Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-20 / 25. szám
3 E TI S Z E M L E“ (25-ik szám) gél építkeznek. Mit akarsz még? A kutyák ugatnak ugyan, de a karaván halad. Hát arról van-e fogalmok : mi a törvény ? az olyan közigazgatási közegeknek, kik lábbal tapossák azt sárba és csakis saját önkényük és basáskodó szeszéjök szerint ítélkeznek. Az 1886. évi XXII, t. ez. egyetlen § a sem jogosítja föl sem a vármegyei alispánt sem pedig a főszolgabírót arra, hogy tetszések szerint rendelkezhessenek a község törzsvagyonával. A vármegyei szabályrendelet sem hatalmazza őket föl, hogy más telkére adhassanak építkezési engedélyt. Vagy ha igen, miért várakoztak 1895-től egészen 1900 ig? Azt gondolták talán, hogy a vármegyei szabályrendelet tógájába bújva, el- ámithatnak bennünket azzal, hogy eljárásuk szabályszerű és törvényes ? Vagy éppen birka türelmünkre és bátortalanságunkra számítottak ? Szánalomra méltó közigazgatási közegek. Hiszen tapasztalták és igen jól tudták több rendbeli föllebezésünkből, hogy minden türelmünk mellett is, volt bátorságunk nyíltan és férfiasán odakiáltani a vármegyei bizottság törvény télén határozataira : Nem szabad a község vagyonát elajándékoz- niok, mert ez jog- és törvényellenes eljárás! Ha ajándékozó szándékuk van, ajándékozzanak s sajátjok- és nem a máséból. Azt hiszem elég érthetően és világosan szólot- tunk. Nemde azt remélték a vármegyei alispán és a főszolgabíró, hogy nem akad Mérken egy teljesen független ember, a ki látva, hogy még a nm. m. kir. belügyminisztérium kétrendbeli építkezési tilalmát is fitymálják, a mindenható alispán és főszolgabírónak is megálljt merjen kiáltani. Ugyebár, keservesen csalódtak ? Hogyan merészelik ezek után másoktól követelni a törvények megtartását, mikor önmagok kutyába sem veszik a törvényt, sőt főhatóságuknak, a nm. ni. kir. belügyminisztériumnak sem engedelmeskednek. Ami pedig az igazságot illeti, no az egyáltalában még csak nem is komája a vármegyei alispán- és főszolgabírónak, mert ép észszel senki sem fogja igazságnak nevezni, hogy a nagy többség tiltakozása ellenére szabad az elenyésző kisebbség részére erőszakosan és karhatalommal építkezésre való területet hódítani. Az ilyen igazság Ázsia és Áfrika sivatagjain talán megjárja, de az alkotmányos Magyarországban nincs helye, pokolba vele! No de tudni kell, hogy a nagy többség róni. katholikus, a kisebbség pedig kálvinista. Azért hát annyit mondok : „Vive la liberté, égalitó, fraternité.“ Nos? Elérték-e czéljokat a vármegyei alispán és a főszolgabíró? Igen. A kálvinista imaház fölépült, sőt már majdnem egészen készen van. De nem baj! Amint fölépítették, úgy le kell s le is fogják bontani, ha igaz, hogy van jog, törvény és igazság Magyarországon. A község területén jog, igazság és törvény ellenére építették, éppen azért a tulajdonos község nevében a képviselőtestület, mivel nincs szüksége „községi imaházra“ e jog, törvény és igazság nevében követeli a lebontatást. Nem is lehet egyebet tenni. A képviselőtestület sohasem fogja átadni az elfoglalt területet, s igy a kálvinista gyülekezet sohasem kebelezheti át magára. Kisajátításról szó sem esheiik, mert ezzel elkéstek. Ezt az építkezés élőit kellett volna tenni. Csak erőszak- és újabb törvénytelenséggel hagyható a kálvinisták birtokában. Érdeklődéssel és kíváncsian várjuk a nm. m. kir. belügyminisztérium intézkedését és végleges döntését. Nem csekélyebb érdeklődés- és kíváncsisággal várjuk azt is, hogy mi fog történni a jog. törvény és igazség eltiprói- val, a vármegyei alispán- és a főszolgabíróval is ? Katholikus testvéreim! Ideje már, hogy fölserkenjünk álmunkból. Azért: „Ki költ göngyölni azt a zászlót! Hadd lengjen nyiltan, szabadon, Hadd lássa meg jól minden ember, Fönn, lenn és minden oldalon: Itt a kereszt vitézi vannak, S az örök város gyermeki, Harczolni készek félvilággal, Mely a keresztet megveti. Ki kell hát tűzni azt a zászlót! Lobogjon bátran, szabadon, Mely diadalmak hordozója Volt annyi hosszú századon.