Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-08 / 41. szám
2 „HETI S Z E M L E" (41-ik szám.) molni mindenkinek, hogy a régi Magyarország, — a keresztény Magyarország, még mindig életben van. Zola Emil. Meghalt. — eltemették. Amilyen volt élete, épen oly borzasztó volt a halála. Öngyilkosság áldozata lett, vagy a kályhából kiömlő gáz folytotta meg, rejtély marad talán mindörökre. Nem közönséges halandó volt^ kit alig tart meg emlékében egy pár évtized, Zola pályafutása évszázadokra kihat. Mint óriási bolygó a világűrben, úgy lebegett ő a világirodalom azúrján elhomályosítván napjának éltető, melegítő fényét. Századának legnagyobb rombolója volt, a vallástalanság és a fertőzött erkölcs büz- hödt iszapja csepegett tolláról, óriási mocsárrá növekedvén, mely nemcsak saját honára, de az egész világra kiterjedt. Korának legszeny- nyesebb regényírója volt, százezereknek lelkét mételyezte meg, százezereknek boldog életét tette ő tönkre. Régi latin közmondás, hogy a halottakról csakis jót szabad mondani. Nagy embereknél, kiknek neve a történelemé, kiknek működése felett Ítéletet kell az utókornak mondani, ez a közmondás veszti hatását. Ők a kritika bonczkése alá kerülnek holtak után is, hogy mérlegelni tudja az utókor évszázadok után is azt a hatást, melyet müködésök- kel az emberi nemre, szőkébb körben egy országra vagy a társadalomra gyakoroltak. A nagy emberek élete a sírnál kezdődik. Akkor lépnek a halhatatlanok sorába, midőn a történelem múzsája kimondotta felettük a pártatlan kritikát. Zola nagy ember volt, ezt kénytelen elismerni mindenki, de nagysága nem az alkotásban, hanem a pusztításban állított emléket magának. Mint a megdagadt folyam, mely rettenetes képet ád tovafutásában, s ha medréből kilép, városokat, falvakat, kalásztól rengő mezőket tesz tönkre fékvesztett árjával, Nyiljék meg s utján a szellem hadaknak Ok jöjjenek, bírók végszámvetéshez 1 . . . A vértanuknak még ne adj nyugalmat I Támaszd föl, addig úgy sincs nyugodalmok! És visszatért zászlóink repülése, Melytől rémülten hal szörnyet a zsarnok, Fessen kezökben szivárványt az égre, S a gyász és emlékezés szent városa Legyen feltámadásnak s diadalnak Örök lámpával fénylő temploma ! . . . . A vórtannknak még ne adj nyugalmat! Hozzák a megváltást, a szabadságot Dicsőségében égből vissza földre ! Szent koronánk ragyogjon áldva rájok, Mint a hon napja, dicsfónyes fejökre ! Tedeum zengjen s imánk végire: „Előre!" zengjék mint áment az ajkak! . . . Mindenható szabadság Istene, A vértanuknak adj örök nyugalmat! Az aradi tizenhárom. Irta: Kiss Endre. Költöző madarak, hova, merre szálltok? Nem fáj idegennel cserélni hazátok ? Tündöklő napsugár, mért halványul fényed ? Miért olyan rémes zúgása a szélnek ? . . . Szárnyas kis vándorok, maradjatok nálunk, Áraszd ránk meleged, kedves napsugárunk, Lengjen enyhe szellő a völgy és bérez felett, Legyen e hazában örökös kikelet ! olyan képet ad Zola e század történetében. Nem volt Istene! . . Lehet- e nagyobb ember annál, ki önmagát állítja oda bálványképnek az Isten helyett. Epigonoknál butaság, Zolánál históriai momentum. Az ő nyomdokain százezrével fakadnak a földi istenek. Nem volt vallása ! . . . Lelki táplálék nélkül úgy élt mint oktalan állat a jászol mellett. Ahogy élt, úgy temették el, Nem Isten szolgája, hanem barátai tartottak felette gyászbeszédeket. Nem gyászénekek hangzottak fel koporsója mellett, hanem dobpergés hirdette indulását a halottak birodalmába. Mintha liczitátióra tolongott volna beláthatatlan sokaság. A szocialisták és anarchisták képezték a gyászkiséretet. Hajba is kaptak egy kicsit, hogy annál emlékezetesebb legyen szörnyű nagyságában a világ legnyomorultabb emberének végtisztessége. Nem volt erkölcse. Aljasságot lehelt szivükbe olvasóinak, szabadalmat adott a test vágyainak, igenrt a nemtelen ösztönöknek, tápot a romlottságnak az egész vonalon. A közönség rohant utána. Uj, ismeretlen világot tárt fel előttük, melynek paradicsomi meztelenségében eddig még nem gyönyörködött. Csábitó, csiklandoztató volt ez a világ, melynek kapuján belépni ösztönt kapott, akinek alkalma nyílt a kulcslyukon betekinteni. Zola nem volt rest megforgatni a kulcsot abban a zárban, s ime az epe- kedő ifjúság előtt megjelent a soha nem látott kép, melytől aztán többé szabadulni nem volt hatalma. így gázolt keresztül ez a rendkívüli jelenség a sziveken, érzelmeken és jellemeken. Társadalmat alkotott a saját képére. Magához emelt, hogy magával együtt lerántson