Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-27 / 9. szám
1. HETI SZEMLE-' (9 ik szám.) 2 állják meg a helyüket, a leggyakrabban tulköveteléseikkel, durva bánásmódjukkal a nemzetiségektől lakott vidéken alkalmat adnak arra, hogy a nép elhidegüljön a magyar nemzettől. Épen hazafias szempontból ítéljük el azt is, hogy zsidó jegyzőt alkalmaznak román községekben. — Nagy miseriája közigazgatásunknak az is, hogy ambiczióval munkálkodó, tehetséggel megáldott egyének szekatúrának vannak gyakran kitéve. Állításom igazolására csak a br. Vécsey Miklós és Sepsy Sándor áthelyeztetését említem fel. Volna még több mondani valóm is, de egyelőre elég ennyi. Mindezeket nem azért mondtam el, mintha a bajok feltárásában kedvemet lelném, hanem mert nemsokára bekövetkeznek a megyei választások, a mikor a bajokon lehet és kell segíteni. Lelkiismeretbe vágó dolog az, ba oly egyénre szavazunk, aki alkalmatlan ilyen nagy fontosságú állás betöltésére. Ám maradjanak meg az ifjak közül, a kik beváltak, de a többieket irgalmatlanul ki kell buktatni s tért nyújtani kellő készültséggel, tapintattal, megfontoltsággal biró tevékeny férfiaknak. A felnőttek oktatása. Most, hogy a szaímárvármegyei „Széchenyi Társulat“ által a megyében felállított, felnőttek esteli tanfolyamának záróvizsgáit mindenütt megtartották,' aktuális kérdés gyanánt merül fel a felnőttek oktatása. A felnőttek oktatása megérdemli — már közérdekűségénél fogva is, hogy nyilvánosan elmondjunk róla egyetmást. A „Széchenyi-Társulat“, mely megyénkben csaknem kizárólag teljesít kultur-missziót, évente sokat áldoz közművelődési irányú intézmények felsegélyezósére akár dologi, akár személyes kiadások legyenek azok. A társulatnak ilyen kulturális intézménye a felnőttek oktatasa is, melyet a társulat különösen a nemzetiségi vidékeken levő községek felnőttéi részére szervez. A felnőttek oktatása (esteli iskola) rendszerint három hónapon át, nov.-febr.-ig szokott tartani, az oktatást rendesen a társulat által megbízott tanitó végzi. Ha figyelemmel kisérjük az országházban épp most folyó költségvetési tárgyalásokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a kultuszminiszter) tárcza tételeinél nem merült fel nagy vita, vagy legalább nem oly irányú, melyből azt a következtetést vonhatná le az ember, hogy kulturális intézményekre az országnak egyáltalán nincs szüksége és igy a kiadások fedezésére felvett ezrek teljesen fölöslegesek. Nem, sőt a képviselő urak is megvannak győződve arról, hogy az az ország boldog, melynek lakói nem botorkálnak a sötétségben, hanem felvilágosodott és reálisan gondolkozók. Azt az országot lehet czivilizáltnak mondani, melynek lakosai közül 90—95% tud Írni és olvasni és a haza nyelvét beszéli. És ha a kultusz-miniszteri tárcza költségvetését egyik — másik képviselő még sem szavaza meg, inkább politikai elvre és álláspontra vezethető vissza. A „Széchenyi-Társulat“ is hazafias missziójáról, a köznép helyzete iránt tanú sitott meleg érdeklődéséről tesz tanúságot akkor, midőn esteli tanfolyamot állittat a a felnőttek részére ott, hol annak talaja van. A talaja pedig ott van, hol a tanfolyamot vezetni óhajtó egyén megteremti. Meg- vaiv ’ az igazat, sok helyen a felnőttek oktatásának szervezése sem sikerült, mert nem tudták felfogni a tanfolyam intenczióját, mely elüt a rendes mindennapi iskola intencziójá- tól, mert inig a mindennapi iskolába járó gyermekekből válhat középiskolai tanuló is, tehát az oktatásnál tekintettel kell lenni erre is, addig rH téli esteli iskolába járók megmaradnak a faluban földmivelő népnek, tehát itt már megint más irányt keli tartanunk szem előtt, az oktatásban. Mig meg nem ismerték a czélt, mely a felnőttek oktatásával párosult, mig fel nem fogták az esteli tanfolyam intenczióját, a legmagasabb régiókig terjedő nagy tudománynyal gyoinrozták agyon a felnőtteket, mint a felsőbb fokú nyelvtudomány, a földmivelő népet nem érdeklő asztronómia, phizika, kémia stb. Mig a köznépet legközelebbről érdeklő és a gyakorlati életre is kiható irás, olvasás, számolás, a magyar nyelvben való jártasság begyakorlása kevés tért foglalt, vagy egyáltalán teljesen háttérbe szorult. Ennek azután az lett a szomorú következménye, hogy — maguk a felnőttek ébre itek azon tudatra, hogy az iskolában hallottak nekik tökéletesen szükségtelenek, igy a tanfolyamot ha nyagul vagy később egyáltalán nem látogatták. A társulat azonban felismerte a bajt és orvosolta is azt. Készíttetett egy külön e czélra szolgáló tantervet, (melyet — azt hiszem — szívesen rendelkezésére bocsát minden tanfolyamot szervezni és vezetni óhajtó