Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-03 / 1. szám

3 mennyi? . . . Meg sem közelíti azt az érté­ket, amelylyel rendelkeznek. De lehetett volna több is, mint például Aradon. Ezt mégis csak szemmel tartották, hogy ne le­gyen. Tényleg nem is volt. Aki ismeri a vármegyei életet, nem fogja mondani, hogy itt Szatmárban kötelességmulasztás történt. Nem kötelességmulasztás az, hanem az a túlságos bizalom, melylyel a tisztikar tagjai egymással szemben a múltban ■— nem mond­juk, hogy helyesen — viseltetni szoktak. Ha bűnről van szó, bűne ez annak a rend­szernek, melynek kreatúrái voltak. Ne szo­rítsuk szükebb mederre. Tessék kimondani, hogy bűne a liberális rendszernek. Ebben az értelemben elfogadjuk, mert nem lehet kivételt tenni széles e hazában. És ha sok helyen még sem történt sikkasztás, tessék elhinni, nem a szigorúbb ellenőrzés az oka. Egyszerű a dolog. A pénztáros megfelelt a benne helyezett bizalomnak, nem volt olyan ragadós a keze, mint némely helyeken. A mi hivatalnokainkkal főként a je­lenben az adott rendszer mellett meg lehet elégedve a közönség, Nincs oka reá görbe szemmel nézni. Egész ambitióval, sok lelki­ismeretességgel s pontosan végzik kötelmei­ket. Azt is tudjuk, hogy mióta ez a baleset megtörtént, a pénzkezelés is szigorú ellen­őrzés alatt áll. Hiába 1 . . A magyar ember rendesen a maga kárán tanul. Aki figyelemmel kíséri azt a működést, amit kifejtenek, örömmel fogja tapasztalni, hogy a tevékenység nem hogy csökkenne, de fokozódik, a hátralékok száma évről-évre apad, az ügyek elintézése a közönséggel szemben csekély kivétellel humánus. Nem félhet tőlük, sőt elismeréssel adózhat nekik a közvélemény. Kötelességünk volt ezt elmondani, hogy a nagy közönség előtt ne tűnjék fel olyan sötét színben az a vád, mely a törvényszék tárgyalási termében elhangzott. Hírek. Mélyentisztelt előfizetőinknek, szives olva­sóinknak és munkatársainknak boldog újévet kívánunk. Ó év ntolsó éjszakáján az éjféli misét Tóth J. h. lelkész tartotta, mivel püspök ur őmlga gyöngélkedett. A közönség köréből igen sokan áldoztak. Uj év reggelén az 01- táriszentség közimádásra kitétetett s a dél­előtti isteni tiszteleten állandóan kinn volt. Vizkeresfftkor, f. hó 6-án reggel 7 óra­kor a székesegyházban vizkeresztelés tarta- tik, a 9 órai sz. mise után püspök ur őmlga prédikál. A bibornok gyásza. Mély részvéttel vet­tük a hirt, hogy dr. Schlauch Lőrincz nagy­váradi bíboros püspököt súlyos gyász érte. Nővére őzv. Schmidtné szül. Schlauch Er­zsébet Becsben, hol fia dr. Schmidt Antal orvos közelében töltötte özvegysége napjait, múlt hó 29-én életének 80-ik évében elhunyt. Áthelyezés O felsége a király Bereznay János edelényi járásbirósági albirónak saját kérelmére megengedte, hogy hasonló minő­ségben a szatmár-németi járásbírósághoz helyeztessék át. Ujmisés pap. A püspök ur mult hó 31-én szentelte áldozópappá Drahns István pap- növendéket. Az uj áldozár e hó 7-én tartja meg Hehelein Károly prépost plébános manu duktorsága mellett első miséjét Ungváron. Bizalmas beszélgetésre érkezett ma dr. Láng Lajos, a nagybányai kerület orsz. kép­viselője Szinyér-Váraljára. Villásreggelin Papolczy Béla nagybirtokosnál volt, ott fogja elkölteni a vacsorát is, délben barátai társas­ebédet adtak tiszteletére. Este a képviselő Nagy-Bányára utazik, hol hasonló jelentő­ségű bizalmas beszélgetésekben vesz részt. Gyászbir. Özv. nagyilosvai Ilosvay Gás- párné szül. buji Jékey Erzsébet élte 75-ik, özvegységének 33. évében hosszas szenvedés és a halotti szentségeknek ájtatos felvétele után deczember hó 21-én elhunyt. A szeretett halott földi maradványai de­czember hó 23 napján d. e. fél 11 órakor tétettek a róna. kath. egyház szertartásai szerint Mátészalkán a családi sírboltba örök nyugalomra. — Csorba Gyula nagykárolyi rendőralkapitány neje Novak Helén műit, hó 20-án esteli 8 órakor életének 42-ik, boldog házasságának 25-ik évében elhunyt. Hült tetemei múlt hó 28 án nagy részvét mellett tétettek örök nyugalomra. „11 E TI SZEMLE“ (1-ső Kinevezés. Aczél Ferencz ungvári pénz­ügyig- segédtitkár a beregszászi pénzügyi­gazgatósághoz titkárnak neveztetett ki. Alispáni jubileum Ungvármegye közön­sége a múlt hó 30-án nagy fénynyel és még nagyobb lelkesedéssel ülte meg köztisztelet­ben álló alispánjának kölesei Kende Péter cs. és kir kamarásnak 20 éves alispáni ju­bileumát. Az ünnepség