Heti Szemle, 1902. (11. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-11 / 24. szám

3

gódsóg, de nem volt semmi elnézés; oda adással, a munkára való szoktatás kemény eszközével, életének nagy példájával nevelt ő. Az Isten módott is adott hozzá és mindebből érthető, hogy Lengyel Géiza későbbi nagy műveltségének széles alapjait itt kapta, a szülei szárnyak, a szülői gondos nevelés alatt. Vidám, ügyes gyermek volt, igy beszélik ; a primus eminens diáksága idején, igy Írják. Tegyük hozzá, hogy már ez időben nyelveket tanul eredményesen és a művészetre hajló lelke is megkapja a maga kellő táplálékát. Az erkölcsi tőke pedig, melylyel a világba indul, hamisítatlanul, csonkitatla- nul az édes anya szelleme: a vallásos érzés, a munkálkodni vágyó erős akarat.

Még nem volt tizenhat éves Lengyel Géiza, mikor Bécsbe vitte atyja orvostan hall gatónak. Kevésbbé ismerték, kevésre becsülték abban az időben a magyarokat Bécsben. Lengyel Géiza mégis feltűnt; az orvoskar dékánja, miután végigmérte szemével a vékony gyermekifjut, tiszta eminens érettségi bizonyitványára célozva, vállait veregette: nagyon derék, nagyon derék fiatal barátom I Nagy volt a szerencséje Lengyel Góizának egész életében, mondják, pályája kezdetén is. Talán igaz, de ne Írjunk mindent ennek a szerencsének érdeméül 1 Lengyel Géiza után nem járt a szerencse, ő nem kereste azt, hanem megérdemelte. Takarékos volt medikus korában is, mint egész életében. Utóbb a megszokás és okosság igazolta ezt, medikus korában pedig az a körülmény, hogy ritkább lett a garas, a zsebpénz édes atyjának ágybadőltével. Sohasem szerette a szertelenmulatságokat; gyönge volt ezekre alkata, egészsége, igy beszélik volt társai, akik azonban'egyuttalannak avaserőnekistanui voltak, melylyel Lengyel Géiza a tanulást, a kórtermekben való foglalkozást, a más irányú ön képzés munkáit birta. Eközben világhírű professzorai: Oppolzer János, Dumreicher báró és segédje Mosetiq dr., Hebra Ferdinánd, Spaeth és Skoda József atyai barátságukba fogadják. Az egyik asszisztensül hívja maga mellé; a másiknak révén és áldott emlékezetű Biró Lászlónk közbenjárása, jóllehet magyar fiú, könnyen első lesz ama tizenkettő között, akiket két évenként a műtői tanfolyamra felvesznek: Spaeth, a szülész pedig minden áron Bécsben óhajtja megtartani az 1866-ban orvosi, 1868-ban műtői oklevelet nyert doktort. A harc erős volt. Mert egy huszonhárom éves fiatal embernek, akit az idegenben tanárai, társai minden elismeréssel, tapsokkal ünnepelnek készültségéért, a megsokszorozott talentumokért, ki mondja meg, mit nem Ígér reménykedő lelke akkor, mikor a pálya olyan kecsegtető Ígéretekkel, olyan verőfónyesen nyílik előtte ? Másrészt haza vágyott, ahol melegebb a tűzhely, édesebbazotthon; ahol nagybeteg atyja, reménykedő édes anyja nagynehezen várja. Nem határozott ; utazni ment Mesetiq drral kórházak tanulmányozására. Parisban félév, másutt: Németországban, Svájcban, Olaszországban hetek, hónapok szemlélődése, tapasztalása oltogatja tudnivágyó lelke szom- ját. Rómában megpihenni látszik. Gyermekségének épen megtartott, nemesen ápolt hite szinte felforr szivében a kereszténység két évezredes emlékeinek látásán és vallásos lelkesedése, melyet abból merit, hogy a pápát az ezer vihar tépte nagy IX. Piust még a régi dicsőség magaslatán szemléli, ki nem alszik többé. Becs már nem vonzza ; visszamegy, de odahagyja, vissza seJ tér többé.

