Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-05 / 23. szám
2 »H __E T _IS_ Z E__M L E“ (23-ik szám.) lé tesítése sokkal fontosabb, mint a meglevők államosítása. Itt van a szinérváraljai járás Iloba-Handal községe. Járatlan rossz utón, bent a hegyek közt fekszik e kis község pár száz rk. és gk. val- lásu bánya- és erdőmunkás szegény népével. Pár évvel előbb a róm. kath. hívek mind beszéltek magyarul, ma már részben vagy egészben eloláhosodtak, a kik még beszélnek, csak kínlódnak a nyelvvel; a gyermekek pedig egyáltalán nem tudnak magyarul. De nem tudnak egyebet sem. A szülők nem foglalkozhatnak velők, mert a mindennapi kenyér megszerzése elveszi minden idejöket, a mi fennmarad, azt az életgondok foglalják le; felnőnek tehát, minta madár az erdőn. Évente 5—6-szor látják a papot, az a párt óra, mit közöttük tölthet, csak arra elég, hogy kihallgassa panaszaikat, vigasztalja, bátorítsa őket a mennyire lehet és érthetik. Többször kérdeztem tőlük, miért nem beszélnek magyarul, hisz rövid idő alatt teljesen elfejtik e nyelvet? Szívesen beszélnénk — mondák — mert fáj nekünk, hogy napról- napra kevesebbet tudunk, — de nincs kivel. Egész héten szétszórva munkában vagyunk a többségben levő oláhokkal, kik nem értenek meg s kénytelenek vagyunk a nyelvökön beszélni. Gyermekeink és ifjainknak szintén ez a sorsuk. Megtettünk mindent, hogy iskolát kapjunk s most öt évi huza-vona után 3 óv óta van iskolánk, de még tanítót nem látott. Nagyfokú ragaszkodás és jóakarat van e szegény emberekben fajuk és nyelvükhöz. írásban és deputáczióban fordultak már többször az illetékes Hatósághoz, hogy mentsék meg őket s ha már lakást béreltek s némikép be is rendezték az iskolát, a továbbiakban segítse őket az állam és adjon tanítót. — Az élet sok keserű cseppet vegyített poharába s szivén elmúlt nehéz keservek sebhelyeit viselő. De annyi zivatar után gyakran szivárvány mosolyog az égen, az élet kezdett vidámabb arezot mutatni feléje. Te hetségét méltányolni kezdték s ő fokozott erővel dolgozott. Azt hivé, hogy a munka édes láza, kéjes gyönyöre egészen betölti szivét. Pedig nem. „A szív csalatva vagy elérve vágyát soha meg nem nyughatik“, azt teljesen be nem tölti semmi sem. A munka legkevésbé. Nem volt kivétel Szendrey sem. Lelkében hoszu ideig maradt egy űr s minél későbben lett ez űr betöltve, annál hatalmasabb lett az abba költözött érzelem. A jótékonysági bálon történt. Húzták a barnák frissen, tüzesen, majd andalítóan, bánatosan, a mint Isten tudniok engedte. Szendrey a szédületesen keringő párok elől fáradtan vonult egy mellékhelyiségbe s ott a véletlen összehozta Benkő Jolánnal. A szobába a kitárt ajtón át csak kevés világosság hatolt s igy gyenge félhomály árnyalta be őket. Azaz még sem ! A felhők közt turkáló hold be bepillanBiztositották őket a jóakaratról és nem adtak semmit. A jóakarat pedig 7 évi várakozás után mégis kevés egy kissé, mert végtére a pokol tornácza is jóakarattal van kikövezve, még sem valami négy élvezet lehet rajta sétálni; a mint a hosszantartó jóakarat mellett nem nagy boldogság nézni, mint pusztulnak el nyelvökben azon magyar családok épen abban az időben, midőn a magyarosításnak legtöbb apostola van. Maga az állam is ezreket és ezreket költ évente e czélra, épen azért megmagyarázhatlan az oly törekvés, mely áldozatot hoz megvalósítására annak, a mi nincs; és veszni engedi azt, a mi megvan. Pedig ez a szegény nép megérdemelné az iskolát és nemzeti szempontból sem kicsinylendő csak 100 magyarnak is elvesztése, mikor oly kevesen vagyunk és mikor épen a magyarosítás által akarunk híveket szerezni a nemzeti nyelv és eszmének. Semmisem szolgálja ugyanis jobban e czélt, mint a templom és iskola. Ezeket tartom én legbiztosabb gyógyszernek minden társadalmi bajok ellen és ezekben vélem feltalálni az eszközöket, melyekkel lelkiismeretes kötelességteljesités mellett egyedül érhető el a nemzeti jólét és nagyság biztosítéka. A templomban hirdetjük, az iskolában tanítjuk a kér. vallást, melynek alapja a szeretet, mi a mai korban többet ér minden haladásnál. Erre tessék törekedni. Felhívom tehát a Tanfelügyelőség figyelmét, hogy a sok államosítás mellett hasson oda, hogy a jövő iskolai évben ne maradjon tanító nélkül Iloba-Handal község sem. Károlyi. Tanítók gyűlése. A szatmár-ugocsamegy<-t róm. kath. néptanító-egyesület