Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-08 / 2. szám
I SZEML XI. évfolyam. 2»ik szám. ^zatmár, 1903. .Január 8. /íSTTX POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐF1ZE ÉSI ÁRAK: Egy évre — —1 — — — — — — 6 korona — fillérFélévre------------------------------------3 „ — Ne gyedévre-------—-------------------1 50 » Ta nítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. B A Felelős szerkesztő THORY^ENDRE. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető önze» küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a '„TAzmäny- sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) A A lap kiadója : „PÁZMÁNY-SAJTÓ." Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér A lap megjelenik műiden szerdán. A beteg társadalom. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a bűnök legkülönbözőbb nemei mind jobban burjánoznak. Maga a levegő fertőzött, tele van a gaztettek, szédelgések, bűnök baccillusaival. Kóros a mai társadalom, ^erkölcse romlott. A bűnök példái nem hogy visszariasztanák az embereket, ellenkezőleg buzditják őket. Ijesztően növekszik a rablógyilkosok, sikkasztok, tolvajok, betörők, csalók tábora. Szaporodik a gazemberek sora, például a legújabbak közül: Kecskeméthy, Gerber, Po- tóvszky gróf s ki tudná őket mind elősorolni? Nincs hét, hogy országra szóló szenzácziós bűntény ne történnék. Isten a saját képére teremtette az embert. S iijie, hány ember porba dobja magát. Őrület, vak szenvedély lázas állapotában nem retten vissza a legrémitőbb, a legborzasztóbb bűntől sem. Nem fél a törvény sújtó kezétől! A pénz utáni mohó, kapzsi vágy érzéketlenné teszi minden jobb, nemesebb felfogás iránt. A mai ember a pénz betege. A pénzvágy legyőzi szivét, lelkiismeretét, a józan ész diktálta emberi kötelességeket. Pénz! Ezzel fekszik le, ezzel ébred, ezzel boldog, nélküle beteg. Gyenge az ember. Nem tud az átkozott csábításnak ellenállni, nem képes megküzdeni vele, önmagának iraucsolni. Ha a lelkiismerete da- ozolni is akar a bűnnel, ha a törvény büntetésének teljes előérzeté- ben is van, mégis a kapzsiság felülkerekedik a becsületórzósen s magával rántja az embert az örvénybe, — melyből ki nem lehet | többé jutni, bár a törvény sújtja a ; bűnöst, a magúi.iól megfeledkezők mégis haladnak föltartóztathatlanul a becstelenség utján, nem félve sem törvénytől, sem Istent* Igen gyenge az epiűc péiíz, az átkozott pénz csábit- A pénz uralkodik a társadalmon, dobál ide-oda, kénye-kedve szerint liány'-vet bennünket; fölemel, lesují ■ rabjául ejt, azután elbocsájt, megmutatja a mennyországot és a pokolba ránt. Bűneink, a mai társadalom bűnei, szinte gyógyithatlan betegséggé fajultak, mert az erkölcsiség gyöngülésével a börtöntől, sőt az akasztófától való félelem sem szab gátot a gonosztevőknek. Mikor változnak a mai viszonyok ? Majd ha a társadalomban mások lesznek a felfogások, majd ha erősebb lesz az erkölcsi érzés, s a pénz hatalma nem lesz oly korlátlan, mint ma. Fel kell ébrednie mély álmából a társadalomnak és be kell látnia, hogy maga is bűnös. Kell, hogy felvirradjon az ide . izmus kora, mert csak az ideálisan gondolkozó ember lehet abszolút erkölcsös, csak ideális társadalom lehet boldog. Nemesíteni kell a népet, ki kell ragadni az elméket a materializmus osvcinyából, meg kell tisztítani a sziveket a reálizmus sarától és vissza kell vezetni a lelkeket az eszmény templomának oltáraihoz. Csak oly nemzet lehet nagy, hatalmas, utolérhetetlen, melyben kevés a bűn. Csak oly társadalom lehet erős, melynek erkölcsi alapja