Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-04-08 / 15. szám
5 »H E T I S Z E M L E (15-ik szám.) den apró-cseprő dologból lovagias ügyet csinálván, a párbajmániát védelmező közvélemény előtt bizonyos nimbuszszal veszik magukat körül s a párbaj ügyekben nyert tekintélyökkel egyenes arányban nő köteke- dési viszketegök. Megismerhetni őket az utczán szúró, szemtelen tekintetökről, meg a társaságban kihivó, nyegle magaviseletökről; typi- kus alak az aszfaltbetyár ép úgy, mint a kávéházi krakóler. Ugyan mondják meg, m. t. Hölgyeim és Uraim, érdemes-e, észszerű-e az ilyenekkel párbajozni ? Hogy a párbajozás esztelensógót kézzelfoghatóbbá tegyem, elmondok egy most nem régiben lefolyt esetet. — Z. gróf a szőnyegen levő katonai javaslatok ellen kikelt az országházban s meggyőződésének consequen- tiáit levonváu, kilépett a szabadelvű pártból. A kormánypárti lapok egyikének főszerkesztője, Y. erre kemény támadást intézett lapjában a gróf ellen s elég súlyos meggyanu- sitásokkal és vádakkal rontott neki. A gróf a képviselőházban reflektált a czikkre s sze- menszedett hazugságnak minősítette minden állítását. A megsértett Y. erre kihivatja a grófot, a párbaj minden baj nélkül megtörténik s ezzel az egész dolog be van fejezve a lovagiasság szabályai szerint. Csak futólag is megvizsgálva e lovagias ügyet, alig tudom visszafojtani nevetésemet. Az kétségtelen, hogy az egyik fél hazudott: vagy V. midőn lapjában valótlanságokat állított, vagy Z. midőn a hírlapi czikkben előadott tényeket szemenszedett hazugságoknak nyilvánította ; de hogy melyik fél hazudott s melyik a becstelen, a párbaj után ép oly kevéssé tudom, mint előtte. A két pisztolylövés csak azt bizonyította, hogy mindketten a „kor színvonalán álló gavallérok,“ de az igazság világosságát nem derítette fel. Pedig arra volt volna szükség, hogy tisztán lássak s a jövőben csak annak higyjek, a melyikük nem hazudott. De talán heveske- désöket megbánva a párbaj után kibékültek s most egyforma nemes lovagoknak tekintik egymást? Oh dehogy 1 Az, ki igazságának biztos tudatában van, nem tartja becsületes embernek hazug ellenfelét most sem ! Mj volt hát e párbaj reális, az emberi észt kielégítő, az erkölcsi érzékét megnyugtató eredmény? Két lyuk a levegőben, semmi egyéb] Valóban meg kell tagadnia józan eszét annak, ki a párbajt a becsület próbakövének, az igazságszolgáltatás elfogadható, vagy legalább menthető eszközének tartja. A párbaj azonban nem csak ószellenes, hanem erkölcstelen is. Erkölcstelen 1-ször is azért, mert sérti a természeti törvényt. Helyes önszeretetünk, az a velünkszületett s igy természetes ragaszkodás az élethez, mely egyaránt megvan ifjúban és öregben, művelt és műveletlen, becsületes és becstelen emberben, tiltja életünknek jogos ok nélkül való veszélyeztetését. Jogos ok nélkül való veszélyeztetését mondom, mivel szeutebb, ma- gasztosabb kötelmek teljesítésében, fennsé- ges czólokra való törekvésben kitenni veszélynek az életet nemcsak szabad, de olykor egyenesen kötelesség. Ki kárhoztathatná az anyát, ki fuldokló gyermekének megmentése czéljából a folyóba ugrik ? Ki a ragályos betegségben szenvedőknek testi és lelki enyhülést vivő orvost és papot? Ki Ítélné el a hazájok védelmében gyilkos golyózápor között előre rohanó katonákat ? Ki az önzetlen emberszeretettől sarkalt hittérítőket, midőn rájuk nézve gyilkos