büntelen ártatlanokat. Gyönyörködött a társadalom vonáglásában, melyet lábai elé terített mérges lehelletéve). Most ime meghalt. A földi isten elköltözött oda, ahol van Isten, akár akarja ő, akár nem. Van és Ítél felette. Ő már nincs többé köztünk, de szelleme itt maradt, utat tört magának talán még századok éjszakáDe nem !.. . Csak szállj, repülj,... repülj gólya, [fecske! Költözz el e honból messze tengerekre, Csak enyészszék el a nap fényes sugára, Enyészet borult már úgyis a hazára. Csakzúgj, tombolj szélvész, sikoltozva zengjed, Hogy rab lett, elbukott a hős magyar nemzet, Istennek ostora sújtott le a népre S özönével folyik legjobbjaink vére! Csak hullasd megsárgult leveled, tölgy lombja; Hullasd szemfedőül eltemetett honra. Nincs szükség zöld lombra, nincs szükség [virágra, Leesett már fejünk szentelt koronája ! Csillag is hulljon le, ne legyen az égen !.. . . Lehulltak csillagid édes magyar népem ! Gyász van a hazában, mély gyász minden iájon.. — Most vész vógreményünk, most a tizen[három ! . . A rémitő szóra az ég is megrendül. — Talán az Ítélet harsonája zendül ? I Ok elveszhetnének? !... Látva egymás mellett Az hiszszük szétvernek milliónyi serget. De a röpke szellő szomorúan zúgja —.. „Most indulnak ezek az utolsó útra. Nemes, tiszta vérük bakó keze ontja S Arad lesz holt hazánk legnagyobb sirdombja“! Megtörtént ... Elhervadt nemzetünk virága, Szabadság csillaga az égről leszálla, Kiömlött földre a tizenhárom vére jába, kinpadra viszi a lelkeket, posványba a nemes érzelmeket, zúzni, rombolni fog, mig csak a megsértett világrend fel nem támad, s meg nem üti a dobot szellemének ravatalánál, — úgy, mint ahogy lie itátión szokták. Az ovoda megvétele. (Válasz a „Szatmár és Vidéke" ily czim alatt megjolent czikkére.) A szept. 25-iki rendkívüli közgyűlésen megjelent törvényhatósági bizottsági tagok nagytöbbséggel (32-en 20 ellenében) arra szavaztak, hogy a Kovács Béla féle telket és házat vegye meg a város a kettős ovoda czéljaira, Ám minő szempontok vezették a városatyákat meggyőződésük kiformálásánál, azt mi nem kutatjuk, ennek találgatását a Szatmár és Vidéke czikkirójára bízzuk, de annyi tény, hogy szavazatukban a törvény- hatóság itéhte lett kimondva s mi ebben megnyugszunk, pro és contra capaczitálások úgy is idejöket múlták. Egyébiránt a szavazásig volt annyi ideje minden egyes képviselőnek, hogy a kérdés lényege felől teljes tájékozást nyerjen, pressióról, vesztegetésről szó sem lehetett, és átfutva a listát, kitűnik, hogy a kellő szakértelem sem hiányzott a tanfelügyelő házát megvételre ajánlók táborából. Nincs tehát semmi elfogadható czi- münk, melyen n törvényhatóság döntésébe beleköthessünk. Ám ha nekünk nincs, van laptársunknak a Szatmár és Vidékének. Szerinte a polgármester által kimondott határozat érvénytelen. Állításának igazolására idézi a 1886. XXII. t. ez. 110 §-át, mely a következőleg hangzik : „A község törzs vagyona csonkitatla- nul fentartandó. Kivételes esetekben annak elidegenítését, lényeges átalakítását vagy felosztását, valamint ingatlan vagyonnak, vagy királyi kisebb haszonvételi jognak vételét a képviselő-testület csak az általa e végre legalább 30 nap közbevetésével határozatilag külön kitűzendő és kihirdetendő közgyűlésében összes tagjainak, — ide értve a szavazattal biró elüljárókat is, — általános többS ráborult a honra rabság sötétsége . . . De mily Ítélet ez ? ... A vádlottak bátrak S félelemtől sáppadt arezuk a bíráknak I Fényes udvaronezok, mért remeg testetek ? Hiszen ti mondtátok ki az Ítéletet! Talán elétek tűnt a jövendő rajza S rettegve láttátok meg lefestve rajta, Hogy gonosz müvetek vissza száll majd rátok, Sírotokig üldöz a megfogant átok ! Sejtettétek talán, hogy hőseink vére, Nem omlik hiába a haza földjére, S a szép anyaföldből, mely vérüktől ázik, A szabadság fája ismét kivirágzik 1 — Világ alkotója, magyarok Istene, Mennyei trónodról tekints népedre le ! Bocsásd reája a béke olajágát, Hogy tovább a balsors vészei ne hányják; Küld le közzé a hős tizenhárom lelkét, Hogy bele az erőt s kitartást leheljék, S tanítsák arra a hon apraját, nagyját, — Hazájukért, ha kell, életüket adják I —S ha jön idő, mikor nem virulna, nyílna Szabadság virága vérrelázott szirma, Támaszad fel nemzetünk közt a tizenhármat, Kik vérrel áldoztak a szent szabadságnak ! Ha ily hősink lesznek, nem veszhet el népünk 1 Békében és harezban mindig babért tépünk S ellenink megtörni hiába akarnak, Ötökké fog élni népe a magyarnak.
