Heti Szemle, 1903. (12. évfolyam, 1-51. szám)

1903-01-01 / 1. szám

2 „H E TI SZEMLE“ (1-ső szám ) az idők szakadatlan lánczolatában, mint homoktömecs a sivatagon, mint egy vízcsepp az Óceán hullá­mai között. Az ember életében te­kintélyes rész, súlyát mindig job­ban és jobban érezzük, amint a kor előhaladtával száma növekszik. Egy év az ember életében rendkívüli esélyeknek és változásoknak le­het szülője. Az egyiknek megala­pítja szerencséjét, a másiknak sír­ját ássa. Az egyiket felkapja, a má­sikra ónsulylyal nehezülnek a meg­próbáltatások, a nyomor. Az egyik számára örömöket fakaszt, a má­siknak ürmöt önt poharába. Az egyiket méltatlanul felmagasztalja, a másikat igazságtalanul lesújtja. Az egyiket biborpamlagok közzé helyezi, a másikat gyászbaboritja. Sok örömöt és sok keserűséget oszt, mig fejünk felett elvonul. Aki­nek nem kell az élet gondjaival küzdeni, akinek lelkibékéjét nem zavarta fel, az előtt talán észrevét­lennek tűnik fel futása, de minden egyes napja annál jobban nehezül vállaira a szegény embernek, ki­nek az is gondot ád, vájjon lesz-e neki és családja számára holnap betevő fa­lat, annál hosszabbnak és kínosabb­nak tűnik fel elvonulása azok előtt, kikre csapást csapás után mérve élet­erejüket úgyszólván megtöri. A végeredmény azonban egy. Mindenkit eljuttat azon időponthoz, melyben le kell számolni az élettel. És itt megoldást nyer az ember lé­teiének nagy problémája.-Az egyik örömeinek virágait, a másik küzdel­meinek saruit teszi le a sirgödör szélén. De mindakettő leteszi. Most már az a kérdés, melyik lesz ked­vesebb ott, hol uj hazát kér szá­mára: ez-e, vagy amaz. És itta má­sik nagy probléma, mely akkor kezdődik, mikor az első bezárul. Keresztények vagyunk. Az ész­okok, a rideg bölcselet, mely erőt­lenségében a végtelen eszméjéhez felemelkedni nem lesz képes soha, tájékozatlanul hagy bennünket an­nak az életnek czélja és lényege felől, sőt sokszor tévedésbe ejt. Hitre van szüksége az eínbernek, hogy megtudja érteni földi élete valódi hivatását, hitre van szüksége, hogy reményt öntsön belé, bizalmat ger- jeszszen szivében. Hitre van szük­sége, mely felemelje és vigaszt nyújtson neki az élet keserűsé­gei között. És ahol ez megvan, ostromolja bár keblét az idők ezer­féle csapása, üldözze bár egész lé­giója a földi ármánynak, nem esik kétségbe, mert tudja, hogy elébb vagy utóbb, de minden bizonynyal meg fog érkezni a jutalom és a viszszafizetés órája. Hitre van szük­sége az embernek, hogy tűrni és mindent feláldozni tudjon azon ide­ális czél érdekéből, melyet a véges. elme sem megérteni, sem hozzá fel­emelkedni nem képes. Ki ne tapasztalta volna az élet­ben, hogy a kinek a hit sugarai átha­tották szivét, tűr, szenved, küzd a nyomorult mindennapi kenyérért, — azért boldognak érzi magát, el­megy a templomba és hálát ad az Istennek, hogy nem esett kétségbe a sors igaztalan támadásai között. Mig a jólétben pöffeszkedőnél alig lehet szánalmasabb alak. Döly- fös gőgjében megvet, letipor min­denkit, magánál hatalmasabb földi teremtményt nem ismer, ő kivált­ságos gyermeke Istennek, vagy talán még nála is nagyobb, mert hiszen Isten előtte aligha létezik. Az ő istene az önzés és az élvezet. Ezen­túl nem lát, de nem is akar, mert ha tovább nézne, őrületbe kergetné a látomás. Elet az ilyen? ... Ne higyje senki, az életnek csak látszata. Undorral van az olyan ember szive eltelve minden iránt, ami egykor ideig-óráig boldogította. ízetlen neki a gyönyör, az élvezet, melltől csö­mört kapott. Mint sirból felkelt lény, úgy imbolyog az emberek között, ha már ütött az óra, melyben vágyait dulásig kielégítette. Az az aránytalanság, mely az emberek közt az életben létezik, a sírnál kiegyenlítést nyer. Ott nincs születési előjog, ott nincs hir, nincsen dicsőség, talán a legnyomorultabbra várakozik a legnagyobb boldogság. Ott a lélek nemessége nehezül suly- lyal a mérlegbe. Ne igyekezzünk megkülönböz­tetni magunkat embertársainktól az életben. Ne vessünk meg, hanem sze­retettel öleljünk keblünkre minden­kit, hiszen ők is emberek, ők is az Isten képmásai, sőt talán kedvesebbek előtte, mint mi. Akinek jutott a földi