Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-05 / 49. szám
4 „HETI SZEMLE “(49 -ik szám) nemzete egymássá! mintegy versenyezve százakra menő seregekben keltek fel ama lélekemelő menetekre. Szentséges Atyánk maga a római pápa lelkesít arra. És mi magyarok minden más nemzetek fölött e saját jubiláris évünkben kivánha- tunk-e több lelkesítést? Mind mi, a kik igazán szeretjük hazánkat és tudjuk, hogy annak múlt ezredéves életét a kereszténység tartotta fenn, zárhatjuk-e megfelelőbben eme jubiláris ünnepséget s kezdhetjük e méltóbban az uj ezredévet, mintha minél többen, a kiknek az Isten módott adott, oda zarándokolunk a kereszténység Fejéhez, a kitől Szent István királyunk kéne és nyerte a szent koronát ? Mind mi, a kik igazán szeretjük a szent koronát, zárhatjuk e megfelelőbben ez évet, mintha oda íüzzük Rómában a II. Szilveszter emléke fölé a magyar nemzeti zászlót, hitünk, reményünk és szerelmünk trikolórját középen képével az Isten Anyjának, a magyarok Nagyasszonyának, a kinek Szent István hazánkat eljegyezte. Mind mi, a kik hiszszük, reméljük, szeretjük és akarjuk hazánknak, fajunknak üdvét, jövőjét, életét, zárhatjuk-e megfelelőbben ez evet s kezdhetjük-e méltóbban az uj ezredévet, mintha a nagy időknek alkonyában válhatárain hitünk s bizalmunk feltűnt csillagát követve oda zarándokolunk. Keletre, ott töltjük a szent éjszakát Betlehemben — Kenyérhelyben — a honnan a világ világossága szerte áradott. Ujja szü- lemlünk ottan a Jordán szent patakában, avagy megfürdünk a Silve tavában balzsamot találunk a szép Gileadban s olajfák kertjében, elzarándokolunk nagy Jeruzsálembe — a nagy békehelyre — és mind a szent helyre, melyet a mi Üdvözítőnknek a lépte-nyoma szetelt ? ! Aztán tengert-földet, oly sokat bejárva viszszatérünk haza, édes szép hazánkba és elmondjuk és elhozzuk mieinknek mind mit láttunk s tapasztaltunk, dicsőségét Istenünknek, üdvöt, békét nemzetünknek ! És én e vállalattal ifjúságom legszebb vágyait s reményeit férfi tettre váltva zárhatom-e megfelelőbben e sorokat, mintha Dávid városának királyi látnokával hangoztatom ma nemzetem szivébe a rég ösmert igéket: Sursum! Venitel Jubilemus, plore- mus Coram Domino, qui fecit nos 1 Fel! Jertek örülni az Isten előtt, Jubiláljuk Urunkat, az Üdvözítőt! Fel, fel! vigadozva imádjuk a lét nagy Urát, Sirjuk^ki magunkat Előtte, ki életet ád, Mert O örök Isten a mi Nagy Urunk És mink Neki nemzete, népe vagyunk Azért im utána megyünk haladunk. Az ut technikai részét Propper N. János lelkűnkben egy nagyon fájó sebet ütött . . . halálával. Ki is gondolta volna ? Egy sziv- dobbanás s végsőt lobbant az életszikra, mint kialszik a tűz, ha nincs mit emésztenie; elvonul a felhő, ha utolsó csepp vize földre hull. Ott pihen már a károlyi temető csendes sírjában. Sirhalmára zörögve hullottak egy szomorufüz sárgult lombjai, hogy eltakarják a fris rögöket, élő jelét a nagy fájdalomnak. Az idő elvégzi munkáját, a jelent hamar múlttá változtatja, de a lélek sajgó sebe még az idő hatalmának is ellenáll, mert ki mindene volt lelkűnknek, kiért érdemesnek tartottuk küzdeni, halálával lelkünk egész világát viszi sírjába. Atyám volt ő. Sok jóságáért mit adhatok ? Imádkozom érte, őrizem emlékét. És ha szivetekben visszhangra találna esdeklő kérésem, mondjatok egy imát