje.

Megölték még a királynénak fivérét is, a kinek a szerencsétlen asszouy a szerb koronát óhajtotta megszerezni.

A király és a királyné holttestét másnap kora hajnalban az Obrenovics-család kriptájába helyezték. A temetés titokban történt, mert az utczai csőcselék még a teme- tetlen holttesteket sem kímélte.

Mindez rövid idő alatt ment végbe, de midőn hire járt, hogy a király meghalt, a katonaság Karagyorgyevics Péter herczeget királynak kiáltotta ki. Az utczákon zenekarok vonultak végig és nemzeti dalokat játszottak. A város csakhamar zászlódiszt öltött, a katonaság és polgárság ellepte a mulatóhelyeket és a rettenetes vérengzést feledve mulatni kezdett.

Az újonnan kikiáltott »király“ Karagyorgyevics Péter herczeg Genf ben időzik és úgy viseli magát, mintha semmi tudomása sem lett volna a merényletről. Sándor király halálának hírére rögtön kijelentette, hogy addig a szerb királyi trónt el nem fogadja, míg a nagyhatalmak beleegyezésöket nem adják. Viszont a nagyhatalmak is azonnal kijelentették, hogy olyan embert, aki ebben a gyalázatos mészárlásban bármiképen is részt vett, a szerb trónon meg nem tűrnek. A meggyilkolt király édes anyja Natália, Francziaországban tartózkodik, ahol 11-én délután tudatták vele fiának siralmas végét. A szegény özvegy szóhoz sem jutott a fájdalomtól és nagysokára tört ki belőle : „Szegény félrevezetett fiam“. A szerb főurak közül többen Becsbe érkeztek és le akarták foglalni azt a rengeteg pénzösszeget, amelyet Drága királyné helyezett el az ottani pénzintézetekben. Sándor király még 28 éves sem volt és ily szomorú végett kellett érnie. Nem volt hosszuéletü e földön. Mikor édesapja, Milán egyszer vissza akart menni Szerbiába, hogy ott rendet csináljon, fia 8zzal fenyegette, hogy lelöveti.

Alig zárult be a sirgödör a legyilkolt király felett, kezdetét vette a király választási mozgalom. A nép ujongott és dobzódott örömében, nemzeti szinü zászlókkal volt fellobogózva az egész város, — a gyásznak sehol semmi jele. Végre hétfőn a nemzetgyűlés összeült, s óriási lelkesedéssel kiáltotta ki Karagyorgyevics Pétert Szerbia királyának. Ez a család vívta ki hajdan Szerbia függetlenségét, trónját hasonló módon vesztette el, mint a szerencsétlen Sándor, ki kegyetlenül lakolt meg az Obrenovicsok bűneiért.

A kormány bukása.

Széli Kálmán meghuJcott.

A miniszterelnök tegnap bejelentette a kormány lemondását a képviselőháznak. Mi következik most, ki tudná ebben az órában megmondani. Széli Kálmán bukását nem személyi kérdés idézte elő, hanem azok a megrázkódtatások, melyek elé a bécsi körök odaállitották a nemzetet. Nem volt képes keresztül vinni, amire vállalkozott. De nem lesz képes ő utána senki.

A kormány lemondásával tehát a helyzet egyáltalán nincsen megoldva, sőt valószínűleg bonyolultabbá teszi a viszonyokat. Nagyon valószínű, hogy az erőszakot akarják az ellenzékkel szemben alkalmazásba venni, amelyre Széli és Apponyi nem vállalkozhattak. Erre a vállalkozásra mindig lehet egy Tiszát kihalászni a zavarosból, ki aztán megteszi kötelességét a nemzet ellen.

De a nemzet ezúttal engedni nem fog, az ellezék az erőszakra erőszakkal felel, álláspontjának feladásáról még csak szó sem lehet. Annyira fel vannak a kedélyek izgatva

az odiózus katonai javaslatokkal szemben, hogy azoknak kierőszakolása a lehetetlenséggel határos. Bárki jöjjön tehát Széli után, azon a téren sikert elérni nem fog.

Másrészt azonban fenáll annak a lehetősége is, hogy a korona az engedmények útjára lép, s ismét Széli Kálmánt bízza meg a kabinet megalakításával, melybe bevonatnék Apponyi és egy-kót tagja a volt nemzeti pártnak. Ez a kombináczió illúziónak jó, de gyakorlatilag aligha érvényesülhet.

Tudvalevő dolog, hogy a soldateszka makacsul ellenszegül a nemzeti követeléseknek, osztrák oldalról olyan erős nyomás alatt áll a korona, mely a nemzeti törekvésekkel ellenkező iránybau hajtja. Másrészt magában ebben a hazában is a szolgalelkek légiószámra hemzsegnek. Készek felvenni a harezot uralomvágyból, egyéni érdekeikből saját nemzőtök ellen, mitsem törődve azzal, ha pusztul annak az életereje, csak az ő zsebökbe tóduljon a kincs, a vagyon.

