Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)
1903-01-01 / 1. szám
2 „H E TI SZEMLE“ (1-ső szám ) az idők szakadatlan lánczolatában, mint homoktömecs a sivatagon, mint egy vízcsepp az Óceán hullámai között. Az ember életében tekintélyes rész, súlyát mindig jobban és jobban érezzük, amint a kor előhaladtával száma növekszik. Egy év az ember életében rendkívüli esélyeknek és változásoknak lehet szülője. Az egyiknek megalapítja szerencséjét, a másiknak sírját ássa. Az egyiket felkapja, a másikra ónsulylyal nehezülnek a megpróbáltatások, a nyomor. Az egyik számára örömöket fakaszt, a másiknak ürmöt önt poharába. Az egyiket méltatlanul felmagasztalja, a másikat igazságtalanul lesújtja. Az egyiket biborpamlagok közzé helyezi, a másikat gyászbaboritja. Sok örömöt és sok keserűséget oszt, mig fejünk felett elvonul. Akinek nem kell az élet gondjaival küzdeni, akinek lelkibékéjét nem zavarta fel, az előtt talán észrevétlennek tűnik fel futása, de minden egyes napja annál jobban nehezül vállaira a szegény embernek, kinek az is gondot ád, vájjon lesz-e neki és családja számára holnap betevő falat, annál hosszabbnak és kínosabbnak tűnik fel elvonulása azok előtt, kikre csapást csapás után mérve életerejüket úgyszólván megtöri. A végeredmény azonban egy. Mindenkit eljuttat azon időponthoz, melyben le kell számolni az élettel. És itt megoldást nyer az ember léteiének nagy problémája.-Az egyik örömeinek virágait, a másik küzdelmeinek saruit teszi le a sirgödör szélén. De mindakettő leteszi. Most már az a kérdés, melyik lesz kedvesebb ott, hol uj hazát kér számára: ez-e, vagy amaz. És itta másik nagy probléma, mely akkor kezdődik, mikor az első bezárul. Keresztények vagyunk. Az észokok, a rideg bölcselet, mely erőtlenségében a végtelen eszméjéhez felemelkedni nem lesz képes soha, tájékozatlanul hagy bennünket annak az életnek czélja és lényege felől, sőt sokszor tévedésbe ejt. Hitre van szüksége az eínbernek, hogy megtudja érteni földi élete valódi hivatását, hitre van szüksége, hogy reményt öntsön belé, bizalmat ger- jeszszen szivében. Hitre van szüksége, mely felemelje és vigaszt nyújtson neki az élet keserűségei között. És ahol ez megvan, ostromolja bár keblét az idők ezerféle csapása, üldözze bár egész légiója a földi ármánynak, nem esik kétségbe, mert tudja, hogy elébb vagy utóbb, de minden bizonynyal meg fog érkezni a jutalom és a viszszafizetés órája. Hitre van szüksége az embernek, hogy tűrni és mindent feláldozni tudjon azon ideális czél érdekéből, melyet a véges. elme sem megérteni, sem hozzá felemelkedni nem képes. Ki ne tapasztalta volna az életben, hogy a kinek a hit sugarai áthatották szivét, tűr, szenved, küzd a nyomorult mindennapi kenyérért, — azért boldognak érzi magát, elmegy a templomba és hálát ad az Istennek, hogy nem esett kétségbe a sors igaztalan támadásai között. Mig a jólétben pöffeszkedőnél alig lehet szánalmasabb alak. Döly- fös gőgjében megvet, letipor mindenkit, magánál hatalmasabb földi teremtményt nem ismer, ő kiváltságos gyermeke Istennek, vagy talán még nála is nagyobb, mert hiszen Isten előtte aligha létezik. Az ő istene az önzés és az élvezet. Ezentúl nem lát, de nem is akar, mert ha tovább nézne, őrületbe kergetné a látomás. Elet az ilyen? ... Ne higyje senki, az életnek csak látszata. Undorral van az olyan ember szive eltelve minden iránt, ami egykor ideig-óráig boldogította. ízetlen neki a gyönyör, az élvezet, melltől csömört kapott. Mint sirból felkelt lény, úgy imbolyog az emberek között, ha már ütött az óra, melyben vágyait dulásig kielégítette. Az az aránytalanság, mely az emberek közt az életben létezik, a sírnál kiegyenlítést nyer. Ott nincs születési előjog, ott nincs hir, nincsen dicsőség, talán a legnyomorultabbra várakozik a legnagyobb boldogság. Ott a lélek nemessége nehezül suly- lyal a mérlegbe. Ne igyekezzünk megkülönböztetni magunkat embertársainktól az életben. Ne vessünk meg, hanem szeretettel öleljünk keblünkre mindenkit, hiszen ők is emberek, ők is az Isten képmásai, sőt talán kedvesebbek előtte, mint mi. Akinek jutott a földi