május bo 30-án tartotta tott az ablakon s épen Jolánra vetette fényét. Úgy látszik módfelett eiszett neki a leány. Pajkosan simogatta kipirult arczát, csókolgatta selymes haját, gömbölyű vállait. Szendreyt megkapta a uvány: szive nagyot dobbant. Látta ő ma J dánt máskor is és hideg maradt. De nem ta még igy, magányosan a csendben, az jinn ; pedig ez az ábrándok anyja, az órze >k szülője. A szeszélyesen vibráló sugár, n őt fónynyel hintette be, világosságot gy t itt lelkében. Észrevette, hogy neki hia v valami — valami, a mi csak mint I > , homályos vágyódás ólt szivében. A azonban a csevegő lány sugárzó szem lézett, meg ismerte azt a valamit. — erelem volt. Hiába hangzott fel az-zava, hogy neki a gazdag Jolánt szer nem szabad, felülkerekedett benne — 1 \ a szív. Az est hátra levő rész< itt töltötték el s szerelmük s mily hirt> lóit, épp oly hirtelen nőtt nagygyá. Egy-em gondolt arra, hogy boldogságuk leli in is, mint a nyárt égen átvonuló bárá , mely csak röpke árnyékot vet a földi y eltűntével annal égetőbb legyen a gár, annál epesziőbb a szomjúság; vág a márcziusi ibolya élete, mely ma vig ozik s holmeg évi rendes közgyűlését városunkban. Rég nem volt a gyűlésen annyi egyesületi tag jelen, mint a mostanin. A két vármegye - legtávolabbi részéből úgy, mint a közelből tömegesen jöttek el a nép tanítói, hogy bizonyságot tegyenek arról, hogy ól keblükben az összetartás és együttérzés ; hogy tanúságot tegyenek a mellett, hogy lelkükhöz van nőve az iskola ügye ; hogy kulturmissi- ojuk teljesítése közben a vallás-erkölcsös nevelést tartják annak, melylyel a tanügyet előbbrevihetik s melylyel a legtöbb és legjobb szolgálatot tehetik hivatásuknak. Nem a tanítást, de a vallás- és erkölcsi alapon épülő nevelést tartják derék tanítóink feladatuknak. Az isteni félelemnek, a kér. kath. egyház és a haza iránti szeretetnek a gyermeki szivekbe csepegtetósót vallják igazi czóljuknak. És méltán, „mert a legnagyobb tudomány nevelés nélkül meddő. Nekünk a tudomány mellett jellemekre van szükségünk, nemcsak a müveit osztálynál, hanem különösen a népnél is. A tudomány a haladást, a polgárok jelleme a haza jövőjét, a rend fennállását biztosítja.“ Részletesen a következőkben számolunk be a gyűlésről: Reggel V2 9 órakor már gyülekeztek az egyesület tagjai a Deák-téren, hogy a székesegyházban 9 órakor tartott szent misét meghallgathassák. Mise alatt Mondik Endre és Halász József énekeltek szebbnél- szebb Mária-ónekeket, érvényre juttatva azoknak minden szépségeit. Az Isten házából a Cecil-egylet dísztermébe vonultak, hol 10 órakor kezdetét vette a közgyűlés. Ezt megelőzte a Hymnus eléneklóse. Száznál több ajakról egyszerre, mintegy áhitatos fohász, hangzott el a nemzeti ima : Isten, álld meg a magyart! Van-e szív, melyet érintetlenül hagyna a nagy költő e nemzeti imája? Föl - séges dallama, mely a tanítók ajkairól elhangzott, a lelkesedés pírjával borította el az arcokat s rezgésbe hozta a sziveket. Bodnár Gáspár egyesületi elnök a tőle megszokott ékesszólással tartotta meg megnyitó beszédjét. Tömör vonásokkal rajzolta meg a közgyűlés célját, mely minden egyesületi tagra nagy képző erővel bir. A tanítóságnak ott nap megfagyva pihen fehér hólepel alatt. Hogy is gondoltak volna erre? Kikben a szív uralkodik, nem tudnak okoskodni. Nos okoskodott helyettük is Jolán atyja, p dúsgazdag Benkő Gábor. Hiszen ő úgy is sokat gondolkozott, álmodozott, vagy ha úgy tetszik, ábrándozott. És pedig már régóta. Azóta, midőn kastélyán egy reggel fekete lobogót lengetett az őszi szól s a szürke felhőkből aláhulló cseppek egy gyászos koporsó fedelén kopogtak. Benne neje nyogodott. Rossz nyelvek siettek is megjegyezni, hogy a bánat vitte a sírba a törékeny asz- szonyt. Nem sok újat mondtak. Sejtették ezt azok, kik fejcsóválva vették tudomásul, hogy a büszke, ambicziózus Benkő egy szegény polgár leánynyal lépett az oltárhoz. Ő maga is küzdött a gondolat* ellen, de hiába. Szerette a leányt lángolóan, szénvedólylyel s feláldozta érte terveit, mert boldog akart lenni. A szenvedély tüze azon- han kialudt, helyébe lépett nem a közöny, annal rosszabb, az elfojtott nagyravágyás hatalmas indulata, mely akadályt látott nejében. Észrevette ezt a nő, — hogyne vette volna s a hideg légkörben forró szivével nem tudott megmaradni. Könyeiben kisírta,