“ Mindszenti. Hrabovai Ilrabovszky István, plébános. sülésre. És végre keressük fel az árucsarnokot, mert a hazafias szemponton kivül saját érdekünk is azt kívánja, hogy a hol jól, tarlósat és olcsót kapunk, ott vásároljunk. „H Jog, törvény és igazság. Nem szándékozom, de nem is czélom a jelen alkalommal a jog, törvény és igazság fogalmait fejtegetni, s azok elméleti és gyakorlati alkalmazásairól értekezni. Csak azt akarom konstatálni, hogy Szatmárvármegye alispánja és a nagykárolyi járás főszolgabi- tája annyira elfogult és bigott, kálvinisták, — ezt nem én mondom, hanem a mérki basáskodó jogtalanság, törvénytelenség és felháborító igazságtalanság igazolja, — hogy a a protestántízmus javáért képesek és készek voltak bennünket, róna. katholikusokat, jogunktól megfosztani, s velünk szemben égbekiáltó törvénytelenségre és igazságtalanságra vetemedni. Szinte hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy a nevezett telivér liberális urak a róm. katholikusokat páriáknak tartják, vagy, hogy fogalmok sincs a jog-, törvény- és igazságról. Mit tett ugyanis a főszolgabíró? Egyszerűen birtokon kivül helyezte Mérk község képviselőtestületét, s igy fellebezési jogától fosztotta azt meg, nehogy zsarnoki erőszakoskodásának útját állja és törvénytelen építkezési engedélyét föllebezésóvel hátráltassa vagy egészen megakadályozza. Nem bűntársa volt-e a jogfosztásban a vármegyei alispán? Ki, jóllehet egy huszonnégy óra alatt értesítve lett általam a főszolgabíró jogfosztó intézkedéséről, nagy bölcsen hallgatott, s csak tizenöt nap lefolyása múlva szólalt meg amúgy foghegyen, de azt is csak azért, mert a nm. m. kir. belügyminisztérium az én föllebbezésemre megsemisitette a főszolgabíró jogfosztó intézkedését. Azonban még ekkor is csak úgy odavetette ; fölösle ges a községi képviselőtestületet birtokon kivül helyezni. Mintha csak azt akarta volna jelezni: hát nem tudod, hogy a hátad megett állok? Mint sógorod és hitsorsosod még csak most erősítem meg jogfosztó és törvény- tipró építkezési engedélyedet, de mérki kálvinista atyánkfiái már két hete lázas sietségegy-egy házra s mindannyiszor fényes köny- csepp rezdü! szempilláján: az öröm kristály-- könyei azok. Ki ő s hová való ? E kérdés csiklandozza a kiváncsiak ajkait, amint mellette vizsga-tekintettel elhaladnak. Senki fia nem ismeri. A gondolatnak még csak gyenge árnya sem szegődik szivükhöz, hogy sejteni engedné ez urat, ki pedig tulajdonkép városunk gyermeke. * Emberünk pár órával előbb érkezett csak. Bejárta a város minden szögét-zugát; nem kiváncsiskodó ujságlátásból, hisz előtte ismeretes a hely, annyi kedves emlókfonál fűzi hozzá. Az uj jelenségek mellett sok régi emléket talált sértetlenül, mik oly édesen regélnek öreg szivének — a régi boldog időkről. Egy mégis fájt szivének: ismerős arezokat bármint iparkodott is, nem tudott felfedezni; az ifjúkori vonások, mik leikébe rajzolódtak, elenyésztek végleg. Sok hosszú év repült el azóta, hogy elhagyta a helyet s most hanninezöt óv múltán láthatá először viszont. De ma itt van, eljött, zaklatott szivének vágyát teljesítve; lássa még életében azt a földet, hol gyermek évei, — majd ifjúkorának verőfényben élt perczei leperegtek s áldozzon a szülei kegyeletnek, kiknek kedves hamvai e föld kebeliben nyugosznak. Mélázva haladt a csendes utczasorokon s nemsokára ott jára, a még csendesebb temető néma hantjai között. Nesztelen léptekkel halad mellettük a látható bánat vonásaival arczán. Majd megáll egy nagy családi sírnál, melynek mélyében a vérrokonság legkedvesebb kötelékeivel hozzákapcsolt szivek porladoznak. Mély bánattal gondol jó szüleire, kiknek képei halványan tűnnek elő a boldog ifjúkor hajnali fényének szinvegyü- lékében. Szive örömre gyulád a múlt derűin. Öröme azonban csak lángoló tünemény: tovalebben a varázs, a fény. Jön a fekete gyász, árnya sötétlik elébe, szilajul dúlja fel a heggedt sebet; az vérzeni kezd, a fájdalom utat talál, ő kábult agygyal omlik záporkönyeivel a virágtalan sirhalomra s dermedt, sápadt arczára a fájdalom von szörnyű jégpalástot. Busan, kínoktól barázdált arczczal nézi a minden növényi dísztől pusztává tarolt sirdombot. A fák megmozdulnak, a bokrok összesúgnak,' mintegy részvótöket fejezve ki a bánkódóval szemben. Végre felocsúdik lázas aléltságából s siető léptekkel elhagyja a temetőt. A közel réten ezer meg ezer virág mosolyogva kináltatja magát. Oda megy. Sietve összeszed belőlük s azzal visszatér a temetőbe. Hozzákezd a sir ékesitéséhez s kevés idő múlva kész van a munkával. A még előbb kopár sirhalmot a legszebb mezei virágok diszitik, melyeknek bóditó, édes illatát az esti szól messzi hordja szárnyain. A nyugodni szálló nap, mintha megvarázsolná e rendkívüli látvány, mig teljesen le nem ment, rajta felejtő tekintetét s mikor egészen visszavonta sugarait s a homály