életben, oszsza meg kenyerét a szegénynyel, enyhítse sorsát, nyomorát, a jutaíom nem fog elmaradni érette. Ha minden ember úgy fogná fel hivatását, hogy embertársainak boldogitására kell törekednie, eltűnnék akkor a föld színéről az ármány, el a cselszövés, el a keserűség, el a nyomor, mert mindenütt ott működnének a jótevő kezek, melyek a sors csapásait enyhíteni sietnek. Ha ilyen nemes elvek fognak vezérelni bennünket, akkor, csak akkor köszönthetjük egymást tiszta lélekkel, hogy adjon ajó Isten mindnyájunknak boldog újévet. Menjünk Amerikába!.. Magyarországot valóságos kivándorlási düh lepte meg egy idő óta. Volt már alkalmunk számtalanszor megtárgyalni az okokat, serkenteni honfitársainkat hazánk szennyel. A kisasszony a pamlagon visított különféle hangnemekben. Belépésem nem is zavarta őket. Talán nem vettek észre. Én meg ott állottam a dühtől, haragtól reszketve, szólásra készen. Végre megsokaltam a komédiát s hatalmas hangon szónokolni kezdtem : — Uram! Asszonyom! Kisasszonyom! Tisztelt család! A csendet megszoktam, a lármát nem. Mivel az előttem lejátszódó jelenetekből azt következtetem, hogy ezek nem az utolsók, itt maradnom lehetetlen. Ezennel felmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de a házigazdám megfogta kabátomat és gyengéden visz- szarántott.'jj Óriási csend volt a szobában. A háziúr felém fordult, háromszor köhécselt, majd megszólalt : — Megbocsát, kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. Amiket nálunk látni és hallani volt szerencséje (?), az kivételes eset. Ugyanis vasárnap a „Kedélyes Családapák Asztaltársasága“, melynek szerény tagja vagyok, egy mulatságot rendez színi előadással, tombolával, szépsógversenynyel és táncz- czal egybekötve. Szemólyjegy ára 2 korona, családjegy: 5 kor., katonák és... pardon, ez nem tartozik ide. Nos tehát, o mulatságon színre kerül egy öt felvonásos dráma, elő- ós utójátókkal, melynek egyes jeleneteit láthatta maga előtt. Egész héten szorgalmasan kell próbát tartanunk, hogy sikerre vezessük a drámai szczénákban gazdag, megkapó, izgalmas részekben dús, egetverő talentumról tanúskodó darabot: a „Szerelem tébolyultjait“. — Hah! — röppent ki ajkamból s a földre roskadtam. — Mi baja ? — kérdő ijedten a család feje. — Már semmi, már jól érzem magam. Óh, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét, a családja kezét, az egész asztaltársaság kezét, mindegyikét, kik e darabban szerepelnek. Végtelen boldog vagyok. E drámát — én Írtam. Ez éjjel szerzői sikerekről álmodozván, nem aludtam. Az elsők között láttam magamat tündökölni. Másnap ugyanaz a lárma rázott fel merengésemből. Oly határtalanul jól esett e zaj, oly szívesen hallgattam. Majd elröpültem, hogy darabom próbáit végig élvezzem. Éppen akkor törülte képen házigazdám a feleségét. — Ahán 1 — gondoltam magamban — messze tartanak már, a negyedik felvonás harmadik jeleneténél vannak, elég jól, csattanósan adják elő. A próbák tovább folytak minden áldott este s a lárma oly jól esett szivemnek, hisz egyik legsikerültebb darabomról volt szó, melylyel vagy tízszer pályáztam ugyan és mindannyiszor visszautasítottak, de ez nem a dráma roszaságának, mint az Akadémiánál és színházaknál uralkodó kikk — rendszernek tulajdonítható. így pergett le hosszas és buzgó próbák után egy félesztendőm, a darabom színre kerülése nélkül. Faggatásaimra az volt a válasz, hogy a szereplők nem tudják kifogástalanul szerepeiket s addig nem léphetnek a nyilvánosság elé, nehogy kudarczot valljanak. Belenyugodtam. Egy esztendő után is még lelkiismeretesen tanulták, próbálták a szerepeket. Megsokaltam. Rájöttem, hogy rutul becsaptak 1 Megtudták drámám czirnét és ezt felhasználták. Sohasem volt szándékuk előadni. Koholt dolog volt az egész s azzal az ürügygyei, hogy drámát fognak színre hozni, elpalástolták, leplezték a házi gazdáméknál divó rendes kedólyeskedéseket. JUrősen eltökéltem ezek után, hogy jövőben megírandó drámáimban minden hatásos házi perpatvart, kezdve a legenyhébb arczullegyintéstől egészen a jámbor vasalódeszka bravúros szaltomortáléjáig, konokul mellőzök. Négicser.