Lengyel Géiza 1845. deczember 2-án

„H

született: 1869-ben, mikorvóg legesen visszatért Szatmárra, 24 éves férfiú volt. Megkezdi működését mint orvos, mint a társadalom előkelő embere. Hódit tudományával, hódit műveltségével, szeretetreméltó modorával, szellemességével. És ebből a megszokott, meghódított, megszeretett körből, nincs hatalom, mely őt kiriaszsza. A honvédség szervezésekor ezredorvossá nevezik ki, később törzsorvossá lesz; áthelyezik Szegedre, Lúgosra, Pécsre. Csak kevés ideig kellene szolgálnia a vidéken, mert már ki van szemelve arra, hogy a honvédelmi minisztérium egészségügyi osztályába hívják be vezető embernek. íme nyílik a sokat emlegetett karriere, de Lengyel Géiza drnak sehol sincs maradása. Visszatér Szatmárra, áldozatok árán is és itthon marad. Vájjon miért? Ma már mindenki tudja: az édes anyjáért, testvéreinek családjáért. Ezeknek odaadó szeretete állandó törvénye életének, még akkor is, mikor finom lelke himesebb érzésekkel telik el. . . Milyen kár, tisztelt Közgyűlés, hogy a való nehezebben épül ki, mint ahogy legédesebb álmaink születnek.

Tisztelt Közgyűlés! Mi mindnyájan tudjuk, hogy volt egy idő Szatmárnak társadalmi életében, mikor Lengyel Géiza dr. szellemével, tapasztalt eszével, vidám szive, kedvével a vezetők vezetője volt. Nála nélkül nem volt hangverseny, művészestély, társadalmi ünnep vagy komoly vállalkozás. Ha szükség volt reá, később sem vonta ki magát soha ezekből; amiről hires volt mindig úgy a mi körünkben, mint magasabb rangú, főúri ismerősei és barátai között, azt mindvégig megtartotta: szellemes társalgó volt hatás keresése nélkül, kiváló szónok fi- togtatás nélkül. Mert igazabban mondjuk, hogy ha beszédei közben idegen szerzőktől és idegen nyelven, egyébként mindig talpraesetten, idézett, ez onnan származott, hogy ráért folytonosan olvasni idegen műveket is, nem pedig tudákosságból. Mert hogy többet tudott, mint mutatni szeretett, ezt nem kell bizonyitani. — Évek múltával mást tért talált a társadalmi munkában tevékeny szelleme. Gazdálkodott szerzett birtokain, pénzintézeteknél vitt vezető szerepet, mindenütt avatottsággal, meg nem lankadt buzgósággal.

Ez a buzgóság párosulva az orvos egyéb adományaival, hűséggel és türelemmel, alapos tudományaival, és bizalmat gerjesztő bánásmóddal betegei iránt jelzi a Lengyel Géiza dr. orvosi működését is. Talán nem kell mondanom, hogy őt fiatal éveitől kezdve egészen élete végéig sokan keresték orvosi tanácsért, magánosok és testületek, sokan hívták gyógykezelésre helyben és messze vidéken is. Előkelők és szegények. Nem tett különbséget köztük; minden betegét tiszta érzéssel, őszinte tanácscsal, hathatós észrevételekkel, lankadatlan buzgósággal szolgálta. A szegényeket pedig dij nélkül kezelte; napi idejének 2—3 órájában ezeket vizsgálta, gyógyította, amint sokan tudják velem együtt. Orvosuk volt évtizedeken át a mi szatmári katholikus tan- és nevelő intézeteinknek. Mindenütt buzgó készséggel foglalkozott; tanúsítom, mert tanúja voltam, hogy súlyosabb esetekben megkettőz- tette buzgóságát és külön tanulmányt szentelt a bajnak. Az irgalmas nénék házába nem lépett be és onnan nem távozott, mint maga vallotta, a nélkül, hogy erősödést ne nyert volna keresztény hite, vallásos érzése. Épen egy héttel halála előtt látogatott meg egy haldokló irgalmas nénét és akkor este mondta övéi, barátai előtt: „ón már csak egy kegyelE 7 I S Z E JM L E“ (24-ik szám

met kérek az élet és halál Urától, hogy én is olyan készen, olyan hittel, olyan megnyugvással fogadhassam a halált, mint ezek a jó nénék várják, üdvözlik azt.“ Megadta az Isten neki ezt a kegyelmet.

