Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-09-25 / 39. szám
2 HETI __S Z E M L E“ (37-ik szám.) lá tta a polgárság érdekeit. A társadalmi mozgalmaknak előharczosa volt. Nevét bizonyos nymbus veszi körül, mely csak azoknak halan- tékait övezi, kik nem hunynak szemet a nép nyomorúságai előtt. Csornát/ Imréhez a legutolsó szegény ember is mindig teljes bizalommal közeledhetik, nem fog rideg vissza- utasitásra találni. Ismeri a város közönségét, ismeri annak bajait, s mindig készséggel szokta felajánlani szolgálatát, ha valahol szükség van reá. Ilijén ember kell nekünk képviselőnek. Olyan ember kell, aki nem gombolkózik be előttünk, midőn szükségünk van reá, hogy ügyesbajos dolgainkban segítségül jöjjön. íme tehát az a sokat hangoztatott helyi érdek is azt követeli ez alkalommal, hogy vezessük győzelemre azt a zászlót, melyet Csomay Imre lobogtat. Élőhalott volt már. Talán azok is elfelejtették, kiknek szive egykor a legőszin- tóbb fiúi szeretettel vonzódott hozzá. Irgalmasságot gyakorolt a halál, midőn megváltotta őt a földi szenvedésektől. Az a nagy szellem, az a rugókony elme, az az életböl- cseségtől áradozó tehetség, mely 30 hossza éven át vezette, oktatta, nevelte az iskola falai között az ifjú nemzedéket, melynek üdesógét életének utóbbi éveiben is elárulta az a mély judicium, az a könnyed modor, melyet számtalanszor volt alkalmunk bámulattal észlelni, pár évvel ezelőtt elborult, elveszett ébersége, lassankint kiestek emlékezete fonalából a múltak kedves emlékei, kihalt szivéből a jövő reménye, a mindent átkaroló szeretet kialudt, mely az égbe törő érzelmeken kívül első talpköve az ember földi boldogságának. Talán a túlfeszített munka, idegrendszerének folytonos lázban égése, talán a meg- hasonlás, talán az életben tapasztalt keserű csalódások idézték elő e szörnyű katasztrófát, — ki tudná megmondani? . . Emberi felfogás szinte kérlelhetlennek tarja e rendkívül1 csapást, hogy azon férfiúnak, ki egész nemzedékeket készített elő az élet boldogságára, nem engedtetett meg, hogy életének utolsó éveit boldogoknak nevezhesse, midőn már zavartalanul élvezhette volna a kiérdemelt nyugalom napjait, midőn büszkén tekinthetett volna vissza múltjának alkotásaira, s gyönyörködhetett volna 30 éves tanári pályájának gyümölcseiben. Aiben Mátyás ez a férfiú, a helybeli kir. kath. főgymnásiumnak nyugalmazott igazgatója. Akár mint papot, akár mint tanárt, akár mint társadalmi embert tekintsük, mintakép gyanánt lehet választani. Ami kiváló tulajdonok emberben egyesülhetnek, mind szivébe rejtette ő, melynek fenekéről nap-nap mellett drága gyöngyök gyanánt kerültek felszínre, hol szavaiban, hol tetteiben. Az oltárnak alázatos szolgája, a tanári katedrának élettapasztalatokkal, s gyöngéden érző atyai szívvel felvértezett harczosa, a társadalomnak kedves modorú, mindenki által tisztelt és nagyrabecsült alakja volt. Volt s nincs! . . . Lesújtva állunk meg ravatala mellett, hiszen nem lehet az emberi élet múlandó voltának találóbb symboluma, mint az a koporsó, mely ennek a nagy szellemnek, ennek a melegen érző szívnek rommá lett'porhüvelyét takarja. Életrajzi adatait főbb vonásokban a következőkben adjuk : Született Mármaros vármegye Hosszú- mező községében 1836. okt. 31-én. Iskolai tanulmányait részint Szigeten részint Szat- tnáron végezte jeles eredménynyel, 1854-ben vétetett fel a kispapok közzé. 1859. okt. 31-én áldozárrá szenteltetvén, elébb Turterebesön majd Szinyér-Váralján és Munkácson mint segédlelkész működött, időközben helyettes tanár volt az ungvári kir. kath. főgymnasi- umnál, 1864 ben a szatmári kir. kath. fő- gymnasiumhoz neveztetett ki helyetes tanárnak, 1868 ban rendes tanár lett, 1874-ben szentszéki tanácsos, 1892-ben a szatmári kir. kath. főgymnasium igazgatója lett, 1893 ban 0 szentsége pápai káplánnak nevezte ki. Miután tanári működésének 30 ik évét betöltötte, nyugalomba vágyott lépni. Kérelmét a minisztérium meg is hallgatta, 1895. szeptember havában visszavonult a tanítás teréről Nemsokára el is hagyta Szatmári, szülőföldjére Máramaros-Szigetre költözött, itt azonban nem találta fel lelkének nyugalmát, tovább ment s uj otthonául Pécset választotta. De itt sem tudott sokáig maradni, erőt vett rajta a honvágy s visszakivánko- zott ismét Szatmárra, abba a városba, hol éleiének javarészét élte le. Már beteg volt, midőn körünkbe érkezett, itt napról-napra jobban megtámadta a kór, utóbbi időben már nem is lehetett az emberek közt látni Végre e hó 21-én délben 12 órakor magához szólitotta az Űr. Haláláról a központi papság