reggeli 9 órakor a rk. templomban „Te D«um“-mai és ünne­pélyes nagy misével vette kezdetét, melyet Hehelein Károly prépost plébános dr. Jóna, Barna és Fiszter káplánok segédkezése mel­lett mondott,. A templomból a megyeház nagytermébe vonult az ünneplő közönség, hol először a főispán, majd a törvényható­sági bizottság nevében Szabó Endre volt orsz. képviselő méltatták a jubiláns érde­meit, lelkesen üdvözölvén őt alispáni mű­ködésének e szép határpontján. Délben 18o terítékű bankett volt, tiszteletére, hol szintén nagyszerű ó váltókban részesült a közéletnek Htno kiváló harezosa, ki legjobb erejét áldozta fel a gondjaira bízott vármegye szolgálatában. 0 méltósága a püspök ur a következő meleg­hangú levélben üdvözölte a jubiláló alispánt: Méltóságos cs. és kir. kamarás! Alispán Ur. A közpályán működőknek legszebb ju­talmuk az, ha önzetlen munkásságukkal kivívták maguknak polgártársaik őszinte tiszteletét és nagyrabecsülését. Erre a juta­lomra méltóságod Ungvármegye közigazga­tási és társadalmi életének irányításában húsz évi sikeres tevékenykedésóvel méltán rászol­gált. Azért Ungvármegye nemes gondolko­zásához méltónak tartom azt a szándékot, mely e húsz év bejezéséül tervezett fényes tiszteletadásban fog megvalósulni a legkö­zelebbi napok egyikében. Az ily jubile­umhoz, melyet az ünnepeltnek szerény vo­nakodása ellenére az általános tisztelet és ragaszkodó szeretet ellenállhatatlan hatalma úgyszólván kierőszakolt, magának, szívesen járulok ón is, aki különben az ünnepeltetósek kedvelését szivemhez lérkőzni nem engedem. Közel tizenkét évi püspökségem ideje alatt meggyőződtem arról, hogy Ungvármegyónek oka van tiszteletét ezen rendkívüli alkalom­szám) TÁRCZÁ Maradj velem... Hervad, hull a fák levele, Azt zúgja a szél: le vele 1 S lesodorja mind a porba, Ember, állat, hadd tiporjál . . . Dérrel, fagygyal, zuzmorával, Kél a hajnal, nincs madárdal . . . Puszta fák ... és puszta fészkek . . . Haldoklik már a természeti Fönn, a hegyek ködös ormán Megjelent a tél s mogorván Bontogatja csontkezével A nagy szemfödelet széjjel . . . Int, és jön a zugó vihar, Hogy hatalmas szárnyaival Szétterítse a gyászlepelt A földön, mely végsőt lehelt . . . Mint a sírbolt ódon fala Sötét az ég arczulata, Nem száll onnan rám egy sugár, Utam nehéz, zord és sivár . . . Deres fővel, bágyadt szívvel Ballagok . . . ah, hol esik el Szegény szolgád én Istenem ? . . . Maradj velem ! Maradj velem 1 . . . Sárköz, 1899. nov. 23. Boly Ede. Az én njévi ajándékom. — Meglesz fiam, meglesz 1 — Éltet a remény, hogy kedves . . . — Na de ha ón mondom ! Biztosan ki fognak nevezni, egész nyugodt lehetsz. Erre a biztatásra, majdhogy tánezra perdültem. Hogyne, mikor Torma János mondja ezt nekem, nekem, az ideiglenesen helyettes díjtalan műszaki dijnok-jelöltnek. Nagy szó ez, kérem, ha valakinek hosszú a titulusa, de a jövedelme a zérus ponton áll. Nem csoda, ha protekezió után néztem; hiába, enólkül a mai időben nem lehet meg­élni. Leendő pártfogóm Torma János, megye­bizottsági tag, általánosan tisztelt társadalmi férfiú, nagy nevű ügyvéd, kit — a páczien- seket kivéve — mindenki szeretett, hozzá édes atyám legjobb barátja s e réven az én kedves jó János bácsim volt. Összekötteté­sei elértek Pestig ■— a minisztériumig: egy pár képviselővel csak úgy félvállról beszélt, miután e tisztelt honatyák igen sokat kö­szönhettek a markának s a torkának egy­aránt. Szabad időm javarészét a János bácsi irodájában töltöttem, hol mint tiszteletbeli ügyvéd-bojtár Írtam százegyig, persze a protekezió kedvéért. Mondják, hogy nem egy ember büszke arra, ha minél hosszabb czimeket nyomtattathat névjegyeire. Az biz­tos, hogy magamnak is van ilyesmiről tudomá­som. De hogy én a fenti hosszú czimemre nem voltam büszke, ez már egyszer - zik- ker . . . Úgy szerettem volna egy jelentő- sógteljesebb összevonásra szert tenni, hogy ki se mondhatom. És e gondolat lebegett előttem mindannyiszor, valahányszor János bátyám irodájába benyitottam. Az a gon­dolat és az a tudat, hogy leszek ón még valaha valóságos dijnok is — boldoggá tett. És János bácsi biztatása, mely minden na­gyobb munka után soha sem hiányzott! No hát ez nekem untig elég volt. az ó-év utolsó délutánján szintén ott írtam a János bátyám- irodájában. Igen jó kedve volt az öregnek ; a sok élcztől csak úgy sziporkázott. Egyszerre csak komoly,

Next

/
Oldalképek
Tartalom