Ez az elv vezeti a szabadelvű párt jó részét. Ezért nem tűrhette Széli Kálmánt a Tisza- és Bánffy-párt kormányra jutásának első pillanatától, ezért küzdött ellene az intrikának polypkarjaival, mert az ózonosabb levegő, melyet az uj kormány kezdett terjeszteni az országban, nem volt ínyére az ő tüdőjének. A tüzzel-vassal pusztító rendszer hívei visszakivánkoznak azokba a boldogabb időkbe, mikor a hatalom szemöldökének egy mozdulatára porba hullott minden jog, minden igazság, s az erőszak ülte orgiáit a nemzeti erőforrások kizsákmányolására.

Ez az elem tehát szintén hajtja a koronát, hajtja abban az irányban, amerre Bécsből fuj a szél. Ilyen áramlat mellett tehát a következtetést könnyű levonni. Ezért nem bizunk abban a kombináczióban, melyet Széli és Apponyi kormányon maradása mellett az optimisták táplálnak.

Az arczátlanabb, a toleránsabb rész, a régi poshadt rendszer vészmadarai nem is pirulnak nyíltan kifejezést adni annak az örömmámornak, mely a Széli-kormány bukása felett korrumpált lelkűket eltölti. Nem szégyenük egész czinizmussal hirdetni, hogy* Széli azért nem maradhatott a kormányon, mert nem kell a pártnak az általa teremtett uj rendszer, nem szeretik annak tiszta levegőjét, megunták a már négy éve tartó böjtölést.

íme, a zsidó Bródi lapja a hozzá teljédé aztán, fölébredtek a kiáltásokra : „Pisztolyt nekem ! — pisztolyt ide 1“ — Ijedten nézett rám a gazda és részvéttel kérdő, megbolondultam-e ? — Kissé lecsitulva kérdeztem azután tőle, melyik a legközelebbi város, mert én megyek innen. — Rám nézett, megcsóválta a fejét s azt mondá, hogy aludjam ki magam, reggelre majd kijózanodom.

De bizony nem józanodtam én ki bánatomból reggelre. — Egész nap szobámban ültem, nem mertem kimenni az utczára, de még csak ki sem mertem nézni az ablakon. — Hej, pedig ilyenkor már a savanyuviz- kutnál beszélgettünk egymással, azután meg sétáltunk boldogan, -- óh szép idők! Vége, mindennek vége! —- a miatt a nyomorult boston miatt.

Másnap már ki mertem menni, de szé- gyeltem a parkban sétálni, elmentem tehát messzire, elhagyott, puszta erdőkbe. — Ott elpanaszoltam bánatomat a fáknak és irigyeltem őket, hogy oly szilárdan állnak a földön és nem eshetnek el. — Nem, ón nem fogok többé tánczolni!

Valamelyik ilyen szomorú elmélkedő napon találkoztam az utczán Vilma mamájával. — Mélyen elpirultam, ő barátságosan felém közeledett, megrázta a kezemet és kérdő, hogy vagyok ? — Szerencsétlen egy kérdés ilyen helyzetben, — mit is feleljen rá az ember ?! — Ba rátságosan folytatá, hogy náluk ma délután egy kis összejövetel lesz, jöjjön el, Vilma nagyon fog örülni. — „De, de, — kérem.“ — „Semmi de, — maga akkor rosszul lett, és nevetséges volna, ha a lányom ezért haragudna ; ő nagyon vágyik már Önt látni.“

Vágyik engem látni ? — elmegyek igen, el fogok menni. — Én akkor rosszul lettem és az ember nem felelős azon tetteiért, melyeket ájulófélben követ el. — Máskülönben meg ő is némileg lerántott, azután még ha veszszük, ő is fölemelhetett volna; tulajdonképen ő is hibás, tehát nincs egymásnak mit szemünkre hányni, — igen, én bátran elmehetek.

El iá mentem. — De jaj, mit, azaz kit kellett látnom ? — Ott ült mellette az a bi

Az első pár ütem még valahogyan ment, — de egyszerre csak éreztem, hogy bele fogok zavarodni; — homlokomat kiverte az izzadtság; matúra óta ilyen drukkban nem voltam. — Csakugyan bele zavarodtam totalitär, nem tudtam már, mikor és hová kell emelni a jobb lábat, mikor és hová a bal lábat; végre aztán se jobb, se bal nem volt, hanem egyszerre csak puff és lenn voltunk a földön. — Oh szánandó helyzet ! — Zavartan ugrottam föl a fényes parquette szom^ szédságából, fejemhez kaptam a két kezemmel,. mintha rosszullét környezne és azután kitámolyogtam a fényesen kivilágított cur- salonbój, — Szomorú egy cursalon ! — S legborzasztóbb az volt, hogy ott hagytam a földön a tánezosnőmet. — S mikor ki akartam lépni a terem ajtaján, megcsapott a friss levegő, kicsit magamhoz tértem és visszatekintek arra a szógyenfoltos helyre s láttam, hogy egy főhadnagy oda megy, meghajtja magát és fölemeli az én Vilmámat. — Oh én boldogtalan ember!

Haza mentem, a háziak már aludtak, —-