Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-26 / 48. szám

2 HETI SZEML F“ (48-ik szám.) Itt két nagy tévedés van. A kath. iskolák nem községiek, hanem patronátusi iskolák voltak. A város mint a kath. egyház kegy ura tar­tozott viselni az iskolák összes ter­heit. Képzelhető-e, hogy Szatmár városa, mely jórészben protestánsok­ból áll, önkényt, a saját jószántából, évek hosszú során keresztül hordta volna ezt a reá nézve terhes igát, ha azzal patronátusi jogából ki­folyólag nem tartozik. Viselte, mert tartozott vele és az egyházi főható­ság beleegyezése nélkül kevésbbé szabadulhatott volna tőle, mint a református iskolák segélyezésétől. A segélyt egyszerűen meg lehet vonni, ellenben a patronátusi joggal járó dologi terheket köteles teljesí­teni mindaddig, mig ezt a szép jo­got gyakorolja. És annak eldobása nem egyszerűen a várostól függ, oda a végső esetben 0 felsége bele­egyezése is szükséges. Ez az egyik nagy tévedés. A másik pedig az, hogy most már a szerintük jogtalanul végrehajtott ál­lamosításért a várost és az államot akarják felelőssé tenni. Pedig hát sem az egyik, sem a másik nem kö­vette el a hibát. Ha elkövette valaki, csakis a szatmári ev. ref. hitközség, tehát semmiféle rekompensátióra nem tarthat igényt. A tényállás ugyanis az, hogy a város felszólí­totta a szatmári ref. hitközséget, hajlandó-e átadni iskoláit állami is­kolának? Hajlandónak nyilatkozott. Ezzel az okmánynyal kezében a város tényleg keresztül is vitte az államosítást. Sem a város, sem az állam nem tartozott azt kutatni, van-e joga ehhez az átengedéshez a szatmári ref. hit­községnek, vagy nincs. Ha nem volt, azt neki kellett volna tudnia, és fe­lettes hatóságának döntése alá bocsá­zös, meg egy [század honvéd gyalogság. — Fenséges kép ! ! ! Szent László korában Vára dón képzeljük magunkat ! ! ! De merengésünk­ből csakhamar felébresztenek : a Gott erhalte . . . édes hangjai, s akkor veszszük észre, hogy a második ezredév hajnalán Kolozsvártt vagyunk, ahol holnap a Bécsverő Mátyás szobrának le­leplezése lesz ! És jme föltámad a magyar keblében az illoyalitás! ! ! Most, épen most, midőn a fé­nyes magyar múlt elővarázsolt képével eltelve büszkén dobog a hazafiságtól szive. Kiabál, ordít és fütyöl, hogy ne hallja azokat a bántó hangokat. Neki kell elnémulnia ! 1 ! Akit el nem tapos a lovasrendőrök vágtató hada, nyakon csípik, fogságra vetik, megbírságolják. Ünnepeljünk hát zavartalanul édes ma­gyarok ! Mátyás király szobrának leleple­zése van 1 I ! Lehull a lepel. Előtűnik nagy királyunk fenséges szoboralakj^. Éljenzünk rendületlenül, habár tagjaink fajnak az üregektől, melyeket tegnap kiosztottak számolatlanul, mert a drága Gotterhalte mellé, — kiki a maga módja sze­rint — kontrázni mertünk. Este utaztam vissza a fővárosba : ugyan­azon vonaton jött a királyi herczeg is. -— Va- lemi hátsó, rejtett ajtókon rendőri kísérettel bevezettek bennünket a várótermekbe. — A pályaudvarra vezető minden ajtó el volt zárva, nehogy egy magyar czivil lélek kijusson oda. — Nem is volt künn más latható, csak az ide­tani az ügyet. Nem telte. Cselekedett a saját felelősségére. Nagyon könnyű tehát kihámozni, hogy ki itt a,hibás, hogy kit terhel mulasztás. És ter­mészetesen, akit a mulasztás terhel, az tartozik viselni a felelősséget is. Olyan egyszerű a dolog, hogy első tekintetre könnyű átlátni. Nem most, a tizenharmadik órában kell jajveszékelni, hanem akkor lett volna szükség a közös aktióra, mikor jó­akaratukig felhívtuk őket, hogy egye­sített erővel mentsük meg iskoláin­kat. Most már minden késő. Szinte absurdumnak tűnik fel, hogy eleget lehessen tenni az egyházkerületi köz­gyűlés rendelkezésének, illetve, hogy ki lehessen eszközölni a várostól azt a segélyt, melyről a szatmári ref. hitközség önkényt lemondott. Ezzel az ügygyei is úgy jártak a protestánsok, mint az egyházpoli­tikai törvényekkel. Akkor vették észre magokat, mikor már nemcsak a tető égett, hanem az épület falai is összeomlottak. A Kath. Kaszinó ünnepe. A kath. kaszinó hosszas küzdelem és vajúdás után végre elérte most, hogy Szat­már városának számottevő kulturális társa­dalmi intézményei közt foglalhat helyet. Hosszas küzdelem után, sőt egy időben már a vészmadár csattogott felette, midőn meg­fosztva otthonától, tagjai hajléktalanokká lettek, elszéledtek, kezdett feledésbe menni az intézmény, az eszme. Ellenfelei ott les- kelődtek kórágya mellett a halotti szemfedő­vel, megtagadták létjogosultságát, kárhozatos és szükségtelen alkotásnak kiáltották ki, mely csak arra hivatott, hogy megoszsza a város müveit társadalmát, a visszavonás és türelmetlenség magvait hintse közöttük. A haldokló