Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-23 / 30. szám
2 HETI SZEMLE“ (30 ik szám.) amelyet már a házi nevelés megvetett nekik. így aztán a gyermek 16—18 éves korára oda lyukad ki, hogy se Istennek, se embernek nem hiszen többé, a világ minden böl- cseségét és tudományát a saját koponyájába szorulva képzeli, bliktri előtte az ellenkező irányban minden további tanács vagy tanítás, ezeket már legfellebb csak kimosolyogja, mert határozott állásponthoz, önálló meggyőződéshez jutott. Az ilyen eltévedt ifjút még jobban megerősíti a tudomány egyetemeknek egyik-másik nagyszarvu professora. Mert száraz igazság, tagadni nem lehet, a jellem és erkölcsrontó tanok épenoly szépen tenyésznek ott, mint a televényes talajban a jófajta gomba. Sok tudós professor az istentagadás körül' sántikál, az embert helyezi oda a mindenség urának, kinek nagysága utat tört vizen és szárazon, a felhők és a csillagok között. Mig a korrekt nevelésű ifjakban komikumot éreszte- nek nagypipáju kijelentései, s az általa épen nem kívánt hatást gyakorolják, addig a mai kor gyermekének tudománya az általa hangoztatott sarkigazságokban kulminál, így állván a bál, nekirugaszkodik az életnek, jóformán még alig él valamit, máris kiélte magát. Rósz fának aztán még roszabb lesz a gyümölcse, igy terjed az emberiség közt a rablás, csalás, öngyilkosság, s azok a rettentő bűnök, melyekre fegyház, vagy akasztófa a felelet. A felekezetien állam gyönyörködhetik a sepsiszentgyörgyi csemeték széles jókedvében, ezek bizonyára az ő szive szerinti fajzatok. Még sokra vihetik, mire bajusz kerül az orruk alá. Azok a szülők pedig, akik nem akarnak gyermekeikből gazembereket nevelni, tanulják meg ebből az esetből, hogy a valláserkölcsös nevelés alapja az egyén, a család és a társadalom boldogságának. ánykából hat éves lett, s a férfi szerelme az ............ * Ot t ültek a lugasban. A sáppadt asszony s aranyhajú kis leánykája. Regéltek boldog időkről, régi, szebb napokról. A nap leáldozott, sáppadt fénye átsugárzott a sűrű lombsátoron, be egészen a lugasba, s játszodozott a kis leáyka aranyhajzatával s a sáppadt asszony még sáppadtabb tekintetével. A pacsirta elbájolón dalolt, de ezek most mind nem tetszettek az asszonynak, gondolatai másfelé révedeztek, el mesz- sze, a férjéig, egész a bálteremig, az illatos bálteremig, a hol a vig nótákba leleve- gyül a szép, selyem uszályos hölgyek pajzán, gyermekes kaczagása. A nő szemei könnyel teltek meg. — Óh, ha az a nő nem volna, én nem lennék! — sóhajtá. Az ártatlan kis leányka gyermekes kíváncsisággal kórdó : — Melyik nő? A papa rajtad kívül másat is ismer ? A sáppadt asszony nem szólt semmit. Megcsókolá gyermekét, aztán tekintete a holdra, a sűrű bozótokra irányult. Eegyeletsértés. Bármily hizelgő szöveg keretében jelent is meg, reám rendkívül kellemetlen benyomást tett, a kegyeletet és a jó érzést látom megsértve abban a „Nagyváradi levélben,“ mely julius 15-ón a „Hazánk“ czimü lap hasábjain látott napvilágot. Nem látom indokoltnak, miért kellett a nemzetnek ezt a nagy halottját, aki Üstökösszerű jelenség volt közöttünk, porba rántani, miért igyekszik valaki azt a nymbust megtópni elhunyta után, mely az élő ha- lantókait övezte. Előttem ez rendkívül Ízléstelen dolognak tűnik fel, megbotránkoztam rajta, lehet, hogy más nem úgy van vele. Szerintem nagyjaink emlékéhez csak tisztelettel szabad közeledni, pláne ha valaki oly magasságban áll szellemi fölényével embertársai közt, mint Schlauch Lőrincz bíboros. A „Nagyváradi levélnek“ előttem megbotránkoztató passusa következőleg szól: Mint Nagyváradon tapasztaljuk, maga a püspöki város nem annyira országos hirü, nagy ember, tevékeny államférfiul, hanem jó pap után áhítozik, aki odahaza székvárosában tartózkodnék és különösen szivén viselje a székváros szükségleteit, ki oly mérvben gyakorolja a jótékonyságot, mint azt Nagyváradon utolsó időben inkább a czimzetes püspökök, pl. Nogáll kanonok cselekedték. Más szóval Schlauch bíboros nem volt jó pap, nem ült odahaza, nem karolta fel székvárosa érdekeit, nem gyakorolta a jótékonyságot. Súlyos vádak ezek, velők szemben csak az vigasztal bennünket, mert tudjuk, hogy felök sem igaz. Nagyon elharapódzott az emberek közt az az aljas szokás, hogy denuntiálnak de- rüre-borura, előtérbe akarván tolni harmadrendű fizimiskájokat. Nem törődnek illemmel, nem a tisztességgel, ha