klimájuországokba, vagy a fehérek vérére szomjazó vad népek közé mennek, hogy Isten országa részére megnyerjék őket ? Melyik erkölcstan Ítélte volna el azt a fiatal orvost, ki az emberi betegségek legborzasztóbbikának, a pestisnek tanulmányozására szentelte minden idejét, összes tehetségét, hogy fáradozásainak sikere esetén százezreket mentsen meg az életnek s ki pár év előtt életét vesztette e magasztos czól szolgálatában ? Az Isten dicsőségéért, a hazáért, az emberiségért, a jog, és erkölcsért végbevitt önfeláldozást nem gáncsolhatja sem az erkölcstan, sem a bölcselet. Ámde a párbajozók nem ily magasztos eszmékért teszik ki veszélynek életűket 1 A párbajok legnagyobb hányada kicsinyes, sokszor nevetséges okokból születik s a becsületnek a közvélemény előttvaló megmentéséért vivatik. Ezért valóban nem szabad az életet veszélynek kitenni, vagy feláldozni. De még az esetben sem lehet megengedett dolog a párbaj, ha valaki többre becsüli a halált, mint a becstelen életet. Amint soha nem hallottam, hogy valaki azért vágta volna ki a fát, hogy megmentse virágait, vagy érett gyümölcsét; azért égette volna el a virágot, hogy megmentse szép szirmait s kellemes illatát: épen úgy az is hallatlan logika és képtelen erkölcsi felfogás, mely veszélynek teszi ki és feláldozza az életet a becsületért, mely épen az életnek legszebb virága, legódesebb gyümölcse. Erkölcstelen továbbá a párbaj azért, mert súlyos jogtalanság embertársunk testi épsége és élete ellen törni. Már pedig a párbajban mindkét fél ezt teszi. Az erkölcstan szerint ez csak a jogos önvédelem esetében van megengedve. Ámde ki merné erkölcsi alapon azt állítani, hogy a becsület, különösen pedig az az úgynevezett külcső becsület azon javak közé tartozik, melyekért jogos önvédelemnek nevezett harczot vívhatunk s ki mondhatná, hogy a párbaj a jogos önvédelem megengedett eszköze ? Tessék a jogtalan támadás alaptalanságát bebizonyítani s nem jogtalan, észellenes küzdelemben keresni a jogorvoslatot! Erkölcstelen a párbaj azért is, mert súlyos jogtalanságot foglal magában a haza, a társadalom és család ellen, midőn a párbajozók egyike saját életét kozkáztatja s a másik fél életét veszélyezteti, esetleg kioltja. — Mindannyian bizonyos hivatást töltünk be életünk folyamán ; mint géprószek összefüggünk hazánk és társadalmunk szervezetében s mint lánczszemek illeszkedünk családunk keretébe. Kinek van joga párbaj utján, erőszakos kézzel kiragadni önmagát, vagy embertársát a haza és társadalom gépezetéből és szerető családja köréből ? De tiltott s igy erkölcstelen cselekedet a párbaj azért is, mert úgy az isteni, mint az állami tételes törvények szántszándékos megszegése jár vele. Nincs vallás, mely a párbajt ne gyilkosság bűnének, nincs jogállam, a mely legalább is ne súlyos vétségnek minősítené. — A katholikus anyaszentegyház mindenkor a legélesebben elitólte a párbajt s szigorú parancsolatokban óvta híveit „e megvetésre méltó s a gonosz szellem ösztönzésére behozott szokásától. Nem említem fel IV. Incze, II. Gyula, X. Leó, VII. Kelemen, IV. Pius és több más pápa ide vágó intézkedéseit. Legyen elég annyit mondanom, hogy a tridenti egyetemes zsinat és újabban IX. Pius pápa „Apostolicae sedis“ kezdetű constitutio- jában ipso facto kiközösítéssel sujtatnak mindazok, kik párbajban részt vesznek, vagy abban bármi módon közreműködnek. Tehát