és a kir. kath. főgymn. tanári kara gyász- jelentést adott ki. Temetése hétfőn délután 3 órakor történt. A háznál maga a püspök ur Ü méltósága végezte, a temetőbe elődje és barátja, Hehelein Károly prépost kanonok kisérte ki. Imposáns volt a menet, mely az elhunytnak vógtisztességtételón megjelent, ott voltak az összes szatmári iskoláknak, jelesül a zárdában levő három nőképzőnek, a polgári és elemi leányiskoláknak, az elemi fiú iskolának és fiképzőnek és a két főgymnásiumnak a növendékei tanárnőik és tanáraik vezetése alatt. O.t láttuk a polgármestert a városi hatóság képviselőivel, ott láttuk a törvényszéki elnököt, s más hivatalos testületek tagjait, jelen volt a központi papság teljes számmal. Ott láttuk a vidéki papság köréből néhány barátját az elköitözöttnek : Müller Károly máramarosi főesperes, szigeti plébánost, dr. Jordán Károly szaniszlói apát plébánost, Kozma Béla nagybocskói esperes plébánost, Hám Józsefet, a nagykárolyi kegyesrendi főgymnásiutn igazgatóját, beren- czei Kovács Jenő nagybirtokost, számos jóbarátját és tisztelőjét a szatmári intelligen- tiából, és a résztvevő közönség nagy sokaságát. Temetése valóban méltó volt az elköltözött nagy halott emlékéhez. Lsgyen neki könnyű a nyugalom, lelkének osztályrésze az örök boldogság. Szives kérelem! A város nemesen érző közönségéhez. Az önkéntes tűzoltó egyesület, mely idestova 30 éves fennállását tölti be, első helyen áll azon társadalmi egyesületek között, melyek a humanismus szolgálatában munkálkodnak. Az önkéntes tűzoltó testület az 1875 ik évdott rövid, velős, de sokszor szúrós bírálata Mikor az óra előtt hóna alatt hozta a dolgozatokat, siri csendben vártuk, mikor következik — az ítélet. Nevet sohasem említett Felvette a dolgozatot és sulykolta. Egyszer csak a dolgozat tulajdonosa pirult-irult, mozgolódott. Neve említése nélkül tudta, hogy neki szól a kemény leczke. Ezeken az órákon lehetett aztán sokat tanulni. * Sohasem nevetett az előadás alatt. Komolysága nem volt azért szertelen, előadása merev, száraz. Gyakran derűs perczeket szerzett, de a perczeket nem az ő mosolya jelezte. A tanítványok jóízű derültségének szabad folyást engedett. Egyszer azonban mégis nevetésben tört ki az osztály színe előtt. A poétika téleleit igyekezett egy jó sváb fiúval megértetni. Látszott, hogy minden áron segíteni akar rajta. — No hát most csak tudni fogja — kérdezte szelíden — hogy melyik irásmüben érvényesül leginkább a széppróza? Súgják a fiúnak két oldalról is, hogy a regényben. A jó sváb meg rámondja nagy erősen: A legényben. mely csendben, úgyszólván észrevétlenül nem csak miveli a hazai nyelvet, de tüzes versekben és szavallatokban készíti a jobb kornak embereit. E társaságnak tagjai közt (Zoltsák János, Kozma Béla, Forgách János, Hehelein Károly) nem kis szerepet vitt Aiben Mátyás. Verseiben (Tüzes Gábor) a lángoló hazafias érzés nyilatkozik meg. És mily merészen szól a kesergő magyar ifjú: — Ne bántsd a magyart! * A fiatal pap csakhamar a helybsl gymnasium tanári székébe kerül. Elképzelhetjük, hogy a lelkes magyar tanár abban a világban, mikor a nemzet hosszas szenvedések után első lélegzését is alig merte megkísérelni a szabadabb levegőből, mily hatással volt az ifjúságra. Nem csak szivében, érzésében volt ez a lelkes tanár világ magyar, de magyar akart lenni ruházatában is. A paptanárok is vitéz- kötéses öltözetben jártak. Még a papi talárra is odavarták ám a magyar dolmány szeszélyes zsinórjait, mert hiszen igy kellett annak lennie, mikor magyar világ következett. Iskolában való magatartását általában komolyság jellemezte. Korán bejött, de a csengetés első szavára végezte előadását Magyarázatait viliágosság és melegség je- emezték. Oly szabályosan, törőlmetszett magyarsággal beszélt, hogy előadását mintaképül tekintettük. Felsőbb osztályos korunkban hónapokig felvátva figyeltük, hogy vájjon elröppen e ajkán egy magyartalan kifejezés? Hiába figyeltük — firtattuk. Olyan hiba rajta nem esett. El is mondottam neki egyszer ezt a körülményt. Mosolygott, aztán nekem esett meg vest : — Akkor hát nem bánom, hogy annyit zaklattam önöket a kifejezések tisztaságáért. Mert zaklatott. Egyszer egyik, különben jeles tanulótársam igy jelentkezett: — Tanár ur, tessék elengedi Büdaházi- nál, mert toliam eltörött. (Kereskedő volt Budaházi a gymnasium szomszédságában.) — No hát csak induljon, és keresse BudaháziwáZ a „jeles“-ót. Nem is adta meg neki azon időszakban a jeles fokozatot. * Legkritikusabb óráink voltak azok, melyekben magyar írásbeli dolgozatainkról monAibea Mátyás.