s kérjétek az Urat, adjon neki örök, édes nyugodalmat . . . Károlyi jó hírnevű „Keleti utazási Irodája“ (IV. Muzeumkörut 15.) vezérli. — Az úti prog- rammot minden érdeklődőnek megküldik. Isten velünk ! • Kelt Budapesten, 1900. november hó. Kálmáiul Károly, plébános, orsz. képviselő. Emlékbeszéd Schvarcz Gyula fölött/) Mélyentisztelt Gyászoló Gyülekezet! A hazafias érzés emelésére, a nemzeti kegyelet ápolására és a becsületes jellem kialakulására rendkívül áldásos hatással van az egyetemi ifjúságnak az a kötelességszerü szokása, hogy évenkint legalább egyszer, halottak napján, elhagyja gyönyörű fővárosunk zajos ut'czáit, hol mindenütt a lázas tevékenységben folyó élettel és az élvezet számtalan nemével találkozik; elhagyja a komoly munkásság helyét — és kijön az élettelenség birodalmába, hol a szakadatlan zajt a néma csend, a folytonos munkát örök nyugalom, az életet a halál váltja fel. Megjelenik a temetőben, hogy az egykor kitűnő államférfiak, a szónoki tehetség elragadó varázsával megáldott egyének, lánglelkü költők és világhírű tudósok sirhantjainál megállva, a hálás szeretet és a hazafiui fájdalommal megszentelt őszinte kegyelet hangján, egyszersmind a nemzeti önérzet méltó lelkesedésével emlékezzék. Emlékezzék a küzdelmes, de eredményes munkában lefolyt múltról, hogy fényes példákon tanulva, legjobb tehetsége szerint élhessen & jelennek és áldott lehessen emléke á jövőben! Kilencz hónappal ezelőtt egy váratlanul érkezett és éppen azért hihetetlennek látszó hir futott végig a tudomány-egyetem folyosóin, a mely vibáiscsapásként hatott a hallgatóság nagy részére és mindenkint megdöbbentett. Sokan annyira lehetetlennek tartották a rettenetes hir igaz voltát, hogy az első pillanat, ban — mint valami szellemdus ötleten — csak mosolyogni tudtak a nézetük szerint költött állításon. De csakhamar el kellett tűnnie minden kételkedésnek, mert a néhány perez múlva szomorúan lengő gyászlobogó megerősitete a szárnyra kelt hir valóságát és tudtára adta a közelében elmenő sokaságnak, hogy Schvarcz Gyula meghalt. Alig pár napi szenvedés elég volt arra, hogy az erőtől duzzadó hatalmas férfiú áldott s'ivének dobogását megszüntesse, és megsemmisítse, sirba döntse a magyar névnek és tudománynak elismerést, dicsőséget szerző rendkívüli tehetséget. Gyászt öltött a tudósvilág; elmondotta bucsuszaváti a barát kör; de egy testület se vehette körül ravatalát, majd sírját élénkebb részvéttel, mélyebb és igazabb fájdalommal, mint szerető tanítványainak, eszméi, tanai feltétlen követőinek nagy tömege. Ez a még most is sajgó fájdalom, a mely idővel szent kegyeletté válik, enyhítő balzsamot keres a nagy halottnak immár szétomlott porsátoránál. De vigasztalást csak akkor találhatunk, hanem a pótolhatatlan veszteségről elmélkedünk, a mely halálával ért bennünket, hanem felidézzük inkább azt a ragyogó fényt és dicsőséget, melyet szakadatlan munkában töltött élete édes hazánkra, az egész emberiségre és szerető tanítványaira árasztott. Schvarcz Gyula nagy volt mint hazafi, világhírű mint tudós, tiszteletre és szeretetre méltó mint tanár. •) Budapesten, a kerepesi-uti temetőben 1900. november 1.