szilárd és megingathatatlan. A gazdasági munkások segély- pénztára. — Az első esztendő. — Még csak egy óve, hogy életbe lépett az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár. Mikor ez az emberbaráti intézmény megkezdte üdvös működését, mindenfelé igaz örömmel fogadták a magyar gazdaságimunkásnak — a föld népének — ezt a leghívebb jé barátiát. Az uj törvényt csakhamar elnevezték a szegény smber törvényének, mert a józan magyar munkás gyorsan belá'ta, hogy ezt a törvényt csakis az ő javára alkották és fölismerte azt is, hogy egyedül ennek a törvénynek köszönheti, hogy most már biztosíthatja magát afelöl, hogy elöregedésére, munkaképtelensége idejére, nem kell koldusbotot fognia. TÁRCZA. jgg Levél a temetőbe. Régen elköltöztél — a halál csendes birodalmába. Azóta talán már porrá is lettél. Gyönyörű piros-pozsgás orczádból, szőke hosszú-selymes hajadból már nincs egyéb, csak por, — azzá lettél, a mi voltál. Oh, ha ott lehettem volna, a mikor a vigyorgó képű Halál csontos kezeivel lezárta szemeidet, azokat a buzavirágszinű, gyönyörű szemeket, a melyekkel annyiszor néztél reám hamiskásan, egészen a szivemig. Késő, késő 1 Te csak voltál I Az én gyermekkori kis barátnőm a kivel agyütt nőttem fel, együtt tanultam az a-b-c-ét olvasni, együtt Írtam a verébfejes betűket, nincs többó! Csak az emléked van még meg, de ezt őrizni fogom, míg csak élek, örökké. Oh, hogy futottunk árkon-bokron keresztül, tarka szárnyú pillangók után. Majd ha belefáradtunk, mentünk a füszfához, vágtunk vesszőjéből, meghajlítottuk szépen karikába — körbe, összekötöttük a két végét jó erősen, házi czérnával ... És mentünk a kertbe, szakítottunk virágot, rózsát, rozmaringot, szekfüt és rákötöttük a fűzfa-karikára. Te kötötted, én tartottam. Koszorú lett belőle. Oh, hogy néztél a szemembe I Sokszor is mondtam, százszor is mondtam, igy lesz ez egyszer. Te kötöd a koszorút, ón teszem a fejedre. Nem Így lett. Én kötöttem a koszorút, én tettem a sírodra. Egy szép nyári alkonyaton együtt jöttünk haza az erdőből. Utoljára ez életben. Úgy volt, hogy másnap bevonulok az egyetemre. Szótlanul jöttünk. Fájt, hogy el kell válnunk. Istenem, nem csoda! Tizennyolcz évig együtt lenni mindennap és azután elválni egy egész bosszú évre, mert azt hittük, hogy egy évre válunk el, pedig örökre. A hogy az országúti Üdvözítő keresztjéhez értünk, megálltam. Megfogtam Piriké kezét. Belenéztem utoljára szemeibe és mondám : — Pirikéin, holnap! . . Nagyot sóhajtott. — Holnap 1 . . — Ne félj, Pirikóm, nem feledlek el soha, mert nagyon-nagyon szeretlek ! — Nem hiszem, Gabi 1 Ha elmegy egyszer a fővárosba, majd akad ott szebb is, jobb is, módosabb is . . . Ezt már szomorúan mondta. — Voltam ón már a fővárosban és hidd el, édes Piri, hozzád hasonlatost eddig a fővárosban sem látiam. Piri arcza lángba borult.-- Oh, dehogy nem ! — Nem bizony! Ha ón elvégzem az egyetemet, Piri . . . Félbeszakított. — Nem vagyunk mi egymásnak valók, Gabi. Belőled ur lesz, nagy ur, ón meg csak szegény paraszt leány vagyok. —- Mit bánom ón, ha szeretlek ! — Diákszerelem, szalmatüz. Oh, jól tudom. Reám se gondolsz többé, ha egyszer innen elkerülsz. Nem feleltem. Kéz a kézben, szótlanul mentünk haza. Másnap a kora hajnaliórákban kirobogott a kocsi az udvarunkból, hogy el vigyen tőle örökre. Piri már fent volt. Sirtunk, még egyszer megfogadtuk, hogy hűek maradunk egymáshoz és a „viszontlátásra“ szavakkal búcsúztunk el. — * Többet aztán nem láttam. Szüleim elköltöztek abból a kedves kis faluból. Aki még rokon ott maradt, nemsokára az is