csekély személyükre ebből a machinatióból valami kicsike előny hárulhat. Gyenge tehetségek, még gyengébb jellemek tulajdonsága ez, úgy hogy sokszor az élő sem szállhat velők szembe, mert azt sem tudja, milyen oldalról támadják. En Schlauch bíborost közelről ismerem, pirulnék olyat állítani, hogy ne lett volna jó- Anyám, te sírsz! —szólta leányka midőn jó anyját könnyezni látta. Hol fáj? Beteg a szived? Meggyógyitom ón gyógyító balzsammal. Az én csókom balzsam. Óh engedd, hadd csókoljalak meg. Sokáig ültek igy, annélkül, hogy érezték volna az est fagyos lehelletét. Az asszonyt mély gondolataiból léptek zaja zavarta fel. A férje jött haza, a férje Benkő Béla. Minőn a sáppadt asszony megszólitá, még csak fejet sem bólintott. Egyenesen bement hálótermébe s kitéve zsebeiből az irományokat, rádőlt a pamlagra. A férje után siető asszony megpillantva a jegyzeteket, gyorsan kezébe kapott egyet s olvasá: „Kedves Ha 1 Az enyém lesz. A kis lányt ha elteszem láb alól, a többi könnyen megy. Ezt irom, mert egyhamar nem találkozunk. csókol: Bélád.“ A sáppadt, szomorú asszony tizszer, húszszor elolvasta a levelet s aztán egyszerre felsikoltott s kirohant a szobából. . . Az idő múlik. Az aranyhaju kis leányka ott fekszik hófehér párnácskáin, hideg veríték ül homlokára, ajkai lázasan remegnek. pap, elvégre ezt külsőségekből elbirálni nem lehet, ott a lelkiismeretnek van kizárólagos szava. Egyébiránt Schlauch, hogy ne teljesítette volna eszményileg úgy papi mint főpásztori kötelmeit, ezt a nagyváradi levelezőnek is kemény dió volna bizonyítani. Ha gyakran távol volt székvárosától, nem henyélni ment, hanem a kötelesség szólította a tettek mezejére. O a munka embere volt. Egy püspök minálunk nemcsak főpásztor, hanem az ország főura, közjogi személy, kinek az országos ügyek intézéséből ki kell venni a maga részét. Egy otthonülő püspöki kar nagyon furcsa képet nyújtana, nem sok haszon hárulna ebből se az egyházra, se az országra. Nem az egyházra, melynek mindenki által könnyen érthető okokból ilyen magas állásokban tudós, tekintélyes, nagytnüveltségü és általános tiszteletet ébresztő férfiakra van szüksége, nem a hazára, melynek érdekeiért munkálkodni főurainak principális kötelességük. Bocsánat, de ebben a kérdésben nem tágítok. A püspöki székekbe nem tuczat- embereket, nem köznapi alakokat kell ültetni, hanem a klérusnak essentiáját. Aki tudjon főpásztor is, főur is, államférfiu is lenni, ha a szükség úgy hozza magával. Másodrendű egyének itt is, ott is, lamott is csak másodrendű eredményeket lesznek képesek produkálni, ellenben aki szellemi fölényével, műveltségével imponálni tud embertársai felett, mag fogja az oldani hivatását úgy is mint főpásztor, úgy is mint a hazának vezér szerepre hivatott férfia. A harmadik vád az, hogy a bíboros nem viselte szivén székvárosának szükségleteit. Erre nézve az a véleményem, hogy a püspök mint a város polgára tartozik azokban részt venni, sőt nagyobb jövedelménél fogva itt is, amott is, ahogy a körülmények megengedik és kívánják, többet is áldozni, mint más szerényebb ellátású polgár. Ezt azonban a végletekig farsirozni nem lehet. Tudni kell azt, hogy az a püspök nagyon sok oldalról igénybe van véve. Egyházmegyéjében előforduló összes teher úgyszólván az ő vállaira nehezedik. Ő érzi, teljesiti is, mert első sorban kötelessége, de a világ természetesen nem vesz róla tudomást, ha tudomást vesz is, azt mondja reá: csak — Mérgezés, erős mérgezés, — mondja az orvos. — Meggyógyul-e? — kérdi az apa. — Csak Isten segíthet a bajon. A láz egyre nő, a gyermek folyton félre beszél. Anyja, az a sáppadt asszony folyton ott ül mellette s kék szemeiből a fájdalom tükröződik vissza. A gyermek érzi, hogy nem sokára el kell távoznia e főidről, oda hivja apját, oda hivja anyját, az előbbit megöleli sovány kezeivel, az utóbbinak oda súgja halkan fülébe. — Ugye édes, te is eljösz utánnam, nem hagysz ott egyedül ? A nő szemébe fájó könnyek tódulnak, s vissza súgja : — Igen, igen én is elmegyek nem sokára utánad én édes gyermekem. Az aranyhajú kis lány bele nyugszik. Vastag, aranyhajzatát félre tolja, szemeit, melyből valami kimondhatatlan bánat, fájdalom csillogott, anyjára mereszti, hófehér, puha keble halkan piheg, s a lágyan suttogó esti szellő lassacskán elviszi lelkét valahova messze, messze ............ * A sáppadt nő ott ül a szomorú füzek