akkor nem felelhetett ezekre a ten- dentiosus vádakra, nem volt életerő benne ges vasútiak és a hadsereg, t. i. az annak kép­viseletében kirukkolt egy szakasz közös, meg egy szakasz honvéd gyalogság a katonabandá­val. Megérkezik a főherczeg, fölhangzik a Hymnusz. (Az ilyenfényes magyar ünnepségek alatt ezt különben sokkal többször van sze­rencsénk hallani, mint az „Isten, áldd meg a magyart“.) Vegre nagy óvatosan, megint valami hátsó rejtett ajtókon kivezetnek bennünket a váró­termekből és sietve beültetnek a vasúti kocsikba. S a mint ott ülök a kocsi ablakánál és kite-1 kintek, mit látnak szemeim ? Ott áll a sötétben, titokban, suttyomban ólalkodva egy szakasz csendőrség. Még a lámpák is el voltak oltva, hogy ne lehessen őket látni és hogy aztán an­nál kényelmesebben rácsapjanak, mint a vércse a kis csibére, arra a magyar lélekre, ki egyet füttyenteni merne, vagy fülön ragadják, szu­ronyra spékeljék, összeapritsák. Vegre jeleznek az indulásra. Fölhangzik ismét a Gotterhalte. De e perczben egy éles fütty hasítja keresztül a levegőt. A csendőrség fegy­veréhez kap, rohamra készül. — No, csituljatok, hiszen csak a mozdony fütyölt. Robog a vonat s visszatekintve a kincses városnak messzire fénylő ünnepies kivilágítá­sára, szivünk nem tudja ma'gát átadni a zavar­talan hazafiui örömnek, mert hiszen a pálya­udvarról még most is hallatszik a Gotterhalte unser’n Kaiser! K. I. legjobb barátai is azt hitték, hogy utolsó pillanatait éli. De váratlan, szinte csodaszerü orvosi segély érkezett. Egyházmegyénk nemeslelkü főpásztorn és a székeskáptalan tagjai kezd­tek lelkesedni az eszme, az intézmény iránt, magokénak ismerték el a szenvedőt és eré­lyesen hozzáláttak a feltámasztási kísérletek­hez. Talán épen az a kárörvendő vészkiáltás villanyozta erélyesebb fellépésre nemes lei- köket, mely Szatmár eme szép missióra hiva­tott kath. intézményének megsemmisülése miatt valóságos applaususban tört ki. A szeretet és áldozatkészség csodákat művelt, a kath. kaszinónak uj otthona lett. A főpásztor intő szavára ismét összegyüleke­zett az elszóUdt nyáj, a tagok lassankint annyira felszaporodtak, hogy nemcsak meg­töltötték az uj otthon termeit, de azok be­fogadásukra elégteleneknek bizonyultak. A tagok kitartása, lelkes pártfogóinak támoga­tása, elsősorban a főpásztor bőkezűsége lehe­tővé tették, hogy ez óv folyamán a tagok számarányának, és a kor igényeinek meg­felelő módon bővíttessék ki a régi épület, mely most már pompás termeivel valóban büszkesége városunkban a kath. alkotások áldozatkészségének. A kaszinó hálából, hogy ujjáteremtőjó- nek emlékét megörökítse az utódok szivében, megfestette a püspök ur O méltóságának életnagyságu képét, mely termeinek örök időkig legbecsesebb emléktárgya lesz. Az uj otthon felszentelése és a nagy­lelkű védnök arczkópónek leleplezési ünnepe hozta össze vasárnap délelőtt a kaszinó tag­jait. Öröm honolt a megjelentek arczán, visszaemlékezve a szomorú múltra, s látva ezt a pompás palotaszerü hajlékot, a tágas, fényes termeket, melyek egyikében nemzeti lepel alatt ott volt felállítva a jótékony fő­pásztor arczképe. A szentelés előtt dr. Irinyi Tamás al- elnök vezetése alatt küldöttség tisztelgett 0 méltóságánál, megköszönve nemesszivü- ségének és határtalan áldozatkészségének e remek alkotását. A küldöttség szónoka dr. Irinyi Tamás körülbelül a következő beszé­det intézte a főpásztorhoz : Méltőságos és fötisttelendö Püspök Ur! Kegyes Pártfogónk! Megjelentünk Méltóságod magas színe előtt, hogy az emberi szív legnemesebb vo­násainak egyikót, a hálát egyszerű, kereset­len, igaz szavakban kifejezzük. Méltóságos uram, a mire a kath. kaszinó régtől fogva vágyott, hogy egy tagjai igényeinek s ké­nyelmének megfelelő s kielógitő helyisége le­gyen, azt méltóságod „legyen“ szava, atyai kegyessége s jóakarata lehetővé tette. Eddig is állandó figyelemmel és gonddal kisérte méltóságod ez intézetet, eddig is nemes bő­kezűséggel volt irányában, de mostani ke­gyessége betetőzte a kath. kaszinó irányá­ban folyton táplált jóindulatát. Most már áll az épület megfelelően átalakítva s kibővítve. Most már van ennek a kath. intézménynek igazi otthona. Most már kétszeres igyekezet­tel és szorgalommal folytathatja a kath. ka­szinó missiószerü működését, társadalom- nemesitő nagy munkáját. Fogadja ezért méltóságod a kath. ka­szinó összes tagjainak, mint egy szívnek há­láját. Adja a Mindenható, hogy méltóságod atyai szerető szive még hosszú éveken őr­ködhessék e hatalmas egyházmegye felett, adja a Mindenható, hogy nem csak a kath. kaszinó, de az egyházmegye összes kath. intézetei még hosszú, ho-szu éveken át ró-

Next

/
Oldalképek
Tartalom