életben, oszsza meg kenyerét a sze­génynyel, enyhítse sorsát, nyomorát, a jutaíom nem fog elmaradni érette. Ha minden ember úgy fogná fel hivatását, hogy embertársainak boldogitására kell törekednie, eltűn­nék akkor a föld színéről az ármány, el a cselszövés, el a keserűség, el a nyomor, mert mindenütt ott működ­nének a jótevő kezek, melyek a sors csapásait enyhíteni sietnek. Ha ilyen nemes elvek fognak vezérelni bennünket, akkor, csak akkor köszönthetjük egymást tiszta lélekkel, hogy adjon ajó Isten mind­nyájunknak boldog újévet. Menjünk Amerikába!.. Magyarországot valóságos kivándorlási düh lepte meg egy idő óta. Volt már alkal­munk számtalanszor megtárgyalni az oko­kat, serkenteni honfitársainkat hazánk szen­nyel. A kisasszony a pamlagon visított kü­lönféle hangnemekben. Belépésem nem is zavarta őket. Talán nem vettek észre. Én meg ott állottam a dühtől, haragtól reszketve, szólásra készen. Végre megsokaltam a komédiát s ha­talmas hangon szónokolni kezdtem : — Uram! Asszonyom! Kisasszonyom! Tisztelt család! A csendet megszoktam, a lármát nem. Mivel az előttem lejátszódó je­lenetekből azt következtetem, hogy ezek nem az utolsók, itt maradnom lehetetlen. Ezennel felmondok. Ajánlom magamat. Már távozni készültem, de a házigaz­dám megfogta kabátomat és gyengéden visz- szarántott.'jj Óriási csend volt a szobában. A háziúr felém fordult, háromszor köhécselt, majd megszólalt : — Megbocsát, kedves Tornyai ur, de önnek nincs igaza. Amiket nálunk látni és hallani volt szerencséje (?), az kivételes eset. Ugyanis vasárnap a „Kedélyes Családapák Asztaltársasága“, melynek szerény tagja va­gyok, egy mulatságot rendez színi előadás­sal, tombolával, szépsógversenynyel és táncz- czal egybekötve. Szemólyjegy ára 2 korona, családjegy: 5 kor., katonák és... pardon, ez nem tartozik ide. Nos tehát, o mulatságon színre kerül egy öt felvonásos dráma, elő- ós utójátókkal, melynek egyes jeleneteit lát­hatta maga előtt. Egész héten szorgalmasan kell próbát tartanunk, hogy sikerre vezessük a drámai szczénákban gazdag, megkapó, iz­galmas részekben dús, egetverő talentumról tanúskodó darabot: a „Szerelem tébolyult­jait“. — Hah! — röppent ki ajkamból s a földre roskadtam. — Mi baja ? — kérdő ijedten a család feje. — Már semmi, már jól érzem magam. Óh, engedje meg, hogy megszorítsam a ke­zét, a családja kezét, az egész asztaltársaság kezét, mindegyikét, kik e darabban szerepel­nek. Végtelen boldog vagyok. E drámát — én Írtam. Ez éjjel szerzői sikerekről álmodozván, nem aludtam. Az elsők között láttam ma­gamat tündökölni. Másnap ugyanaz a lárma rázott fel me­rengésemből. Oly határtalanul jól esett e zaj, oly szívesen hallgattam. Majd elröpül­tem, hogy darabom próbáit végig élvezzem. Éppen akkor törülte képen házigazdám a feleségét. — Ahán 1 — gondoltam magam­ban — messze tartanak már, a negyedik felvonás harmadik jeleneténél vannak, elég jól, csattanósan adják elő. A próbák tovább folytak minden áldott este s a lárma oly jól esett szivemnek, hisz egyik legsikerültebb darabomról volt szó, melylyel vagy tízszer pályáztam ugyan és mindannyiszor visszautasítottak, de ez nem a dráma roszaságának, mint az Akadémi­ánál és színházaknál uralkodó kikk — rend­szernek tulajdonítható. így pergett le hosszas és buzgó próbák után egy félesztendőm, a darabom színre kerülése nélkül. Faggatásaimra az volt a vá­lasz, hogy a szereplők nem tudják kifogás­talanul szerepeiket s addig nem léphetnek a nyilvánosság elé, nehogy kudarczot valljanak. Belenyugodtam. Egy esztendő után is még lelkiismere­tesen tanulták, próbálták a szerepeket. Meg­sokaltam. Rájöttem, hogy rutul becsaptak 1 Megtudták drámám czirnét és ezt fel­használták. Sohasem volt szándékuk előadni. Koholt dolog volt az egész s azzal az ürügy­gyei, hogy drámát fognak színre hozni, el­palástolták, leplezték a házi gazdáméknál divó rendes kedólyeskedéseket. JUrősen eltökéltem ezek után, hogy jö­vőben megírandó drámáimban minden hatá­sos házi perpatvart, kezdve a legenyhébb arczullegyintéstől egészen a jámbor vasaló­deszka bravúros szaltomortáléjáig, konokul mellőzök. Négicser.

Next

/
Oldalképek
Tartalom