Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-10 / 37. szám
HETI SZEMLE“ (37-ik szám.) Az, hogy erre súlyos és követelő oka volt. Az, hogy az ország nemzetiségi diákjai is ép úgy, mint Horvátországé, nem engednek el egy alkalmat sem, akár kulturális akár gazdasági, hogy ne demonstrálják hazafiatlan érzéseiket, neinzetbom- lasztó törekvéseiket, államromboló céljaikat. Ezek fájdalmas és megfontolandó simptomák, melyek mellett elsurranni, vagy melyeket kicsinybe venni politikai öngyilkosság. Ez áramlatok ellen kellene állást foglalni kormánynak, magyar társadalomnak s magyar ifjúságnak. Meg kell értenünk, hogy a hógörgeteg ellen védekezni nem passive, félrevonulással és elmélkedéssel kell, hanem annak szétolvasztásával. S ezt csak radikális eszközökkel érjük el, zöldszászok, pángermánok, dákorománok és nagyhorvát Stross- mayerek ellen a saját fegyverüket kell alkalmazni, vagy belenyugodni a bukásba. A kereszt. A mult héten két nagyon nevezetes esemény történt városunkban. Nevezetességüknél csak a csend volt nagyobb, melyben mindakettő lefolyt. Szeptember 3-án a tanítóképző-intézet mellett a sz. e. Hám [püspök vetette régi alapokon, de újonnan épülő Jézus szents. Szive-templom toronykeresztjének feltűzése, szeptember 4-én pedig a szatmári katholikus elemi fiúiskola és a pap- növendékek együttes Veni Sanctéja a székesegyházban, melyet maga püspök 0 méltósága tartott. Feljegyezzük mindkét eseményt e lapoknak hasábjain is. Katholikus vallásos meggyőződésünk, városunk iránt való meleg érzésünk, a Krisztus keresztje iránt való szeretet, a hála és köszönet ösztönöz erre. Arra az újonnan épülő templomra régen szükség volt. Szinte ötven esztendeje, hogy ezt a szükséget már felismerte a szent emlékű Hámnak nagy lelke és építtetni kezdett ott, Németinek legmagasabb pontján nagy, monumentális müvet, zárdát és templomot. Azt a jámbor életnek példájául, a keresztény szeretetnek otthonául, ezt az Isten dicsőségére, mindkettőt a lelkeknek üdvösségére. A vallás dicsőségét ragyogtatni, Szatmár városát, mely bár nagyon próbára tette a sz. e. püspök türelmét és szeretetét, nagyon kedves volt neki, emelni, a városnak épen azon a pontján, mely a legelhagya- tottabb volt, építeni a vallásos kultúrának otthont, — ez volt annak a halhatatlan emlékű püspöknek célja. Most aztán két férfiú nak szive egyszerre dobbant meg arra a gondolatra, hogy fel kell támasztani Hámnak dicsőséges emlékezetét, folytatni kell müveit, meg kell mutatni, hogy amint az egyházmegye az ő nagy szelleméből táplálkozik, az ő institúciónak mesgyéjén terjeszkedik tova, úgy az ő szelleme virraszt, Szatmár felett is, melynek alapvető szépségeit is ő adta meg. így épül meg az a nómetibeli istenháza a püspök ur 0 méltóságának és Kádár Ambrus dr. kanonok, prépostnak bőkezűségéből. Magasabban állanak fölöttünk ők, Hám János szellemének méltóságos örökösei, semhogy hozzájuk juthatna annak a bálának és köszönetnek szava, melyet nekik nagylelkűségükért városunk hivő népe hoz, hacsak itt meg nem Írjuk azt. Ez a hivő nép tudja, megérezte, hogy az a templom nemcsak nagyjainknak bőkezűségét, Isten ügyéért lángoló szeretetét beszéli, hanem az ő üdvösségét is. Krisztusnak keresztje, melyet a templom tornyára tűztek, elébe ragyogja azt a sok jót, melyet keresztény katholikus hitének köszön, azt a szeretetet, melyben híveit és nem híveit mindig rószesitette Krisztus anyaszentegyháza és amelynek fényes tanúságát adja most az apostolok utóda, a főpásztor és^ egy Jézus Szive szerint való főpap. Ezt köszöni most a hivő nép annak a „holt kéznek“, melyet Szatmáron soha sem volt ugyan oka senkinek becsmérelni, mégis megtették. Fogják majd látni közülünk a fiatalabbak, hogy amit sok erőlködéssel, itt-ott jogtalan aspirációkkal igyekeznek más oldalról megvalósitani kevés sikerrel, azt sikeresen fogja megoldani az a templom. Németinek emelését értjük. Nem kaszárnyák, nem vásárterek, nem a közA munka lovagja. Irta: Alfons A Ilias. I. Az óriási bőrkarszékből alig látszott ki a vézna kis emberke: Vídard bankigazgató. Mintha fogadásból történnék, úgy fújta a szivarja füstjét. — Sosem kerestem a dicsőséget,— vetette oda látogatójának, Tevaunak, egy legazdálkodott földesurnak. Emez kézséggel ráhagyta: — Tudom. — Sosem