Tisztelt Közgyűlés! A Lengyel Géiza dr. vallásos életére nem túlságos dicséret, a melyet mondok. Isten félelme volt a kalauza, imádság a foglalkozása, a kötelesség lelke forró vágya, olthatatlan szomja, az ég a reménysége. Minden hivő, minden igaz keresztényről el kell ezt mondani, de a mi boldogult alelnökünkben az a vonás, hogy vallásos ember volt mély, erős keresztény és katholikus meggyőződéssel és hogy hitét anyaszentegyháza praucsai szerint állandóan gyakorolta is, a legkarakterisztikusbb. Ha minden jó érzésű embert megnyugvással tölt el, hogy hivő keresztényeket láthat épen orvosok között, akik olyan közel járnak az élet és halál nagy jtitkaihoz, akiket olyan könnyen sodor a hitetlen anyagelviség kavargó áradatába; ha egészen a lelkesedésig emeli lelkünket az olyan keresztény élet, mindenekfelett pedig az olyan keresztény halál, aminőnek példáját az imént bámultuk egy tudós magyar orvos-professzorban ; ha a bajor orvosok dicsősége, Nussbaum dr. megvallotta, hogy minden nehezebb műtété előtt szent misét hallgatott és hogy legjobb gondolatai, felfedező eszméi a bölcseség székének, a boldogságos Szűznek oltára előtt elmélkedés közben születtek: akkor, tisztelt Közgyűlés, Lengyel Géiza drt egész embernek mutatja, minden becsülósre méltóvá teszi az a tény, hogy ióvenkint többször gyónt és áldozott; hogy ezek a napok, különösen mig édes anyja élt, ünnepnapjai voltak egész házának ; hogy naponta a templomban volt, szent misét hallgatott, minden megalázódással forrón imádkozott, úgy, hogy akik őt a jókor reggeli órákban keresték, egyenesen a templomba mentek utána, mert vallásossága, vallásos szokásai közmondásosakká váltak Szat- máron.

Nyilvánosabb tér arra, hogy vallásos meggyőződését megvallja, tanúsítsa, csak ritkán nyílt előtte; ilyenkor nem is késett a vallomással és magán körben tette azt nagyon sokszor, mindig teljes nyíltsággal, objektiv igazságérzettel. Tanuul hívom e részben Irodalmi Körünknek néhány tagját. Mondják meg, nem volt-e a legteljesebb hitvallás az a beszéd, melyet két héttel halála előtt az Irodalmi Kör tagjainak bizalmas értekezletén mondott boldogult alelnökünk? Az anya- szentegyház iránt való feltétlen hódolatáról és engedelmességéről, az Isten felkent szolgái iránt való tiszteletéről szólott.

Ennek a halálba induló nagy embernek ez volt a Credója. A mi következett, az ennek a Credónak, ennek a megtartott, nemesen ápolt hitnek természetes, de felemelő következése, a Lengyel Géiza dr. vallásos életének malasztos jutalma. Régtől fogva mindenféle és sok szenvedés figyelmeztette őt arra, hogy legutolsó vívódására gondoljon; különben pedig megtetszett alakján, kiérzett szavából, bár munkálkodó ereje és buzgó- sága fogytig kitartott, hogy hosszú életet nem várhat, nem is remél. Mikor aztán más még nem is sejthette, ő már közeledni érezte a halált. Sokszor szembe nézett vele, most sem rettegte. Nem találta sem kegyetlennek, sem kérlelhetetlennek, ellenkezőleg karját nyújtotta feléje, zúgolódás nélkül nyújtotta neki, ami testéből még megmaradt és maga mutatja neki a helyet, ahová utolsó csapását mérnie kell. Mint aki egész életében jól is-