-én mondotta Vörös Béla bölcsászethallgató. Mélyen áthatva mindazon kötelességektől, melyeket a haza minden egyes fiára ró, rendkivüli tehetségét kitartó szorgalommal párosította. Már ifjúkorában számos jel mutatta, hogy az isteni Gondviselés nem közönséges szerepre szánta ezt a vallásához, a keresztény eszmékhez törhetetlen hűséggel ragaszkodó gyermekét. Bámulatos sikerrel dolgozott és valóságos szenvedélyévé vált a munka, a mely 9astekint.ettel látta el bonezoló eszét, mindinkább nemesítette fogékony szivét s inegaczólozta példás jellemét. Ily nagyszerű készülettel lépett ki az életbe és mint országgyűlési képviselő nem egyszer szabott helyes iránytpolitikai,társadalmi, nevelésügyi és közmtvelődési kérdésekben. Mert Schvarcz Gyulát nem hiú önzés, nem olcsó szereplési viszketeg vezette politikai pályára, hanem az a szilárd meggyőződés és forró óhaj, hogy a pogány ókor lelkiismeretes tanulmányozásával szerzett, de a keresztény eszmék hatása alatt helyes irányban kifejlett műveltségét hőn szeretett hazája szolgálatában kellően értékesíthesse. És büszkén elmondhatjuk, hogy ezen a téren is eredményesen működött. Lelkes, irányitó gondolatokban és meggyőző érvekben gazdag felszólalásai, czikkei és tanulmányai számos, ma már üdvösen munkálkodó intézménynek szolgáltak biztos alapul s ily módoa a zavazos állapotok lehető megszüntetésében is tekintélyes része volt. De a magyar hazának azzal tett leginkább különös síolgálatot, hogy az ókori görög és római történelem tanulmányozásába teljesen belemerülve, rengeteg forrásismeret alapján bámulatos eredményekre jutott, melyeket azonban a teljesen ismert és ritka történeti érzékkel kezelt forrásokból szinte megdönthetetlen érvekkel bizonyitott. Egészen uj, eredeti felfogását majdnem kizárólag idegen nyelven hirdette s a demokracziáról szóló leghatalmasabb, de befejezetlen művét is németül irta. Nem a hazaszeretet hiányának jele ez, sőt inkább a kötelességérzet teljes nagyságát igazolja. Itthon talán figyelembe se vették volna minden eddigi eredménynyel homlokegyenest ellenkező tanait — mint a hogy ma is vajmi csekély méltánylásban részesítik — s alapos, hosszas és fáradságos tanulmányt igénylő bírálat helyett egyszerűen megmosolyogták volna. Schvarcz Gyula nem akart ily szégyent hozni hazájára. Idegen nyelven mutatta be lángeszónek hatalmas erejét; az egész emberiség közkin- csévé akarta tenni a felderitett igazságokat, hogy aztán eredményei előtt nemzete Í9 kénytelen legyen meghajolni. Ez a merész vállalkozás fényes sikerrel végződött és belőle Schvarcz Gyula mint a „görög történelem Mommsennje“ került ki. Valóban megérdemelte ezt a fényes nevet, mert a történetiró feladatához híven közelebb hozta — főleg a görög történelmet az igazsághoz. Kegyetlen, de illetékes kezekkel tépdeste azt az immár kétezer éves nagyságot és dicsőséget, mely- lyel az egyoldalú történetírók a görög történelmet, elárasztották és szinte mondává avatták. Schvarcz Gyula mindenkit meggyőzhető bizonyítékokkal igazolja, hogy a görög nép történetét nem lehet az emberiség fénykorának nevezni ; hogy az akkor virágzó pogány kultúra — a művészet egy-két ágát kivéve — messze mögötte marad a keresztény kultúrának, a mely — minden egyébtől eltekintve — nem ismeri a rabszolgaságot és a nőt emberi méltóságába visszahelyezte. A renaissance túlhajtott álláspontjával szemben abban van és mindenkor az lesz Schvarcz Gyulának legfőbb érdeme és örök