fájt a fogam semmiféle rendjelszalagra. A másik ismét beleegyezett: — Tudom. Vidard fölényes mosolylyal folytatta: — Pedig hányszor környékezték meg! — Ne mondd ! — De mondom, mert igy van. Valahányszor valami nagyobb pénzügyi műveletet végzett a bankom, mindig tapogatóztak, nem kellene-e a becsületrend ? . . . Amaz — egyszerű gondolkozásu vidéki ur —belebámult a szónokló bankigazgatóba. — Éredekes! ponttal összekötő utak az egyedüli biztosítékai egy város lendületének, hanem a templomok. Ha van, hol kapjon tanácsot, vigasztalást, tiszta örömöket a hivő lélek, ha van, ahová hálás örömét hozza, búbánatát ahol elsirassa, alamizsna-filléreit ahol ki- oszsza, ott uj élet kezdődik. így lesz nálunk is. Jó levegő, olcsó telek, szép kert volt Németiben eddig is. Hogy most temploma is van, mindene megvan arra, hogy népesedjék úri, intelligens elemmel is. Adja Isten, hogy az egyháznak örökifjú ereje még más alkotásokat is teremtsen a városnak azon a vidékén. A szeptember 4 i ünnep sem jelent kevesebbet. Erezte a püspök ur lelke, hogy ezen a Veni Sanctén mint árad a hála a szülők, tanítók, a papság leikéből Isten iránt és a püspöknek magas személye iránt azért,hogy nagy megnyugvásukra a katholikusoknak és sok nem katholikusnak az elemi fiúiskolát hitvallásos, katholikus iskolának megtartotta. Mennyi aggodalom közt, milyen elszántsággal és buzgó akarattal kellett ezért az ügyért küzdeni, alig mondhatnék el, az anyagi áldozat is, melyet amaz iskolának fenntartása követel, kibeszélhetlen még ma. De a tény, az beszél. Hangosan kívánja, hogy nyilvános dicséret és hála adassák a főpásztornak, aki megtartotta az iskolát annak a kezében, akié az erkölcsi alapon és történelmi jogon, — a vallás kezében. Ez annál nagyobb érdem, minél kárhozatosabb volt az a már beismert köny- nyelmüsóg, melylyel a felekezetek kezükből kisiklani engedték iskoláikat, sőt magok ajánlották föl másnak olyan jóért, mely hogy nem marad-e csalfa álom, ma még senki tudja. Az a hitvallásosnak, katholikusnak megmaradt iskola azt beszéli, hogy a katholi- kusokat lehet engedményekre bírni, lehet tőlük jogos javakat megtagadni, de nem lehet velők megalkudni akkor, mikor életfeltételekről van szó. Igen ! Nekünk az iskola életfeltétel, nekünk az iskola a templom után legszentebb institucziónk. Az elemi iskola nem kevósbbé, mint egyéb iskoláink. Sőt ez talán inkább, mint a többiek. Mert itt dől el először, milyen lesz a jövő nemzedékeknek vallási képe. Vájjon hitében erőtelen, hitében aláirt. És a szakértők és a három tanú is ön ellen bizonyítanak. A vádlott: Tévedni tetszik. Azok a tanuk nem bizonyíthatnak ón ellenem semmit. Szegény ember vagyok, de tisztességes. Nem álltam még törvény előtt soha. Az elnök: Talán azt is letagadja, hogy a vádhatározatba belenyugodott ? Nem fölle- bezte meg. A vádlott: Ez már mégis sok! Alászol- gája. (Menni akar.) Az elnök : Ha itt nem marad, fogházőröket hivatok. Vádlott: Csak tessék 1 . . . Nem gondoltam, hogy a nagyságos ur igy megsze- kirozhat valakit. Az elnök : Megálljon csak ! Hátha tévedés van a dologban. Hol lakik ön ? A vádlott: Az Aróna-uton, 39/A szám alatt. Az elnök: Bocsánatot kérek, önnek igaza van. Az a Salamom Salamon, akivel dolgunk van az Aróna-uton, 39/B. szám alatt lakik. A vádlott: Kedves kis tévedés! Ajánlom magamat. Cutius. — Már»ez igy van! És hogy keresték az újságírók a kegyemet. Tevau izgett-mozgott a kíváncsiságtól: — Pedig azok maguk is gőgös emberek. — Remélem, nem tartasz szerénytelennek . . , — O, kérlek . . . — ... ha azt mondom, hogy a komoly érdemeket mindenki ismeri. Tevau meleg tekintettel ismerte el ezeket az érdemeket: — De hát én nem értem, miért nem akarsz elfogadni kitüntetést ? És miért nem szereted az újságírókat ? — Mert én a babért munkálkodásom eredményében látom. Az ón dicsőségemet ne újság hirdesse, hanem siker . . . Libóriás szolga lépett be. — Igazgató ur, Cailles Edmond ur, a „Grand Paris“ munkatársa óhajt bejönni. Vidardból egyszerre kiszaladt a nagy nyugalom. — Engedd őt be. És Tevau felé fordult: — Lásd már megint zavarnak. Ki nem állhatom ezt a népséget. Tudod mit, édes barátom: mig én ezt lerázom nyakamról, te elvégezheted a kölcsönügyedet. Az osztályfőnöködet már értesítettem. Második emeleten