egyénnek) a mely felöleli magában mindazon szükséges dolgokat, melyeket a tanfolyam vezetőjének szem előtt kell tartania, ha czélját el akarja érni. A tanterv jó, megmutatja az irányt, az utat, a melyen haladni kell. Az már a vezető ügyeségótől és tapintatosságától függ, hogy a helyi viszonyokhoz mérten tesz hozzá, — vagy elvesz belőle valamit, mindenesetre oly formán, hogy a tanfolyam sem egy, sem más tekintetben kárt ne szenvedjen. De elegendő, ba hiven ragaszkodunk az említett tantervhez is. Az esteli oktatásnak, illetőleg a szóban forgó tanfolyamnak van egy másik jó oldala is. A vezető a felnőttekkel megalakíthatja az ifjúsági egyletet vagy kört, melyről e lap hasábjain már Dr. Cs. V. és mások is szóltak. Az esteli tanfolyam az ifjúsági egylettel vagy körrel korántsem incompatibilis, igen szépen megférnek egymás mellett, mint két testvér, mert úgy az ifjúsági egyletben mint az esteli tanfolyamon a felnőtt ifjakat oktatni, tanítani kell. A lapokban azt olvashattuk a legközelebb, hogy Románia körülbelül hat millió lakosa közül öt millió nem tud Írni vagy olvasni, vagy egyáltalán sem Írni sem olvasni. A XX. században ez egy kissé szomorú és megdöbbentő statisztika Romániára nézve is, hol a kultúra már e statisztikából is Ítélve meglehetős alacsony fokon áll. Kíváncsian várjuk a nálunk most lefolyt népszámlás alkalmából a kulturális állapotot, illetőleg az eredményt. A kik a népszámlálással foglalkoztunk, férfi tagjai, kezdve a legifjabban, s végezve a legidősebben, mondjanak el egy-eg-y érdekesebb episodot életükből. Az ajánlat köztetszéssel fogadtatott. Mindenki csupa fül lett, és sorra hallgatták a komikusnál — komikusabb történetkéket. Mert minden elbeszélő azon igyekezett, hogy minél mulatságosabb dolgot tudjon elmondani. Feszült érdeklődéssel néztek az utolsó elbeszélő elé, ki nem volt más, mint „Vincze bácsi“, az érdekes agglegény, kinek életéből semmit sem tudtak s épen ezért a figyelem és kíváncsiság megkétszereződött. — No ! most következik „Vincze bácsi1^ — harsogá a kedélyes házi úr. „Vincze bácsi“ ! ? ■—ismétlék valameny- nyien kétkedő akczentussal egyszerre. Azt gondolták ugyanis, hogy egysz rüen megtagadja kérésüket, vagy az ő szokott higgadt modorával átviszi a beszélgetést valami tudományos teóriára. Csalódlak ! „Vincze bácsi“ a legnagyobb készséggel vette át a szót, homályos szinü szemei megvillantak s egész alakja méltóságteljes nyugalmat árult el. — Uraim, barátaim I — kezdó beszédét az öreg ur, önök itt egytől-egyig csupa humoros, sziporkázó, élezés episodokat mondtak el, engedjenek meg, ha arra kérem önöket, hogy megszakíthassam e vig thérnát s a magam szomorú, melancholikus történetét elmondhassam. . . Az egész asztaltársaságon feszült figyelem volt észlelhető s a legmélyebb csendről, mely „Vincze bácsi“ szavait kisérte, — következtethette, hogy nagyon is óhajtanak valamit tudni ez ő sötét fátyollal borított és senkivel nem közölt, múltjából. Rezgő, mély hangon kezdé elbeszélését. — Ezelőtt vagy negyven esztendővel kezdődött az én életem története. Huszonöt éves fiatal ember voltam, zsebemben a diploma, szivemben egy világhó- ditónak is elegendő remény, erő és bátorság, megannyi szép illúzió, mennyi csak elférhet egy ifjú szívben. Tanári állást szándékoztam elfoglalni ; de egyik profeszorom ajánlására X — — grófhoz mentem nevelőnek, hogy két fiát az alsóbb gymnáziumi osztályokra előkészítsem. X — — gróf, özvegy ember lévén, egy idősebb nővére vezette a háztartást, valamint három gyermekének nevelését is, mert volt még a grófnak két fián kívül egy tizenkét éves serdülő lánykája, a bájos és angyal szelíd Adél. A gróf előtt, megérkezésem után, mindjárt bemutatkoztam, s ő leereszkedő nyájassággal fogadott, elmondva elveit fiai nevelését illetőleg. Tudomásul vettem ezeket, úgyszintén amaz óhaját is, hogy leányával a magasabb színvonalon álló magyar irodalmat tanulmá- nyoztassam, üres óráimban. Az egész dolog jelentéktelen volt előttem, hogy leányával foglalkoznom kell, fiait megtanítani, ezt egész természetesnek találtam, mert hiszen tanár voltam s mindegy volt akáivi lesz a tanítványom. Sőt magam ban helyeseltem is a gróf elvét, — hogy nem engedi leányát egyedül a franczia miss és angol társalgó hölgy idegen, többnyire ferde tanítási módszere által müveltetni, hanem — velem, mint a magyar irodalom tanárával megosztatja e nemes munkát. Nem voltam regényes hajlamú, s bár Adél feltűnően szép barna lányka volt, s azonnal mélyebb hatást gyakorolt reám — nem áltattam magam egy pillanatig sem hiú reményekkel, mivel áthidalhatatlan ür tátongott közöttünk — az ő rangja.