nemcsak az ellenfelek; hanem a segédek és orvosok is, sőt még a pap is, ki egyik vagy másik fél meghívására azért menne oda, hogy az elesett, haldokló felet esetleg az utolsó szentségekben részesítse. Ez a szigorú tilalom pedig, melynél többet az egyház valóban nem tehet, annyit jelent, hogy az ellene vétők nem tekintetnek többé az egyház tagjaiul s nem részesülhetnek az egyház áldásaiban és kegyszereiben mindaddig, mig a kellő elégtételt meg nem adják ; ha pedig a párbaj halállal végződött, a párbaj bűnében meghalttól még a temetés lélekemelő szertartásait is megtagadja. A büntetés szokatlan nagyságából és szigorából megítélhetik, m. t. Hölgyek és Urak, hogy mily nagy bűn a párbaj a keresztény erkölcstan a a kath. egyház tanítása szerint 1 A világi törvényhozás is mindenütt törvényekben tiltja a párbajt, mint bűncselekményt. Volt idő, midőn halálbüntetés volt kimondva a párbajozókra. Ma ugyan kisebbek a büntetések, de azért büntetik mindenütt. így p. rninálunk a kihívás és annak elfogadása 6 hónapig, a párbajra való buzdítás és kiállás 1 évig, a sebesités 2 évig, a gyógyíthatatlan megsebzés 3 évig s az ellenfél megölése 5 évig terjedhető államfogházzal büntettetik. Tehát bűnténynek, az erkölcsi törvény és az államrend megsértőjének Ítéli a párbajt az állami törvényhozás is, még pedig a büntetés nagyságából Ítélve nem is kicsinynek 1 És mégis mit látunk ? Azt, hogy mig kabátlopásért pár napra elcsukott technikust, mint becstelent mindenki megveti s kiszabadulása után semmiféle jobb társaság be nem fogadja: addig azt az embert, ki párbajban megölte ellenfelét, kinek kezére ember, talán épen ártatlan ember vére tapad s kit emiatt a törvény is sokkal súlyosabb büntetéssel, két évi szabadságvesztéssel sújtott, ováczió- val fogadják barátai s a legkényesebb társaskör ajtai is tárva állnak előtte 1 — Azt látjuk, hogy mig a törvény tiszteletben tartásának hivatott őrei, a csend- és rendőrök mindenütt ott vannak, a hol a párbajnál sokkal kisebb törvényszegés szándékáról értesülnek, addig a párbajokról, bár köztudomásúak, mindig hiányzanak, vagy csak akkor jelennek meg, ha valami nagy ur, p. egy kegyelmes miniszter párbajoz s ekkor sem azért, hogy a törvény áthágását megakadályozzák, hanem azért, hogy a kiváncsiak tömegét távol tartsák s a lovagias küzdelem zavartalan lefolyását biztosítsák 1 Ugyan mondják meg, m. t. Hölgyeim és Uraim! ilyenek láttára nem áll tótágast az ember józan esze és erkölcsi érzéke ? Hiszen többre becsülendő az a börtönből szabadon bocsátott fegyencz, ki bűnéért meglakolva javultan tér vissza a társadalomba, mint az a nagyképü világfi, ki a nevéhez jogosan tapadt szennyfoltot párbajban mosta le, és nagyobb törvénytisztelet van abban a kis hivatalnokban, ki a büntetőtörvénykönyvvel soha sem jött összeütközésbe, mint az elég sűrűén lovagiaskodó miniszterekben 1 De nem folytatom tovább! A párbaj sem a józan ész, sem az erkölcs itélőszéke előtt meg nem állja a sarat. Lehet a sértett hiúság, a ki nem elégített becsvágy, a megalázott kevélység és leleplezett gazság számára kitalált és divatos elégtétel szerző; lehet a jogos, vagy jogtalan sérelemből származó, de mindig nemtelen és lovagiatlan bosszú kielégítésére használt jogtalan eszköz ; lehet szivet szerző varázsintéz- móny a vetólytársak, életet ölő gyilkos villám az engesztelhetetlen ellenségek kezében : de
